Nemzeti Sport, 2015. május (113. évfolyam, 118-146. szám)

2015-05-02 / 118. szám

2I Labdarúgás jegyzet MALONYAI PÉTER Osztályfőnöki óra Neveket nem, így tulajdonképpen semmit sem mond Thomas Doll, amikor megpendíti, hogy jó néhány emberének nincs helye a Fra­­di-öltözőben. Igaza van abban, hogy zöldben és fehérben, a vadonatúj futballpalotában, a kupa elődöntőjében az is legyen elszánt, akit egyébként csak kevésre szán a bajnokságban -de vajon kikre gondolt? Batikra, aki mennybe ment a derbi után? Gyömbérre, aki nemrég még kapitánya volt, s nem győzte dicsérni, hogy a padon is segít? Kukuruzovicra, akit ő hozott a nyáron? Az öreg harcos Bönigre? Nagy Dánielre, Lauthra, akik szintén nem lehetnének fradisták, ha ő nem bólint rá? Találgathatunk, s ezzel magyarossá válik a történet, szép szavak, kevés konkrétum. Öröm benne: Herr Doll beilleszkedett. Egyébként pedig sok közöm nincs az egészhez, belső ügy, munkaügyi probléma, részletek nélkül üres fenyegetőzés, mint ami­kor az osztályfőnök kikéri a gyerek ellenőrző­jét, de vár az óra végéig, hogy beírja-e az intőt. És ha már iskola: vajon hol a határ a pedagógia ereje és a diák megátalkodottsága között? Mentsége persze van az edzőnek. Onnan jött, ahol magától értetődik, hogy a futballista ott és akkor szakad meg azért, hogy bizonyítson, ahol és amikor éppen van. A szakmát megta­nulta, tudásából igyekszik minél többet elő­vezetni. Ha öt néző előtt, hát öt néző előtt, ha inkább szorgalmas, mint nagy tudású csapat ellen, akkor ellene. Mi itt sem tartunk, így hát máshogy kell nekilátni a munkának. Csak egy Geránk van - ha már őt említi Doll edző -, ám ne feledjük, az ő klasszisához az is hozzátarto­zik, hogy külföldön szinte újra kellett tanulnia a szakmát, s képes volt rá. Ahogy Lisztes, Dárdai és Hajnal is­­ ők jutnak hirtelen az eszembe. Más világ­ állott és az itt. Olyannyira, hogy az „ottból” gyakran néhány morzsa is elég ahhoz, hogy itt elfeledjük, hol vagyunk. Aki nem teljesít, menjen - egyetértek. De ne verjük el rajta az egész magyar futball­­múltat. 99 Belső ügy, munkaügyi probléma... MINI INTERJÚ• NOVOTA ZOLTÁN a felvidékiek csapatkapitánya IWM 4 \f/. Em­ml „A szívünkön múlik” ■ Mi jut először eszébe egy ilyen meccs és egy ilyen győzelem után? Az, hogy mennyire örülök. Meg az, hogy tévedtem, mert a mérkőzés előtt arra tip­peltem, hogy kettő egyre nyerünk. A lényeg persze az volt, hogy eggyel többet rúgjunk, mint az ellenfél. A fiúktól azt kértem az öltözőben, hagyjuk a szívünket a pályán, és ők hallgattak rám. Büszke vagyok rájuk! Ahogy a szurkolókra is! Csodálatos érzés volt ilyen közönség előtt futballozni. Köszönöm mindenkinek, hogy itt lehettem. ■ Mit gondol, hova juthat el Felvidék váloga­tottja? Még csak az első lépéseket tettük meg, de jelentős terveink vannak. Amikor ezekről be­széltünk, a csapatból többen is felkiáltottak: hűha! Jövőre, ha minden igaz, világbajnok­ságot rendeznek Budapesten, az álmunk, egyben a célunk, hogy résztvevői lehessünk. Mivel jó edzőpáros irányít minket, rajtunk, vagyis az odaadásunkon és a szívünkön múlik, mire visszük. Ha ilyen lesz a hozzáállá­sunk, mint most, szép jövő előtt állunk. ** Az imént egy barátja azzal kocogtatta meg a vállam, feltétlenül kérdezzem meg, újpesti­ként milyen volt Fradi-mezben játszani? Törzskönyvezett lila vagyok, látja, itt a teto­válásom is. „Újpest, egy város, egy csapat, egy szerelem, egy élet", de be kell vallanom, most nagyon büszkén húztam magamra a zöldet. e­i­t A vendégszektor üresen maradt: székelyföldiek és felvidékiek együtt szurkoltak kilencven percen keresztül 2015. május 2„ szombat nem*« sport VARGA PÉTER és NAGY DÁVID a Telvidéki Cábelfirúgó­­egyesület vezetői: „Hol is kezdjük? Köszönjük a Jóistennek a fociidőt, szurko­lóinknak, hogy kijöttek a meccsre és buzdították a csapatot, a székely válogatott tagjai­nak, hogy eljöttek és fociztunk egy jót, Dunaszerda­­hely városnak a sok segítséget, a bíróknak a korrekt bíráskodást, az előadóknak az éneket, vendé­geinknek, hogy megtiszteltek, és mindenki­nek, aki valami úton-módon hozzájárult, hogy ez az ünnep ilyen sikeresen lezajlott. Külön köszönet a szakmai stábnak, edzőinknek és a játékosoknak. Kitették a lelküket, belerakták a szí­vüket. Győztünk, de ez a nap több volt ennél. Valami elkezdődött Felvi­déken. Folytatjuk!" Pietsch Tibor, Szabó Miklós (fotó) » ...és a dunaszerdahelyi dalár­da rákapcsol: „Utcára nyílik a kocsmaajtó, kihallatszik belőle a... Hajrá, magyarok! Hajrá, magyarok!" Teli torokból, tiszta szívből szól a kórus. Nem akárhol, egy nemzetbeli mérkőzésen járunk. Hozzátehetjük: törté­nelmi mérkőzésen. Ugyanis a hivatalosan első ízben pályára lépő­ Felvidék fogadja Székely­föld válogatottját. Ami utóbbit illeti, a csaknem ezer kilomé­teres útra nem csupán a fut­ballisták vállalkoztak, hanem a drukkerek is. A DAC-stadion vendégszektora persze üresen tátong, a két tábor - kiegészül­ve az anyaországból érkezett néhány fanatikussal - együtt szurkol. A hangszórókból fel­csendül az Ismerős arcoktól a Nélküled, de itt és most senki nem érezheti magát egyedül, sőt. A lelátón sem véletlenül díszeleg a felvidéki és székely­­földi lobogó közé hímzett „Egy vérből valók vagyunk” felirat. S ennél szebben még akkor is ne­héz megfogalmazni a lényeget, ha a sors nem adta meg nekik, hogy egy hazában éljenek... Zúg a „Ria, Hungária! Ria, ria, Hungária!”, a Felvidéki Harco­sok piros-fehér-zöld füstfelhő­be borítják a nézőteret, majd felsorakozik a két csapat. El­szánt tekintetek mindkét olda­lon, nyilvánvaló, a pályán lévők számára a következő másfél óra többet jelent egy átlagos fut­ballmeccsnél. Jobb kezekben aligha lehetne a mikrofon: Vad­kerti Imre, a Kormorán együt­tes Révkomáromban született frontembere szívbemarkolóan énekli a magyar, majd a székely himnuszt. Azért méltó kísérete akad: a Yellow Blue Supporters drapéria mögött felsorakozók úgy éneklik, „.. .fejünk az ár, jaj, százszor elborítja, ne hagyd el­veszni Erdélyt, Istenünk!”, hogy az talán még Székelyudvarhe­lyig is elhallatszik. Hát még az az ujjongás, ami a felvidéki csapatkapitány, nem mellesleg dunaszerdahe­lyi vezérszurkoló, Novota Zol­tán bemutatását követi. Hogy az egykoron még a csehszlo­vák ifjúsági válogatottat is erősítő, az 1993-as U17-es világbaj­nokságon Ko­lumbia ellen gólt szerző „Motyó”a király er­refelé, a hivatalos jegyzőkönyv is bizonyítja: amíg mindenki más teljes keresztnévvel szere­pel, ő Zoliként van feltüntetve. „Hajrá, Magyarország! Hajrá, Magyarország!” A látogatók kezdik jobban a meccset, a 11. percben Bálint Róbert még a kapust is kicselezi, de lövését követően csak az ol­dalháló rezdül meg. „Semmi baj, majd a következő bemegy"- ön­tenek bele lelket a kispadról, és tessék, a támadó a 25. percben újra kecsegtető helyzetbe kerül, ám a labda ezúttal is mellé szól. Az oldalvonalon kívülről érkező reakció: „Semmi baj, majd a kö­vetkező bemegy... ” A 0-0-s állás ellenére szórakoztató a mér­kőzés, igaz, a B-közép egy idő után rágyújt a „Gólt kéne rúgni, magyarok, gólt kéne rúgni...” rigmusra. Érthető, hogy gólt akarnak látni, ha már megvették a jegyet - na, ezt nem fűzhetjük hozzá, mivelhogy a belépés in­gyenes, ugyanakkor aki csak teheti, a zsebébe nyúl: a lelátón gyűjtést szerveznek Kárpátal­jának. Közben két, kétségkívül kecsesen mozgó árus (lásd még: csinos leányzó) addig jár fel és alá a széksorok között, amíg el nem adja szinte az összes Felvi­dék- és Székelyföld-dresszt. A szünetben a pályával szem­közti italmérőben zajlik az élet, egy Honvéd-szerelésbe bújt fi­atalember így csábítja a telefon másik végén lógó cimboráját: „Gyere már, jó a buli, itt vagyunk a tyúkos kocsmában!” Mármint az Aranyfácán-lógóval ellátott helyiségben. Filmbe illő jelenet az is, ahogy a helyi hipermarket kü­lönjárata lefékez a „tyúkos kocs­ma” előtt, és a sofőr kihajol az ablakon: „Mennyi a meccs, fiúk?" A válaszban minden benne van: „Nulla nulla, mert még nem volt gól”. Sokáig sárga sincs, mígnem a 63. percben villan az első - a ter­mészetesen Székelyföld köteléké­be tartozó Csíki Dénes kapja. A 69. percben történelmi eseménynek lehet szemtanú­ja a nagyérdemű, Jakus Ta­más vezetéshez juttatja a ha­zaiakat. Az öröm földöntúli, görögtüzek gyúlnak, egy-két másodpercre még a mindvégig idegesen magyarázó felvidéki tréner, a 2002-ben az Újpes­tet irányító Molnár László ar­cára is mosoly költözik. Aztán a következő pillanatban már azt magyarázza Mikóczi Ti­bornak, hogyan stabilizálja a védelmet. A hátsó alakzatnak van is bőven dolga a hajrá­ban, ellenben a rendőrök még sohasem támasztották olyan békésen a korlátot, mint most. Ketten energiaitalt kortyolgat­nak, más a telefonján nézegeti a fényképeket, megint más ví­gan dohányzik. S ha hiszik, ha nem, mindenkihez van egy jó­­ magyar­­ szavuk. Azon is ka­cagnak, hogy egy szabadrúgás­nál a DAC-hívek rázendítenek: „Bólints, Matyó!" Az egy dolog, hogy „Matyóra” nem feltétle­nül illik a hórihorgas jelző, az meg egy másik, hogy éppen húsz méterre áll a kaputól... A lefújás után mégis akkorát ug­rik, mint talán még soha, ki is köt az egyik beszaladó drukker nyakában. Na igen, Felvidék nyer 1-0-ra. Lehetett volna fordítva is, de hogy az elpus­kázott székelyföldi helyzeteket nem feledő szpíkert idézzük: „Ha nem adsz, akkor kapsz!" S lám, a végén a két csapat közös, felemelő ünneplésével szembesülő pesti tudósító is csak annyit állapít meg magá­ban: ha nem is adott, kapott. Nem keveset. ► EGY MÉRKŐZÉS, AMELY ALATT A RENDŐR IS BÉKÉSEN TÁMASZTJA A KORLÁTOT DUNASZERDAHELY- ÉLETKÉP Nemzeti fociünnep A FUTBALL VARÁZSA - Felvidék és Székelyföld történelmi meccsén mindenki kitette a szívét a pályán és a lelátón egyaránt KÖSZÖNET ÉS ÖRÖM Történelmi pillanatok: a lelátó piros-f­ehér-zöldbe borult a kezdés előtt Volt miért küzdeni­­ előtérben a labda, háttérben a magyar zászló

Next