Nemzeti Sport, 2016. július (114. évfolyam, 178-208. szám)
2016-07-02 / 179. szám
hosszabbítás vegyes zóna (Labdarúgó-válogatottunk méltó ünneplése, sikereinek társadalmi hatása sem ad okot arra, hogy a többi sportágat háttérbe szorítsuk - sőt: a sportnemzet attól sportnemzet, hogy több lábon áll. A tehetséges ország tehetségeit támogatni kell továbbra is.) Kutyaharapás SZŐRÉVEL Tekintettel arra, hogy Bernd Storck csapatának franciaországi remeklése valóságos érzelemcunamit indított el kis hazánkban - boldogboldogtalan a fociról értekezett, többnyire pozitív kicsengéssel konklúzióként levonható az, ami mifelénk már hozzávetőleg negyedszázada állandó téma: nálunk is a labdarúgás a sportágak non plus ultrája. Amikor az ország kedvencei, Hosszú Katinka, Nagy László, Berki Krisztián, a férfi és a női vízilabdaválogatott tagjai elragadtatásuknak hangot adva posztolnak a közösségi oldalakon, kevésbé az önmenedzselés, sokkal inkább az őszinte hevület hatja át mondandójukat. Helyére került minden. Vannak a futballisták, és vannak a többiek. Mielőtt bárki félreértelmezné, szögezzük le gyorsan, nem fölé- és mellérendeltségről van szó, nem is arról, hogy az egyiket jobban szeretnénk, mint a másikat. A társadalomra gyakorolt hatást tekintve azonban be kell látni, hatalmas a különbség. Mondhatni, szakadéknyi. Az olimpia bűvkörében élő magamfajta, szentimentális embernek is tudnia illik, nincs az a riói éremkollekció, amely megközelítőleg is olyan eufóriát váltana ki belőlünk, mint Gera Zoltánék legjobb tizenhatba kerülése, vagy, továbbmegyek, a A-0-s vereség dacára a belgákkal szembeni nyolcaddöntő. Tapsolunk, ugrálunk, őrjöngünk, ünnepeljük majd a riói sikereket, megkönnyezzük a dobogó tetején álló hőseinket, ám azok az éjszakák korábban érnek véget. Nem ezzel van a baj. Hanem akkor mivel? Töredelmesen bevallom, meglepve, néha megrökönyödve tapasztalom, hogy jó néhány korábban a magyar sportsikereknek tiszta szívből örülő barátom/ismerősöm/kollégám - felbuzdulva az új „Aranycsapat" (maximálisan osztom a tiszteletbeli magyarként elfogadott német kapitány „ne a múltban, hanem a jelenben éljünk” szlogenjét, ugyanakkor ezt a csapatra osztott jelzőt kissé erősnek érzem) sikerén arról érte „ Nincs az a riói éremkollekció, amely megközelítőleg is olyan eufóriát váltana ki belőlünk, mint Geráék legjobb 16 közé kerülése vagy a 6-0-s vereség dacá ra a belgákkal szembeni nyolcaddöntő," kezik, hogy „nem egy szomszédunk felmérte már, mindent a fociba, esetleg a látványsportokba kell fektetni, az egyéni sportágak ugyanis a kutyát sem érdeklik". Harapni tudnék! Harapni, mert egyrészt jómagam a „kutyák" közé is tartozom, és a „kutyasétáltatás" során sok-sok „fajtárssal” találkozom. Másrészt, ha jó szándékot is feltételezek, akkor sem értem, mi szükség az efféle összehasonlításra. Aki azt hiszi, hogy Gyurta Dániel azért verte éveken keresztül tönkre a mezőnyt, mert az eurómilliók lebegtek a szeme előtt; hogy Szilágyi Áron azért vívott pályafutása legfontosabb napján ihletett formában Londonban, mert fejben-vajban fürösztötték; hogy Risztov Éva azért úszott az életéért, és hajrázott a végén fogát összeszorítva 10 kilométeren, mert luxusban tengette az életét, hogy Kozák Danuta azért lapátolt a leggyorsabban, mert nem is volt más választása (a sort folytathatnánk további olimpiai, vb- és Eb-érmesekkel), nos, annál, azt hiszem, nem csupán Eb-lázról beszélhetünk. Tehetség, kitartás, alázat. Nagyvonalúan lépnek túl egyesek ezen szavak valódi tartalmán. Mert bár a felsorolt és fel nem sorolt sikerek alapja valóban a sportot mint kiemelt stratégiai ágazatot támogató rendszer, elhibázottnak vélem mindezt pusztán az anyagiakra lecsupaszítani. Arról nem beszélve, hogy a többi sportágra fordított összeg az olyan globális, össznépi bizniszben, mint a labdarúgás, voltaképpen aprópénznek számít. Szent meggyőződéssel vallom, bár futballistáink valami nagyon szépet varázsoltak, „a többiek" legalább olyan fontosak nekünk, a lehetőségekhez képest fogni kell az ő kezüket is. Növelik a büszkeséget, az öntudatot, példaképek, akikre nagy szükségünk van ebben a kaotikus világban. Futballisták és a többiek. Jól megférnek egymás mellett. Ettől teljes a sportnemzet. Alapító atyák 92 éve, 192A. július 2-án alakult meg Párizsban a Nemzetközi Sportújságírószövetség, az Association Internationale de la Presse Sportive (AIPS). Egy nappal korábban Párizsban, a Vili. nyári olimpiai játékok helyszínén, konkrétan a Rue d’Élysées 2. alatti francia sportklub ökölvívóringjének közepére állított íróasztal mellett ülve határozott öt meglett férfi a szervezet életre hívásáról: a svéd Torsten Tegner, a francia Frantz Reichel - akit két nappal később az AIPS első elnökének választottak -, a belga Victor Bein, a cseh Andrej Sekura és francia Henry Pozzi. Az asztal jobb szélén elegáns fehér kalapban üldögélő hölgy jegyzőkönyvbe is vette, hogy 192A. július másodikával a megjelentek létrehozzák a világ sportújságíróinak szövetségét, és az új szervezet első kongresszusát július 3-ra meghirdették meg. A belga Bőin és a francia Reichel már négy évvel korábban, az 1920-as antwerpeni nyári olimpia helyszínén értekezett annak szükségességéről, hogy a csupán a nagy sporteseményeken találkozó újságírókat egy szövetségbe hívják. Reichel nemcsak elismert sportújságíró volt, hanem a párizsi olimpia szervezőbizottságának főtitkára, ahogy Bemn volt az antwerpeni játékoké. A július 3-i első kongresszuson aztán a párizsi olimpiára összegyűlt, A1 nemzetet képviselő 685 újságíróból 29 ország 80 tollforgatója jelent meg, az elnöki tisztet Henry Paté, korábbi rögbijátékos, akkor már francia parlamenti képviselő töltötte be, és megjelent az eseményen a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke, Pierre Coubertin báró jobbkeze, gróf Henri de Baillet-Latour is. Noha a nevei megjelentek, lelkesítő beszédek és a dicső célok megadták a kongresszus rangját, az AIPS alapító okiratát csak nyolc ország írta alá: Ausztria, Belgium, Franciaország, Németország, Olaszország, Lengyelország, Svédország és Magyarország. A további 21 nemzet képviselője „megfigyelői” státust kapott, mert a kongresszuson megjelenő újságírója csak „önmaga” nevében szavazhatott, nem képviselt országot, mert hazájában még nem alakult meg a nemzeti újságíró-szövetség. A kongresszus első elnöknek az 53 éves Frantz Reichelt választotta meg, aki korábban maga is kiváló sportoló volt, futott, bokszolt, vívott, kerékpározott, rögbizett, két olimpián is részt vett, 1896-ban Athénban 110 méteres gátfutásban indult, 1900-ban Párizsban az aranyérmes francia rögbiválogatott kapitánya volt, majd kiváló sportújságíró, eltökélt sportvezető vált belőle. Hetven évvel később aztán az AIPS 199A-es párizsi kongresszusa - magyar javaslatra - úgy döntött, hogy az 192A-es események emlékére július 2-át a sportújságírás napjának nyilvánítja. A Nagy László posztolta fotó: a kézilabda-válogatott szurkol Dzsudzsákéknak inna—mm szabadfogás w Azt mondja Joachim Löw, hogy jobb volt az Eb tizenhat csapattal. Színvonalasabb. Nehéz vitatkozni a német futballhatalom fejével, mert valóban, a tizenhat csapatos Európa-bajnokság tán a legjobb átlagszínvonalú tornákat hozta. Minden csoportmeccsnek tétje volt, megérte a győzelemre hajtani, nem lehetett két vereséggel továbbjutni, meg hasonlók. Ez így rendben is van. De van az éremnek egy másik oldala is. És ez volt az, amit az UEFA nagyon jól felmért. Ha huszonnégyen indulnak, garantáltan lesznek olyan válogatottak is, amelyeknek ez az élmény nem mindennapi. Nem négyévenkénti - világbajnokságokkal együtt kétévenkénti - állandó program, nem előre tervezhető akadály, nem természetes, nem a futball szokott velejárója. A huszonnégyben lesznek kiéhezettek is. És a kiéhezetteké az Eb több nagy sztorija. Könnyű lehet megszokni, ha valami jó. Ha valami folyamatosan magas színvonalú. És - sajnos - azt is meg lehet szokni, ha valami nem jó. Ha valami fáj. Ha valami nincs. Mi is megszoktuk. Apám tizennégy éves volt, amikor ezelőtt legutóbb a magyar válogatott továbbjutott nagy tornán a csoportból. Anyám tizenhat. Megfogadta, ha a magyar-brazilon nyerünk, fut egyet a messze nyújtózkodó tarlón. Nyertünk. Aztán kevesebbet nyertünk. Aztán ki sem jutottunk. Aztán nem volt semmi. Kilencéves korom óta járok meccsre. Ez a semmi volt az én semmim. A nihil az én nihilem. Kétévente megnéztük a nagy tornákat, hogy lássunk topfutballt. Szinte már eszünkbe sem jutott, hogy mi is ott lehetünk. Ugyanígy nézhették a tornákat az északírek. A walesiek. Az izlandiak. Az albánok. A fényes múlt nem nyomaszthatta őket annyira, de ugyanaz a kiéhezettség munkált bennük. Hogy lássák az övéiket egyszer nagy tornán. Hogy átélhessék a pályán azt, amit még soha. Most megkapták az esélyt. És éltek is vele. A kiéhezettek két kézzel kaptak az alkalmon. Volt bennük valami plusz, valami extra, amit éppen ez a kiéhezettség hozott. A szurkolótábor úgy drukkolt, mintha ez lenne az életben az egyetlen lehetősége. A játékosok óriási szívvel szinte megdöglöttek a pályán. Látták Gareth Bale eltökéltségét a walesiek meccsein? A mieink eksztatikus gólörömeit a szurkolótáborral? Az izlandiak harci tüzét? Talán ugyanabból fakadt mind. Hogy játékosok, szurkolók, edzők egyaránt érezték, ez most más. Ez most valami nagy. Ez most valami, ami nekik és az országuknak is többet jelent a szokásosnál. A kieső albánokat tombolva fogadták a reptéren a hálás drukkerek. Az északírek fogadásán tízezrek ugráltak, ordítva az Eb egyik legnagyobb slágerét (Will Grigg’s On Fire!). A magyar csapatot Toulouse-ban, a 0-A után még a játékoskijáróból is visszahívta a tábor. Kétszer. A budapesti belvárost pedig elborította az embertömeg, mint ahogy egy nappal később a Hősök terét is. Az izlandiak hitetlenkedő, szinte eszelős örömmel táncoltak Reykjavíkban és a lelátókon. Elhíresült „HU!” csatakiáltásuk visszhangzott a stadionokban és a szívekben. Pontosan átéreztük, mi van mögötte. Büszkeség. Erő. Öröm. Összetartozás. A kiéhezettek kielégültsége. NÉGY SZERZŐ. NÉGY VILÁGKÉP. NÉGY LÁTÁSMÓD. NÉGY STÍLUS. EGY POROND. Kiéhezettek