Nemzeti Sport, 2016. július (114. évfolyam, 178-208. szám)

2016-07-02 / 179. szám

hosszabbítás vegyes zóna (Labdarúgó-válogatottunk méltó ünneplése, sikereinek társadalmi hatása sem ad okot arra, hogy a többi sportágat háttérbe szorítsuk - sőt: a sportnemzet attól sportnemzet, hogy több lábon áll. A tehetséges ország tehetségeit támogatni kell továbbra is.) Kutyaharapás SZŐRÉVEL Tekintettel arra, hogy Bernd Storck csapatának franciaországi remek­lése valóságos érzelemcunamit indított el kis hazánkban - boldog­boldogtalan a fociról értekezett, többnyire pozitív kicsengéssel konklúzióként levonható az, ami mifelénk már hozzávetőleg negyed­­százada állandó téma: nálunk is a labdarúgás a sportágak non plus ultrája. Amikor az ország kedvencei, Hosszú Katinka, Nagy László, Berki Krisztián, a férfi és a női vízilabda­válogatott tagjai elragadtatásuknak hangot adva posztolnak a közösségi oldalakon, kevésbé az önmenedzse­lés, sokkal inkább az őszinte hevület hatja át mondandójukat. Helyére ke­rült minden. Vannak a futballisták, és vannak a többiek. Mielőtt bárki félreértelmezné, szögezzük le gyorsan, nem fölé- és mellérendeltségről van szó, nem is arról, hogy az egyiket jobban szeret­nénk, mint a másikat. A társadalom­ra gyakorolt hatást tekintve azonban be kell látni, hatalmas a különbség. Mondhatni, szakadéknyi. Az olimpia bűvkörében élő magamfajta, szen­timentális embernek is tudnia illik, nincs az a riói éremkollekció, amely megközelítőleg is olyan eufóriát váltana ki belőlünk, mint Gera Zol­­tánék legjobb tizenhatba kerülése, vagy, továbbmegyek, a A-0-s ve­reség dacára a belgákkal szembeni nyolcaddöntő. Tapsolunk, ugrálunk, őrjöngünk, ünnepeljük majd a riói sikereket, megkönnyezzük a dobogó tetején álló hőseinket, ám azok az éjszakák korábban érnek véget. Nem ezzel van a baj. Hanem akkor mivel? Töredelmesen bevallom, meglep­ve, néha megrökönyödve tapaszta­lom, hogy jó néhány korábban a ma­gyar sportsikereknek tiszta szívből örülő barátom/ismerősöm/kollégám - felbuzdulva az új „Aranycsapat" (maximálisan osztom a tiszteletbeli magyarként elfogadott német kapi­tány „ne a múltban, hanem a jelen­ben éljünk” szlogenjét, ugyanakkor ezt a csapatra osztott jelzőt kissé erősnek érzem) sikerén­­ arról érte­ „ Nincs az a riói éremkollekció, amely megközelítőleg is olyan eufóriát válta­na ki belőlünk, mint Geráék legjobb 16 közé kerülése vagy a 6-0-s vereség dacá­­ ra a belgákkal szem­beni nyolcaddöntő," kezik, hogy „nem egy szomszédunk felmérte már, mindent a fociba, esetleg a látványsportokba kell fek­tetni, az egyéni sportágak ugyanis a kutyát sem érdeklik". Harapni tudnék! Harapni, mert egyrészt jómagam a „kutyák" közé is tartozom, és a „kutyasétáltatás" során sok-sok „fajtárssal” találkozom. Másrészt, ha jó szándékot is feltételezek, akkor sem értem, mi szükség az efféle összehasonlításra. Aki azt hiszi, hogy Gyurta Dániel azért verte éveken keresztül tönkre a mezőnyt, mert az eurómilliók lebegtek a sze­me előtt; hogy Szilágyi Áron azért vívott pályafutása legfontosabb nap­ján ihletett formában Londonban, mert fejben-vajban fürösztötték; hogy Risztov Éva azért úszott az éle­téért, és hajrázott a végén fogát ös­­­szeszorítva 10 kilométeren, mert lu­xusban tengette az életét, hogy Kozák Danuta azért lapátolt a leggyorsabban, mert nem is volt más választása (a sort folytathatnánk további olimpiai, vb- és Eb-érmesekkel), nos, annál, azt hiszem, nem csupán Eb-lázról beszélhetünk. Tehetség, kitartás, alázat. Nagyvonalúan lépnek túl egyesek ezen szavak valódi tartalmán. Mert bár a felsorolt és fel nem sorolt si­kerek alapja valóban a sportot mint kiemelt stratégiai ágazatot támogató rendszer, elhibázottnak vélem mind­ezt pusztán az anyagiakra lecsupa­szítani. Arról nem beszélve, hogy a többi sportágra fordított összeg az olyan globális, össznépi bizniszben, mint a labdarúgás, voltaképpen ap­rópénznek számít. Szent meggyő­ződéssel vallom, bár futballistáink valami nagyon szépet varázsoltak, „a többiek" legalább olyan fontosak nekünk, a lehetőségekhez képest fogni kell az ő kezüket is. Növelik a büszkeséget, az öntudatot, példa­képek, akikre nagy szükségünk van ebben a kaotikus világban. Futballisták és a többiek. Jól megférnek egymás mellett. Ettől teljes a sportnemzet. Alapító atyák 92 éve, 192A. július 2-án alakult meg Párizsban a Nemzetközi Sportújságíró­szövetség, az Association Internationale de la Presse Sportive (AIPS). Egy nappal korábban Párizsban, a Vili. nyári olimpiai játékok helyszínén, konkrétan a Rue d’Élysées 2. alatti francia sport­klub ökölvívóringjének közepére állított íróasztal mellett ülve határozott öt meglett férfi a szervezet életre hívásáról: a svéd Torsten Tegner, a francia Frantz Reichel - akit két nap­pal később az AIPS első elnökének vá­lasztottak -, a belga Victor Bein, a cseh Andrej Sekura és francia Henry Pozzi. Az asztal jobb szélén elegáns fehér ka­lapban üldögélő hölgy jegyzőkönyvbe is vette, hogy 192A. július másodikával a megjelentek létrehozzák a világ sport­­újságíróinak szövetségét, és az új szer­vezet első kongresszusát július 3-ra meghirdették meg. A belga Bőin és a francia Reichel már négy évvel korábban, az 1920-as antwerpeni nyári olimpia helyszínén ér­tekezett annak szükségességéről, hogy a csupán a nagy sporteseményeken találkozó újságírókat egy szövetségbe hívják. Reichel nemcsak elismert sport­­újságíró volt, hanem a párizsi olimpia szervezőbizottságának főtitkára, ahogy Bemn volt az antwerpeni játékoké. A július 3-i első kongresszuson az­tán a párizsi olimpiára összegyűlt, A1 nemzetet képviselő 685 újságíróból 29 ország 80 tollforgatója jelent meg, az elnöki tisztet Henry Paté, korábbi rög­bijátékos, akkor már francia parlamenti képviselő töltötte be, és megjelent az eseményen a Nemzetközi Olimpiai Bi­zottság elnöke, Pierre Coubertin báró jobbkeze, gróf Henri de Baillet-Latour is. Noha a nevei megjelentek, lelke­sítő beszédek és a dicső célok meg­adták a kongresszus rangját, az AIPS alapító okiratát csak nyolc ország írta alá: Ausztria, Belgium, Franciaország, Németország, Olaszország, Lengyelor­szág, Svédország és Magyarország. A további 21 nemzet képviselője „meg­figyelői” státust kapott, mert a kong­resszuson megjelenő újságírója csak „önmaga” nevében szavazhatott, nem képviselt országot, mert hazájában még nem alakult meg a nemzeti újság­író-szövetség. A kongresszus első elnöknek az 53 éves Frantz Reichelt választotta meg, aki korábban maga is kiváló sportoló volt, futott, bokszolt, vívott, kerékpá­rozott, rögbizett, két olimpián is részt vett, 1896-ban Athénban 110 méteres gátfutásban indult, 1900-ban Párizsban az aranyérmes francia rögbiválogatott kapitánya volt, majd kiváló sportújság­­író, eltökélt sportvezető vált belőle. Hetven évvel később aztán az AIPS 199A-es párizsi kongresszusa - ma­gyar javaslatra - úgy döntött, hogy az 192A-es események emlékére július 2-át a sportújságírás napjának nyil­vánítja. A Nagy László posztolta fotó: a kézilabda-válogatott szurkol Dzsudzsákéknak inna—mm szabadfogás w Azt mondja Joachim Löw, hogy jobb volt az Eb tizenhat csapattal. Színvonalasabb. Nehéz vitatkozni a német futballhatalom fejével, mert valóban, a tizenhat csapatos Európa-bajnokság tán a legjobb átlagszín­vonalú tornákat hozta. Minden csoport­meccsnek tétje volt, megérte a győzelemre hajtani, nem lehetett két vereséggel tovább­jutni, meg hasonlók. Ez így rendben is van. De van az éremnek egy másik oldala is. És ez volt az, amit az UEFA nagyon jól fel­mért. Ha huszonnégyen indulnak, garantáltan lesznek olyan válogatottak is, amelyek­nek ez az élmény nem mindennapi. Nem négyévenkénti - világbajnokságokkal együtt kétévenkénti - állandó program, nem előre tervezhető akadály, nem természetes, nem a futball szokott velejárója. A huszonnégy­ben lesznek kiéhezettek is. És a kiéhezetteké az Eb több nagy szto­rija. Könnyű lehet megszokni, ha valami jó. Ha valami folyamatosan magas szín­vonalú. És - sajnos - azt is meg lehet szokni, ha valami nem jó. Ha valami fáj. Ha valami nincs. Mi is megszoktuk. Apám tizennégy éves volt, amikor ezelőtt leg­utóbb a magyar válogatott továbbjutott nagy tornán a csoportból. Anyám tizen­hat. Megfogadta, ha a magyar-brazilon nyerünk, fut egyet a messze nyújtózkodó tarlón. Nyertünk. Aztán kevesebbet nyertünk. Aztán ki sem jutottunk. Aztán nem volt semmi. Kilenc­éves korom óta járok meccsre. Ez a semmi volt az én semmim. A nihil az én nihilem. Kétévente megnéztük a nagy tornákat, hogy lássunk topfutballt. Szinte már eszünkbe sem jutott, hogy mi is ott lehetünk. Ugyanígy nézhették a tornákat az észak­írek. A walesiek. Az izlandiak. Az albánok. A fényes múlt nem nyomaszthatta őket annyira, de ugyanaz a kiéhezettség munkált bennük. Hogy lássák az övéiket egyszer nagy tornán. Hogy átélhessék a pályán azt, amit még soha. Most megkapták az esélyt. És éltek is vele. A kiéhezettek két kézzel kaptak az alkal­mon. Volt bennük valami plusz, valami ext­ra, amit éppen ez a kiéhezettség hozott. A szurkolótábor úgy drukkolt, mintha ez lenne az életben az egyetlen lehetősége. A játé­kosok óriási szívvel szinte megdöglöttek a pályán. Látták Gareth Bale eltökéltségét a walesiek meccsein? A mieink eksztatikus gólörömeit a szurkolótáborral? Az izlandiak harci tüzét? Talán ugyanabból fakadt mind. Hogy játékosok, szurkolók, edzők egyaránt érezték, ez most más. Ez most valami nagy. Ez most valami, ami nekik és az or­száguknak is többet jelent a szokásosnál. A kieső albánokat tombolva fogadták a reptéren a hálás drukkerek. Az északírek fogadásán tízezrek ugráltak, ordítva az Eb egyik legnagyobb slágerét (Will Grigg’s On Fire!). A magyar csapatot Toulouse-ban, a 0-A után még a játékoskijáróból is vis­­­szahívta a tábor. Kétszer. A budapesti bel­várost pedig elborította az embertömeg, mint ahogy egy nappal később a Hősök terét is. Az izlandiak hitetlenkedő, szinte eszelős örömmel táncoltak Reykjavíkban és a lelátókon. Elhíresült „HU!” csatakiáltásuk visszhang­zott a stadionokban és a szívekben. Pontosan átéreztük, mi van mögötte. Büszkeség. Erő. Öröm. Összetartozás. A kiéhezettek kielégültsége. NÉGY SZERZŐ. NÉGY VILÁGKÉP. NÉGY LÁTÁSMÓD. NÉGY STÍLUS. EGY POROND. Kiéhezettek

Next