Nemzeti Sport, 2017. január (115. évfolyam, 1-30. szám)
2017-01-02 / 1. szám
new**et sport 2017. január 2., hétfő jövőtől” a szemem előtt, mint Sylvester Stallonénak a Rockyban. Aztán 1998. július tizenkettedikén teljesítette küldetését, a brazilok elleni döntő harmadik góljával kialakította a három nullás végeredményt, és világbajnoki címhez segítette Franciaországot. A meccs előtt lépett egy fűcsomót a párizsi Stade de France gyepéből... Őmiatta. Nem vagyok vallásos, mégis hiszek abban, hogy van, ami anélkül is létezik, hogy látnánk vagy hallanánk. Amikor a meccsek előtt szakítottam a fűből, és felnéztem az égre, a testvéremre gondoltam, és biztos voltam benne, hogy segít nekem. És most elárulok valamit önnek: tizenhét éves voltam Olivier halálakor, most már a negyvenhéthez közelítek, eddig mégis mindig mindenhová magammal vittem a melegítőalsóját. Őrzöm, vigyázok rá, ennyi maradt meg nekem belőle. Kevés játékos ismeri ennél jobban Arsene Wengert. Ám még kevesebb olyanról hallani, akinek tizenévesen azt javasolta a francia tréner, mulasson, járjon éjszakai lokálokba. Arsene a legfontosabb edző az életemben, manapság is rendszeresen találkozunk. Nála kezdtem felnőttpályafutásomat a Monacóban, és később az Arsenalnál is együtt dolgoztunk. Az első pillanattól fogva különlegessé tette, hogy elsősorban nem játékosként, hanem emberként kezelt. Még akadémista voltam a Monacónál, amikor az egyik meccs után behívott magához az irodájába, és elbeszélgetett velem. Bátorított, hogy fedezzem fel magamat, éljek társasági életet, ismerkedjek lányokkal, menjek el night clubba. Mert amíg nem tudom, ki vagyok én, addig a pályán sem találom meg a helyem, nem tudom majd kibontakoztatni a képességeimet. Hálás vagyok neki, mert éreztem, nem az eszközt, a labdarúgót, hanem a világban tájékozódni igyekvő fiatalembert vette észre bennem. És ez a lényeg: lehetsz bármi, futballista, postás vagy rendőr, az a fontos, hogy a munkádon keresztül képes legyél kiteljesedni. DIDIER DESCHAMPS JÓ SZABÁLYOKAT ALKOTOTT Az elmúlt nyáron a hazai rendezésű Európa-bajnokság alatt újra és újra párhuzamba állították a mai és az 1998-as világbajnok francia válogatottat. Mit gondol, ha megveri a csapat a döntőben Portugáliát, képes lett volna a győzelmével akkora hatást gyakorolni Franciaország futballjára és társadalmára, mint tizennyolc évvel korábbi elődje? A futball a legtöbb esetben pontos tükre egy-egy ország társadalmi, politikai állapotának, és e tekintetben a 2016-os helyzet nehezen hasonlítható az 1998-ashoz. Több frusztrációt, feszültséget lehetett kitapintani most a válogatott mögött, nem függetlenül az előző évek botrányaitól, a délafrikai világbajnokságon kirobbant vitától, a brazíliai vébé kudarcától és egyéb kellemetlen ügyektől. Didier Deschamps szövetségi kapitányként kimondta, hogy aki követi a szabályait, vele tarthat, aki viszont erre nem hajlandó, tegyen le a válogatottságról. Ebben következetes maradt, mint láthattuk Franck Ribéry, Samir Nasri vagy Hatem Ben Arfa példáján. Az Eb-döntő lehetőséget kínált a terv beteljesítésére - a csapat nem tudott élni vele. Mint történészek, szociológusok rámutattak, az 1998-as világbajnoki győzelem élménye addig nem tapasztalt egységbe terelte Franciaországot. Azon a júliusi napon a soknemzetiségű csapat sikerével, a Champs-Élysées-n összegyűlt milliós tömeg közös ünneplésével mintha egyszeriben jelképes igazolást nyert volna a multikulturális francia társadalmi modell. Ez pontosan így volt! Azzal, hogy a válogatottban fehérek, színesek együtt érték el a világraszóló sikert, példát kínáltak a békés együttélésre. Nem hiszek abban, hogy a sport gyökeresen megváltoztathatja az emberek szemléletét, de abban igen, hogy képes megoldást mutatni a problémákra. A párizsi siker emléke azonban a múlté, az elmúlt tíz évben a rasszizmus ismét rettentően súlyos problémává duzzadt. CIA, FIFA, UEFA - KIK MOZGATJÁK A SZÁLAKAT? Ön is menekülni kényszerült az öltözőbe, amikor 2001-ben - három évvel a vébé-, egy évvel az Eb-diadal után - a párizsi Franciaország-Algéria mérkőzés félbeszakadt a lelátón tüntető, pályára rohanó, többnyire második generációs algériai bevándorlók rendbontása miatt. Sokak szerint az egykori francia gyarmat elleni találkozó botrányba fulladása megmutatta az 1998-as „vébétársadalom” törékenységét, és azt üzente, a színes egység talán csak illúzió. Az én tapasztalatom egyértelmű. Három évtizeden keresztül szívtam különböző öltözők levegőjét, és futballoztam együtt számos nemzet, számos kultúra képviselőjével. Megtanultam tisztelni másokat, elfogadni a különbözőséget. A bevándorlás kérdésében éppen ezért az a véleményem, hogy a bajba jutottakat, reményt keresőket muszáj befogadni. Ugyanakkor világossá kell tenni, hogy a máshonnan érkezők nem változtathatják meg a helybeliek életét, szokásait, e tekintetben ők kényszerülnek tiszteletben tartani a befogadók világát, és alkalmazkodni hozzá. Jelentős megütközést keltett év elején tett nyilatkozatával: „Mostanában gyakran elgondolkodom azon, vajon tényleg megnyertük-e az 1998-as vébét. Én úgy hiszem, igen. Mi, játékosok mindent megtettünk érte. Devajon nem csak bábok voltunk? Lehet, hogy tudtunkon kívül csak arra használtak minket, hogy pörögjön az üzlet, növekedjen a gazdaság?” Miként magyarázza szavait? Óriási vihart kavart ez az interjúrészlet, négy napig erről beszélt Franciaország. Pedig én nem állítottam, hogy ez és ez történt, nem mondtam, hogy a vébé bunda volt, csak éppen elgondolkodtam azon, vajon hány olyan kompromittáló helyzetet élünk meg, amelyet nem is ismerünk fel. Hagyjuk is most a világbajnokságot, hiszen félrevezető a példa! Mindig is foglalkoztatott, hogyan dolgoznak, miként mozgatják a háttérben a szálakat a nagy szervezetek, mint mondjuk a CIA vagy a futballban a FIFA, az UEFA, és e téren néha csak a megérzéseinkre hagyatkozhatunk. Sokan támadtak a nyilatkozat miatt, az én lelkiismeretem azonban tiszta, nem követtem el semmiféle hibát. Nem vagyok bűnöző, nem vagyok rasszista, nem éltem tiltott szerekkel, nincsenek titkos bankszámláim valami távoli országban, sőt még Svájcban sem, noha a feleségem svájci. Azért azt beláthatja, nem volt szokványos a kijelentése. Furcsa világban élünk, hiszen egyfelől a szólás szabadsága az internetes csatornák miatt sohasem érvényesült ennyire, másfelől azonban a kimondott és ki nem mondott szabályok folyamatosan arra figyelmeztetik az embert, hogy nem beszélhet őszintén, nem szólhat a szívéből. Ezt nehéz elfogadnom. Nekem nincsenek különleges vágyaim. Szeretnék boldog életet élni, jó apa, jó férj lenni, és szeretnék mindig nyíltan beszélni. A kommunikáció megváltozott, a valóság az internet foglya lett, az emberi viszonyokat sokszor vadidegenek virtuális kapcsolata helyettesíti. Cristiano Ronaldónak több mint kétszázmillió követője van Instagramon, Twitteren és Facebookon, ami bizonyára nagyon jó neki, számomra azonban rendkívül furcsa, hiszen a személyességnek nyoma sincsen, egy ismeretlen bálványért rajong a tömeg. ÖSSZESZORUL A SZÍVE, HA LÁTJA A KÜSZKÖDÉST Milyen lesz a jövő futballja? A gazdagabbak tovább gazdagodnak, és ha a FIFA és az UEFA nem képes keményen kézben tartani a folyamatokat, egy nagyon szűk elit érdekei határoznak meg mindent. A Premier League esetében érzékeljük, a televíziós jogdíj elképesztő üzletet jelent, ezért tart Angliától Spanyolország, Németország, Olaszország is - a szabályozás kulcsfontosságú. Szívem mélyéről kívánom, hogy a futball képes legyen megőrizni eredeti szépségét, értékeit. Végső soron ugyanaz a szerepe, mint a zenének, a színháznak, az irodalomnak, segít kilépni az embernek a megszokott dimenziójából, átlépni egy bizonyos határt. Csak hát... Csak hát? Amit tapasztalok, nem ad okot derűlátásra. És ezt nem csak a futballra értem. Nem mondom, hogy rettegek, de bevallom, félek a jövőtől. Elég körülnézni a világban, Szíriában, Oroszországban, Törökországban, elég látni az utcán a párizsi hajléktalanok küszködését, elég bekapcsolni a tévét, kinyitni az újságot, és összeszorul az ember szíve. Annyi szenvedést, nélkülözést, reménytelen sorsot hord hátán a föld, hogy belegondolni is borzalmas. És tudja, mi a legnehezebb? Amikor a gyerekeim kérdeznek a világ dolgairól, és ott állok, de nem tudom, mit mondhatnék nekik. Emmanuel PETIT Született: 1970. szeptember 23., Dieppe Nemzetisége: francia Posztja: középpályás Klubjai: Monaco (1988-1997), Arsenal (1997-2000), Barcelona (2000— 2001), Chelsea (2001-2004) Válogatott mérkőzései/góljai: 63/6 Legjobb eredményei: világbajnok (1998), Európa-bajnok (2000), francia bajnok (1997), angol bajnok (1998), Francia Kupa-győztes (1991), FA-kupa-győztes (1998), KEK-döntős (1992), UEFA-kupadöntős (2000) Emmanuel Petit sem örökifjú, de boldogan gondol vissza fiatalkorának nagy pillanataira, így arra is, hogy milyen sokat kapott Arsene Wengertől VuSITI FOTO: IMAGO : 3«? & r,!* : / ' * ._________________________laparúgás 131