Nemzeti Sport, 2017. május (115. évfolyam, 117-146. szám)

2017-05-26 / 141. szám

olta a véleményt, miben van igaza n­em neki: »Kicsim n­em szabad, csak iynél dolgozó köz­elről látja, a profi lyben mindenki a Norbertnek nem lehet levetkőznie bizalmát, még ha­dig kifizetődő egy­­lőtt, naivan sport­­romosan használó­­ interjújában a já­­szem, pár éve na­­édesanyám pedig hogy megvehesse ért megy este dal­án elkezdett sírni, em neked a kabá­tban elárulja, igye­st mindent megfen­­lyítse, ugyanakkor lát, hogy éppen az őt tölt velük. A csa- Norbert apai ágon ágas kérdés, vajon így gyökerei miatt írte a Debrecennél tette a pályafu­­ma szülői felelete­tve. - Aki tanult a­ földünkön, Eu­­átvonult, nyomott , talán tudta nél­­küliban számít a npontból sokszor megküzdenie egy­ik­ a csapattársai cipője, ugyanak­­szik." Hogy fejlődését, jellemét, szándékait tekintve a Palermónál van-e a legjobb helyen Balogh Nor­bert, vitára adhat okot. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy bárhová sodorják a modern fut-­­­ball kiszámíthatatlan hullámai, nem vész el ben­ne a gyermek, aki annak idején alig várta, hogy a DVSC-meccs után hazamenjen focizni a barátai­val a csordalegelőn, aki odahaza még az uzson­­nás zacskóból is labdát gyúrt és aki maga ment ki lenyírni a füvet a böszörményi pocsolyásnál. Kellemes tizenkét kilométeres biciklizés kö­vetkezik a Láger kerten át Hajdúhadház felé, ahol olyan látvány fogad minket, amilyenben eddig megtett ezerötszáz kilométeres utunk során egyszer sem volt részünk: a település határában tucatnyi gyerek focizik. Fából eszkábált kapukra, tarkabarka mezekben folyik a meccs a kissé kö­ves réten, itt nincs semmi erőltetettség, semmi körülményeskedés, csak az őszinte játék. Hami­sítatlan gyermeki örömfutball: cselek a cselekért, szerelések a szerelésekért, gólok a gólokért. Ez az, ami nem megrendelhető, amihez­ az ország összes taós pénze, negyedik generációs műfüves pályája, központilag kitervelt fejlesztési stratégi­ája is kevés. Délután Hajdú-Bihar megyei másodosztályú mérkőzést nézünk, Tiszacsege ellen brusztol ki küzdelmes 2—2-t a környékről összeverbuvált hazai csapat Józsán. Pontosabban Debrecen-Jó­­zsán. Az elnevezés nem mindegy: a helyi csapat vezetőivel, a sokáig tetszhalott futballéletet 2007- ben feltámasztó Szabó Lászlóval és a 76 éves Batta Mihály szakosztályvezetővel folytatott be­szélgetésből kiderül, a józsai labdarúgás hanyat­lása 1981-ben kezdődött, amikor az addig önálló települést a debreceni lakosságszám növelése érdekében hozzácsapták a megyeszékhelyhez. Megszűnt az önkormányzat, az egyesület hirtelen gazdátlanná vált, a debreceni városvezetőknek pedig nem azon járt az eszük, miként segíthet­nék a józsai klub működését. A kilencvenes évek közepéig még elvegetált a csapat, de a pályagon­dozás már a játékosokra maradt, máig emlegetik, 1989. október 23-án is éppen társadalmi munká­ban takarított a gárda, amikor az öltöző felől re­csegő rádióból felhangzott Szűrös Mátyás hangja: „A mai naptól országunk államformája és neve Magyar Köztársaság." SAJÁT CSAPATTÁRSÁT IS ELTEMETTE A TISZTELETES Debrecenen keresztül közelítjük meg Hajdúsám­­sont, ahol éppen csak átöltözni jut időnk, kezdő­dik a református istentisztelet Ezen a vásárnál*'­­­­pon Lovász Krisztián tiszteletes hirdeti az igét, korábban húsz éven kereSt Kovács Sándor, a, DVSC egykori balhátvédje tanította a gyülekeze­tet. Tekintélyéről mindent elmond, hogy az 1931- ben született és 2012-ben elhunyt labdarúgó egy időben a debreceniek csapatkapitánya volt, 1963-ban pedig a Népsport osztályzatai alapján beválasztották a szezon álomcsapatába olyan játékosok mellé, mint Novák Dezső, Mészöly Kálmán, Göröcs János, Tichy Lajos vagy Fenyvesi Máté. Mint Sándor Mihály debreceni sporttörté­nész felhívta rá a figyelmünket, egyik legmeg­rázóbb élményeként ő temette el csapattársát, a 33 évesen elhunyt Zilahi Zoltán csatárt, akit a Nyíregyháza irányából érkező gyorsvonat Téglás közelében halálra gázolt. Ritka, hogy egy futballista papi pályára lépjen (vagy hogy egy pap futballistának álljon), ráa­dásul Kovács Sándor a Rákosi-diktatúra legke­ményebb éveiben végezte a teológiai főiskolát, diáktársaival sokszor enniük sem volt mit, a környékbeli falvakat járták szupplikálás, vagyis alamizsnagyűjtés céljából. Szinte hihetetlen, de a debreceni teológushallgatók egymás közötti futballján szúrta ki tehetségét Jakab Sándor későbbi DVSC-kapussal együtt az erősen kom­munista hátterű Debreceni Vörös Meteor, onnan vitte el aztán a vasutas egyesület. Hajdúsámsonba a Hátsó füves sorozat ked­véért elutazott az azóta Bánkon élő özvegy, Margit néni és a kisebbik lány, Orsolya, mégpe­dig egy púposan megpakolt ládával. A futball­­berkekben csak Atyának vagy Tiszteletes úrnak nevezett játékos rendszeresen naplót vezetett, a mérkőzésekről, edzőtáborozásokról ejtett fotóit éppúgy megőrizte, mint prédikációit. A családi emlékekből kivételes sportemberi és lelkészi személyiség rajzolódik ki, egy sűrű és fordu­latokban gazdag élet, amelyben a futball és a templom egymást egészítette ki. A szószéken igen, a pályán viszont nem ismert könyörüle­­tet, Margit néni szerint csapattársainak min­den meccs előtt elmondta: „Káromkodást ne halljak, és úgy hajtsatok, mintha az életetek múlna rajta!" Gólyaműtét a madárkórházban: Déri János doktor úrnak Szabó Zoltán (jobbra) segédkezik FÖLDRE SZÁLLT KAPUS ! Valaha nagyszülei majorjában, a Hortobágy­­tól 12 kilométerre eső, alig százötven lakosú Szásztelek poros játszótéri pályáján rúgta a labdát kölyöktársaival sínekből hegesztett vaskapura, később tíz éven át a Hortobágyi LSE kapusa volt. Aztán a madarak fokoza­tosan kiszorították életéből a futballt, ma­ Szabó Zoltán a Hortobágyi Madárkórház állatgondozójaként nevelőapja, Déri János igazgató egyik fő támasza. Látom, kissé megtépázta kezét az egyik páciens. Ja, a karmolásnyomok? Oda kell figyelni, mert a ragadozó madarak karma rendkívül veszé­lyes. Némelyiknek olyan hosszú, mint egy­­ emberi ujj, és ha belemélyeszti a húsodba, nyolcvan kiló erővel képes szorítani. Személyes tapasztalatból beszél? Egyszer egy egerészölyv ráfogott a kézfe­jemre, ömlött a vér belőlem, az volt a szeren­csém, hogy inkább csak odakapott, mintsem támadott, így persze nehéz védeni. Nem ezért hagytam abba a futballt, hanem etikai okokból. Egyre kellemetlenebbé vált, hogy rendszeresen elkéredzkedem a kór­házból edzésre vagy mérkőzésre, és bár mindig elengedtek, éreztem, szükség lenne rám odabent. Hiányoztak a madarak? Igen, nagyon. Bevallom, sokszor meccs köz­ben is arra gondoltam, hogy ezt az időt tőlük veszem el. Melyik a kedvenc fajtája? A vándorsólyom és a halászsas. Tudni kell kezelni a beteg­gondozó viszonyt, a madár­nak sem jó és nekem sem, ha felborul az egyensúly. Ha megszelídül a ragadozó ma­dár, többé nem a saját társait, hanem az em­ ,­bert tekinti fajtársának, az övéitől pedig fél, vagy éppen táplálékot lát bennük. Hogy kerülnek be ide a beteg madarak? Kiterjedt országos önkéntes hálózatunk van, sokan behozzák az árammal ütött, elgázolt vagy sebesült madarat, mások csak telefo­nálnak. Februárban a Debrecen-Fradi meccs előtt néhány Loki-szurkoló szállított ide cso­magtartóban egy sérült karvalyt. Nem kis ál­dozatot hoztak a madár megmentéséért, az első félidőről egy az egyben lemaradtak. m ’• mm mmm r £‘v4Hi­NTERSPORT ! ,v­­.4 V3M­­­I 1. - m' MB 'T-­Sok csatát megélt futballkapu és csikós mutatvány a pusztában videó nso.hu nemzetisport 2017. május 26., péntek Labdarúgás IK­ KONYHAI BÖLCSESSÉGEK Érdemes megülni Andorkó Erzsébet konyhájában. Miközben maga sütötte Kossuth-kiflivel kínál, a palermói csatár, Balogh Norbert édesanyja ritka élességgel fogalmazza meg a tizenéves sporto­lójelöltek és szüleik dilemmáját. Fiával a DVSC utánpótlásképző műhelyében megtapasztalták, milyen az, amikor a tinédzsernek, akinek szinte „még legénytől­ sem pehelyzik állán”, érett és sors­döntő elhatározást kell tennie: a sportnak vagy a tanulásnak szen­teli fiatalkori éveit. Ha klubja a napi egy-két tréning mellett hetente háromszor kikéri az iskolából, viszi vidékre, külföldre, edzőtábo­rokba, a diáknak óhatatlanul romlanak a tanulmányi eredményei, s előbb-utóbb kénytelen lesz egyéni tanrend alapján, netán magán-­­ iskolában szlalomozni tovább a távolon derengő érettségi felé. Olasz c élvonalban játszani kevés magyar futballistának ada­tik meg, úgy tűnik, a Balogh fiú jó líra tett. Édesanyja úgy látja, „...tanulni korfüggetlenül lehet, ahhoz »csak« ügy, kitartás és szorgalom kell, a sportolásra alkalmas évek viszont örökre elrepülnek." Hogy igaza van-e? Norbert szempontjából valószínűleg igen, ahogyan a saját történetét túránk következő napján feltáró 22 éves józsai középpályásnak, Borbíró Dávidnak is, aki éppen azt látta be 17 évesen, hogy a jó nevű debreceni Csokonai Vitéz Mihály Gimnáziumban aligha boldogul, ha a DVSC neveltje­ként folytatja az őrült ritmusú sport­karrier-építést. Kiszállt a ringlis­­pílből, ingatlanközvetítő családi vállalkozásukban találta meg a számítását, és a megyei II. osztály boldog futballistájának vallhatja magát. Norbert és Dávid a helyére került, példájuk figyelmezteté­sül szolgál azoknak, akik saját lehetőségeiket, tehetségüket tévesen mérik fel, és a csillogó futballvilág csalfa fényeitől el­kábulva két szék között a pad alá zuhannak. . Pályaszéli költészet Felebarátság. „Nem vagyok én a csegeiek ellen. Csak azt akarom, hogy veszítsenek.” Képzelt riport... Ugratják a szelíd cse­rejátékost. „Sanya, veled nem csinálnak interjút? Pedig milyen szép lenne a cikk a feltörekvő falusi játékosról, aki a há­nyattatott gyermek­kor után felküzdötte magát a milliárdosok közé, majd onnan visszacsúszott az alkohol és a drog mocskos világába." Hátsó sáros. „Nem kell megijedni a csatártól! Úgy állsz előtte, Béluskám, mint akire rádudált a mozdony." ff

Next