Nemzeti Sport, 2017. augusztus (115. évfolyam, 207-236. szám)

2017-08-01 / 207. szám

DEÁK Zsigmond úr van három gyerekem, a szülés utáni dep­ressziót még nem éltem meg, s vélhetően nem is fogom, ellentétben a tejfakasztás utáni macskajajjal. A feleségemnél sem emlékszem hasonlóra, ettől még a gyermek világra hozá­sának fájdalmasan csodálatos élménye neki és nőtársainak marad a hitbizománya, huszonegye­dik századi genderkedés ide vagy oda. Ez igaz a depresszió e válfajára is, amikor a szülés utáni napokban hirtelen hangulatváltozás következhet be az édesanyáknál. Mindez amiatt van, hogy két hormon „helyet cserél": a terhesség alatti kiegyensúlyozottságot biztosító ösztrogén he­lyét a tejtermeléshez szükséges prolaktin veszi át. Ráadásul az anyuka számára nem a pihenés, hanem a baba ellátása következik, s a nyakába szakadó felelősség szülés utáni, napokig, hete­kig tartó depresszióhoz vezethet. Nem vagyok tisztában a saját ösztrogén- és prolaktinszintem aktuális változásaival - csak azt tudom, hogy a férfiakban is megtalálhatók ezek a hormonok -, ettől még depressziós tü­neteken kaptam magam: hiányzik a vizes világbajnok­ság! Megszültük mondhatnám, építőkkel, szerve­zőkkel, résztvevőkkel, szurkolókkal együtt, ne­künk, a Nemzeti Sportnak pedig a Formula-1­es Magyar Nagydíjjal, az EYOF-fal, a különböző futball- és egyéb eseményekkel kombinálva ez jelentette 2017 legsűrűbb, legkeményebb, de egyben legszebb hetét. S fogadok, most sokan merednek maguk elé hozzám hasonlóan, s pró­bálják kitölteni a vb hiánya okozta űrt. Bizonyára közöttük van az a kedélyes úriember is, akivel a Batthyány téren találkoztam az óriástorony-ug­­rás női döntője alatt, s miközben tűzött a fejünk­re a nap, ő vidáman mondogatta a húsz méter magasból lezúduló hölgyeket és a csodás buda­pesti panorámát figyelve, a tömeg közepén: „Aki itt van, rossz ember nem lehet!" Már csak az a kérdés, hogy aki nem volt ott test­ben és lélekben sem, az rossz-e. Én mindeneset­re őszintén sajnálom őket, hiszen megfosztották magukat egy hatalmas közösségi élménytől, sok, könnyesen örömteli pillanattól, mert attól bizonyára nem termelődött bennük több boldog­sághormon (endorfin a neve), hogy a kákán is a csomót keresték. Folyamatos depresszió, szü­lés nélkül - ezen nincs mit irigyelni. Mi viszont a világra jött gyermeket nevelgetjük becsülettel, a szívünk szavára hallgatva. HIÁNYZIK A VIZES VILÁGBAJNOKSÁG! TEGNAPI SZÁMUNKBAN TUDÓSÍTOTTUNK HOSSZÚ KATINKA MÁSODIK BUDAPESTI VB­­ARANYÁRÓL, A 400 MÉTER VEGYESEN ARATOTT GYŐZELMÉRŐL AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. vanhalm „Most komolyan, elképesztő ez a nő. Délelőtt úgy tűnt, mellen megfoghatják, sopán­kodtunk is páran előre, hogy hát az a japán lány. Erre nesztek! Olyat úszott mellen, hogy esélyt sem hagyott nekik, hogy csak megközelítsék is." far­avar „Megint Hosszú... Nélküle nem lenne aranyunk sem. Azt kellene valahogy megérteni hogy neki van igaza, az eredmények ezt mutatják!” MrRooot „Katinkában valami egészen elképesztő erő van. Többször is belefulladt a medencébe ezen a vb-n, és mégis újra és újra kiráncigálta magát belőle valahogy. Az emberek 99,9%-a már feladta volna, de még az úszók 90%-a is. Nem találok szavakat rá, hogy meny­nyire erős akaratban és gondolkodásban ez a csaj. További sok sikert, Katinka!” fradiSI „PROFI HOSSZÚ KATINKA" RataUes9999dec33 „Hosszú most már évek óta egyeduralkodó vegyesen, ma is nagyot úszott, szép volt. ’ 2017. augusztus 1., kedd nemzet sport eli Vízszint felett és alatt­ ulio Maglione, a FINA elnöke a vb vasárnap éjszakai záróünnepségén ország-világ nyilvánossága előtt " kijelentette, hogy a magyarországi volt minden idők legjobb vizes világbajnoksága. Bori lányom kézi­­labdás létére szombat este, a férfi pólódöntő előtt a Hajós Alfréd uszoda tribünjén csendesen azt mondta, ha fiú lenne, biztosan vízilabdázni menne. Igaz, másfél órával később ezt nem erősítette meg. Mindkét méltatást érdemes részletesen elemezni. Kezdjük az elsővel! Egyrészt az elnök úr­­ joviális stílusát megismerve inkább Julio vagy Gyuszi bácsi - természete­sen nem volt ott mind a tizenhat korábbi vb-n, tehát össze­hasonlítási alapja nem teljes, másrészt az infrastruktúra, a létesítményhelyzet, a sportszakma és még ki tudja, hány faktor folyamatos fejlődése szinte önmagában afelé visz, hogy az adott évi verseny legyen sikeresebb, profibb a két, a négy, húsz esztendővel azelőttinél. Ugyanakkor az is igaz, hogy e „minden idők legjobbja” címmel nem szokás csak úgy dobálózni. Ezt a protokoll sem engedi. A nyári olimpiai játékok kapcsán például leg­utóbb 2000-ben, Sydneyben hangzott el. Azóta Athén (2004) az álmok játéka, Peking (2008) az igazán kivételes, London (2012) - utalva az angol himnusz szövegére - a happy and glorious, azaz boldog és dicsőséges, Rio de Janeiro (2012) a csodálatos olimpia egy csodálatos városban minősítést érdemelte ki. De minden idők legjobbja máig Sydney - a vizes vb-ket tekintve pedig mostantól Budapest. Így látta és értékelte a mi vébénket az egyik legjelentő­sebb nemzetközi szövetség első embere, vezérkara, a sport­­diplomáciai elit, ez az üzenet jutott el a hivatalos csatorná­kon keresztül öt kontinens lakóihoz. Rögzítsük, hogy amióta felnőttkorba lépett e versenyforma, az elmúlt három évtized világbajnokságait Ausztrália, Kanada, Japán, Kína, Olaszor­szág és Spanyolország rendezte. Nem gyenge mezőny. E messze nem csupán vizes, hanem elképesztő száraz­földi kavalkáddal egyidejűleg Magyarország otthont adott az EYOF-nak, az európai ifjúsági olimpiai fesztiválnak - kétszer jártam a helyszínen, a résztvevők Győrben is ámul­doztak -, valamint a Formula-1-es mogyoródi futamnak. Ennél hatásosabban nem is érvelhettünk volna a 2024-es budapesti olimpia mellett, ám mint ismert, szeptember­ben, Limában nem széltünk versenybe, saját pályázatunkat buktattuk meg a hazai „politikai” előselejtezőn. Sokadszor hangsúlyozzuk, a népszavazás kiírását kezdeményező mozgalom ehhez önmagában roppant kevés lett volna, és Leonidasz spártai király után szabadon mi is nagyon hosszú életet kívánunk mindenkinek, akinek ebben az öncsonkí­tásban szerepe volt, hadd eméssze, gyötörje magát, akár az idők végezetéig. Különösen most, hogy a 2024-es mel­lett a 2028-as játékok is csomagban elkelnek. Ismerjük el, nyilván azért is, mert nincs irántuk eszelős tülekedés - de éppen ez, a fejlett világ fenyegetettsége és óvatossága lett volna az esélyünk -, és ugyanez érvényes a FINA-vb-re is. A következő három helyszín ugyanis sor­rendben Dél-Korea (2019), Japán (2021) és Katar (2023), és egy igazán kapós versenyt csak Európa kiszolgáltatottsága, gyengesége miatt vihet el egymás után háromszor egy má­sik földrész, Ázsia. Visszatérve induló felütésünkhöz, lányom szavaihoz: e tizenhét nap egyszeri, ezért életre szóló élményt és talán elköteleződést jelentett mindazoknak, akik legalább egy alkalommal egy versenyszínhelyre kijutottak. Mert Ma­gyarország nem elsősorban olimpiai aranyérmeinek száma MERT MAGYARORSZÁG NEM ELSŐSORBAN OLIMPIAI ARANYÉRMEINEK SZÁMA ÉS VÉGKÉPP NEM GAZDAG SZABADIDŐSPORTJA, LAKOSSÁGÁNAK EGÉSZSÉGES ÉLETMÓDJA MIATT SPORTNEMZET HANEM MERT AZ EMBEREK SZURKOLÓI MIVOLTUKBAN ÉLNEK­­HALNAK A SPORTÉRT és végképp nem gazdag szabadidősportja, lakosságának egészséges életmódja miatt sportnemzet, hanem mert az emberek szurkolói mivoltukban élnek-halnak a sportért. A tavalyi labdarúgó Európa-bajnokság a szegedi Tisza-parttól a pesti Nagykörúton át a kaposvári Donnerig megőrjítette a népet, és aki akkor azt sóhajtotta, hiába, erre csak a foci képes, most láthatta: nálunk nem. Az elveszített férfi póló­döntő után a drukkerek énekelve, táncolva vonultak végig a lezárt Margit-hídon, a Jászai Mari téren spontán körtánc alakult, a külföldiek pedig egymást taposva, hitetlenkedve fotózták, videózták a kavalkádot. Valóban nem könnyű feldolgozni, ami velünk, körülöt­tünk történt. Aki mindig mindent forintosítani akar, mert így éli az életét, és fel nem fogja, hogy a pénz nem cél, hanem eszköz, bizonyára nem érti, hogy érzéseket, kötődéseket, élményeket képtelenség pénzre váltani. Ettől még a világbajnokság fillérre részletes elszámolá­sát természetesen el kell készíteni és a nyilvánosság elé kell tárni, az esetleges hibás kalkulációkkal, túlköltekezé­sekkel, pazarló részberuházásokkal együtt. ■­ A mérleg azonban azzal lenne teljes, ha pontosan meg­határozhatnánk a vb-re érkezett turisták által kifizetett ven­dégéjszakákat és több mint kétheti egyéb fogyasztásaikat, költéseiket - és ez még mindig csak a bevételi oldal kisebb hányada. A nagyobb és számszerűsíthetetlenebb az, hogy Budapest és Magyarország üzleti alapon megrendelhetet­­len és megfizethetetlen reklámot, nyilvánosságot kapott a Vár és a Parlament látványával, a versenyszínhelyekkel, a televíziós és internetes közvetítésekkel, az innen a földke­rekség minden szeglete felé küldött magánüzenetekkel. Persze az adófizetők pénzéből. Akik közvetett módon majd e hatásnak is haszonélvezői lesznek, az örök sportél­mény pedig a lehető legközvetlenebbül érinthette meg őket. Amúgy mi is a családi kasszából megyünk nyaralni - mi másból mennénk? És valóban, gyakorlatiasabb, hasznosabb dolgokra is fordíthatnánk e pénzt, de az elmúlt évek utazásai maradnak felejthetetlen közös emlékeink, miközben fogal­mam sincs róla, mikor vettünk legutóbb porszívót. Ettől még elfogadom, hogy léteznek más megközelí­tések, életvezetések, világlátások, és nem feltétlenül az enyém a helyes. Aki a budapesti világbajnokságban az üres lelátót, a homokban fuldokló munkagépet akarta látni és láttatni, némi erőfeszítés és ügyesség árán ezt megtehette - bár előbbit különösen nagy bravúr volt lencsevégre kapni. Aki fanyalgott a megnyitó huszárjaitól, népviseletétől, re­mélem, nemcsak tőlünk, magunktól várná el, hogy szakít­sunk már végre a múltunkkal, a gyökereinkkel, hanem a pekingi olimpiai megnyitón is majd megpukkadt, hogy mit „kínaiaskodik” itt ez a rengeteg statiszta, és legszívesebben a norvég szurkoló fejéről is leütné az állandó viking sisa­kot, a bajorról pedig sikítva tépné le a kőrnadrágot. Aki már hétfőn azzal riogatott, hogy egy álló napja nem rendeznek semmilyen versenyt a Duna Arénában, így tessék, mi lesz az utóhasznosítással, annak is biztosan jó így. Többször olvasom, hallom, hogy példátlan ez az „ellen­­drukkerség” - nos, egyáltalán nem az. Annyiszor találkozom vele, ahányszor Székelyföldön járok, ahol több barátom viszo­­lyog az őt körülvevő tágabb közegtől. A szájára és a szívére sem jönne, hogy Romániát hazájának nevezze, nemhogy a magyar-ro- szpilo­mán, de az üzbég-román meccsen v, is képtelen a románokért szorítani. E szembenállásnak természetesen megvannak a történelmi okai, valamelyest mégis szánom e derék cimborákat. Hisz ha tíz életük lenne, egyet érde­mes volna végigdacolni, , de így, hogy egy van, nem tudom, mi a megoldás. Mennyivel szerencsé­sebbek vagyunk mi, ide­ , át, ahol a szülőföldünk s egyben a hazánk is.­­* Még annak is, aki eset­leg másként gondolja. BALLAI Attila Aki feküdt már benne, az tudja, szalmában megpihenni nem rossz, ám hogy milyen lehet ilyen pályán focizni, arról az oroszországi Krasznoje falu lakóit kellene megkérdezni, a település legújabb nevezetessége ugyanis a szalmából készült Zenit Arena, ami ugyan nagy leleményre utal, de nem bizonyos, hogy megkapja a szövetségtől a hitelesítést. REUTERS

Next