Nemzeti Sport, 2017. november (115. évfolyam, 297-325. szám)

2017-11-02 / 297. szám

kinek van GPS-e - márpedig manapság az okostelefonra telepített programoknak hála gyakorlatilag mindenkinek van az a soros el­tévedésekor bizonyára már hallotta kocsijában a kedves női vagy az érces férfihangtól (attól függő­en, melyiket állította be): újratervezés... Megérne egy misét, hogy a hagyományos módszerrel, a tér­képet, az utcanév- és a közlekedési jelzőtáblákat figyelve valószínűleg kevesebben keverednének el, mint vakon a gépezetre hagyatkozva, mi minden­esetre az MLSZ GPS-eshez hasonló tájékozódását figyelve vettük észre az újratervezés jeleit. A cím, ahová el SUTBA DOBTÁK A KORÁBBI, HOSSZÚ egyértelmű: TÁVÚNAK MONDOTT 1 ., Budapest, KONCEPCIÓT Istvánmezei út 3-5. Itt találha­tó a Puskás-stadion, pontosabban a hűlt helye, hiszen épp építik az újat, hogy kész legyen 2020 nyarára, amikor négy Európa-bajnoki mérkőzést rendeznek benne. Ha jó a GPS, akkor velünk, ha nem, nélkülünk, ami blama lenne a javából. Tudják ezt az MLSZ-ben is, így a balul sikerült vb-selejtező után Bernd Storckkal együtt hivata­losan is sutba dobták a korábbi, hosszú távúnak mondott koncepciót, a sportigazgatósdit. Hoz­záteszem, ez már 2015 nyarán, abban a pilla­natban megtörtént, amikor a német szakember Dárdai Pál berlini visszahívása után megkapta a szövetségi kapitányi posztot is, noha igazgatnia alapvetően nem a felnőtteket, illetve szakvezetői önmagát, hanem az utánpótlást kellett (volna). Ezentúl a sport­ helyett utánpótlás-igazgató dol­gozik majd az MLSZ-ben, akinek aztán már tény­leg semmi köze sem lesz az A-válogatotthoz (sőt, az U21-eshez sem sok), a hosszú távú terv - ha létezik egyáltalán - pedig éppen azzal a sebes­séggel rövidül napról napra, ahogy közeledik a kontinensviadal. Az eredménykényszer viszont szorít, ezért hoztak egy tapasztalt külföldi mestert a belga Georges Leekens személyében, akinek semmiféle koncepciót nem kell kidolgoznia, sőt futballforradalmat sem kell kirobbantania, amiről négy évvel ezelőtt beszélt lapunk ciak, egyszeriért ki kell juttatnia a nemzeti gárdát az Eb-re. Ez a cél, semmi más, érthető és világos, a távo­labbi jövőt ráérünk később építeni. Csak nehogy úgy járjunk, mint az egyszeri kamionos, akit a GPS-e bevezetett az erdőbe, és akkor szólalt meg a géphang, amikor a keskeny földúton jár­művével beszorult két fa közé: újratervezés... Aztán ki kellett hívni a katasztrófavédelmet. .. KEDDI SZÁMUNKBAN NEMCSAK GEORGES LEEKENS KINEVEÉSÉRŐL, HANEM A STORCK-ÉRÁRÓL IS BESZÉLT DÁRDAI PÁL AZ INTERNETES PORTÁ­LUNKRA ÉRKEŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. lempilampi „Én sem vagyok zseni, netán csodatevő, de tudom, hogy egy csapatból mit lehet kihozni" - nyilatkozza Dárdai Pali. Ezért a tudásáért értékelem a legjobban Palit, mert lá­tom benne a realitást, és ezért játszatott antifocit a magyar válogatottal, mert tudta, hogy csak ezt lehet belőlük kihozni." vár­hatón „A magyar szurkolók egy részében semmi realitásérzék, továbbra is várják a csodát, és elhiszik, egy ember majd játékosokat varázsol a profinak titulált labdakergetőinkből.” Freeko „A kulcsszó abban, amit Pali mond, a megújulás. Storck felépített valamit az Eb-n, bár a belgák elleni meccsen már látszottak a problémák. ’ Bulvár Ben? „ Dárdai finoman célzott arra, hogy ő még mindig csak az edzői szakma elején jár, nem kéne őt úgy kezelni, mintha ő lenne Ferguson. Nagyon jó a hozzáállása, folyama­tosan tanulni kell, ebben is különbözik a hazai edzőktől, akik akár 40 évesek, akár 70, azt gondolják, hogy mindent tudnak." szentkutiistván: „Az alapokban a hiba! Ezeknél nincs jelentősége a kapitány személyé­nek! Csak középszintű játéktudással rendelkező focistáink vannak! Disznócsülökből a legjobb séf sem tud angol bélszínt készíteni." Ez ám a szám: ezer­ mester! 2017. november 2., csütörtök nmxmtív sport Nagyfater blues Iváncsi úr óvatosan fékezett: „Nem vagyok én Fittipaldi...” - gondolta, és visszavett a tempóból. Szentendre és Visegrád között autózott, a kanyarokkal teli, különleges hangulatú hegyi úton. De nem csak óvatosságból las­sított, lenyűgözte a természet üzenete, sárga, barna, zöld színű falevelek repültek előtte, mintegy jelez­ve: hé, öreg, élvezd ki a napsütést, de kotord elő a szekrényből a jégeralsót, meg a vastag zoknit, mert nyakadon a tél. Kíváncsi úr kedvenc Rolling Stones­­zenéjét hallgatta menet közben, a fák közül átszű­rődő, áttörő nap valósággal bearanyozta az útját. Jókedvű volt. Aztán lejárt a lemez, és meghallgatta a híreket. Akkor hallotta először, hogy menesztették Bernd Storck szövetségi kapitányt. „Ő az, akit tavaly agyonszeretett a nép, ő volt a legnépszerűbb ember Magyarországon..." Ez futott át az agyán, és szívből sajnálta a német szakembert. Kíváncsi úr nem volt fanatikus futballdrukker, sohasem vert tarkón sen­kit zászlórúddal, vagy öntött le egy korsó sörrel va­lamelyik stadionban. Ám azzal tisztában volt, hogy a Barcelona jelenleg jobb csapat, mint a Rakamaz, és a Feröer-szigetek válogatottja már majdnem annyit tud, mint Magyarország csapata. A kapitányváltást az unokája miatt sajnálta. Kiskis- Kíváncsi tizennyolc éves, rajong a futballért, igazolt játékos, nagyapja szerint amolyan „Carlos Alberto­­szerű felfutó jobbhátvéd...", tavaly ott volt Francia­­országban az Európa-bajnokságon. Időben megvet­te a jegyét, és egy Mercedes-kombival indult útnak Csabával, Zolival, Lajossal, Imivel, mentek, mentek, apróbb megállásokkal Szlovéniában, Olaszország­ban, tizenöt órán keresztül, egészen Hyeres-ig. Ez a Marseille-től kilencven kilométerre lévő hangulatos település néhány napig az otthonukat jelentette. A helyi kempingben kvártélyozták be magukat, de nem ám sátorban, hanem klimatizált mobilházban, nagy­jából tizenkilenc méterre a tengertől, és ha története­sen valamelyikük a közelmúltban látta a Zátony című filmet, és nem volt kedve bemenni a hullámzó, höm­pölygő, spriccelő vízbe, annak ott volt a medence. De nem nyaralni mentek, hanem futballt nézni. S amikor a mieink Izlanddal játszottak csoportmeccset, felke-­ff rekedtek­,kocsiba affttffés elindultak Aubagne-ig. De milyen ok volt az! Ahányszor Kiskiskíváncsi elmesélte ezt a nagyapjának, fryfridig felemelte a hangját, neki pedig borsódzott a háta, hiszen ott a francia autópá­lyán annyi, de annyi magyar jött, mintha az M7-esen gurultak volna nyáridőben, péntek délután. Aubagne azon a napon magyar megszállás alá ke­rült. Ott parkolták le a Mercedest, majd vonatra szálltak, a szerelvényeken szinte mindenki magyarul beszélt, piros-fehér-zöld sálak, lobogók bukkantak elő, és az a tíz izlandi enyhe pánikban utazott Marseille-ig­­ a magyarokkal telezsúfolt francia kikötővárosig. Büszke volt az unokájára, egy időben a meccseire is kijárt, ám amikor az egyik szülő rosszkedvűen a fülébe súgta: „Mit gondol, miért az az ügyetlen gye­rek játszik középcsatárt, és az a csimpánzmozgású srác áll a kapuban? Megmondom, azért mert az apjuk tele van zsozsóval, és abból a pénzből tesz bele az edző zsebébe, ápolva gyermeke jövőjét..." Kíváncsi úr akkor eldöntötte, nem megy többet, inkább mindig kitalált valamit, és azt is inkább elviselte, hogy otthon Kíváncsiné nem hagyta meccset nézni, borozgatni, hanem mindig azt kiabálta neki: „Mozdítsál már végre valamit..." Évtizedek óta együtt élt az asszonnyal, és az volt számára a legmegdöbbentőbb, hogy akkor is valamiféle szeretetet érzett iránta, amikor idegesítő­­nek és rondának látta­­ ezt az évek múlásával egyre többször állapíthatta meg. IJL .SOKSZOR UNOM A NÉPSTADIONRÓL MEG A KETTŐS MECCSEKRŐL SZÓLÓ MESÉIDET MÉGIS IRIGYELLEK AZÉRT AMIT ÁTÉLHETTÉL NEKED, NEKTEK AZ VOLT A LEGNAGYOBB GONDOTOK HOGY VARGA ZOLI VAGY ALBERT FLÓRI-E A LEGJOBB JÁTÉKOS. ÉS KÖZBEN OLYAN KAPITÁNYOKAT KRITIZÁLHATTATOK, MINT BARÓTI LAJOS, ILLOVSZKY RUDOLF, MEZEY GYÖRGY.« Amikor Kíváncsi úr az autókázásból hazaért, bekap­csolta a videomagnót. Már menet közben eldöntötte, újra megnézi a tavaly nyáron a Hősök terén készült fel­vételt, amikor is az örömittas tömeg lelkesen fogadta a franciaországi Európa-bajnokságról hazatérő váloga­tottat. Megdöbbenve nézte és érzékelte a mámort és az eksztázist, mintha nem is ugyanazok az emberek lettek volna, akik legutóbb fütyültek, tüntettek a csapat ellen. És látta a játékosokat, ahogy egyenként a színpadra sétálnak, Kovács Kokó István, az egykori bokszoló szpíkerezése mellett, és így visszanézve olyan volt az egész, mint az 1965-ös Ki mit tud?, amikor a gépla­katos furulyázott, az esztergályos verset mondott, a szakállas mérnök citerázott és a mátészalkai Heje­­huja, henye-hunya néptáncegyüttes lépett fel. Kíváncsi úr nézte az arcokat, a futballisták átszellemült arcát, és az járt a fejében, mennyire nem tudtak mit kezdeni ott és akkor a helyzettel, mert korábban mindig szidták őket, aztán egyszer csak­­ hősök lettek a Hősök terén. És figyelte Bernd Storckot is, a pókerarcú németet. „Helló, nagyfater. Hallottad a hírt? Elküldték Storckot. Nem mondom, hogy ő a világ legjobb edző­je, és talán igaz, amit róla beszélnek, hogy konok, fafejű, zsémbes ember, aki nehezen tűri a kritikát, de én és a generációm igenis hálás neki. Sőt, nemcsak az én generációm, hanem a nálam tíz, húsz, harminc évvel idősebbek is. Tudod, nagyfater, sokszor unom a Népstadionról meg a kettős meccsekről szóló me­séidet, mégis irigyellek azért, amit átélhettél. Neked, nektek az volt a legnagyobb gondotok, hogy Varga Zoli vagy Albert Flóri-e a legjobb játékos. És közben olyan kapitányokat kritizálhattatok, mint Baróti La­jos, Illovszky Rudolf, Mezey György. Irigylem tőled azt, hogy a chilei, angliai, argentínai, spanyolországi, mexikói világbajnokságon szurkolhattál a magyar válogatottnak. Neked az jutott, nekem pedig Guz­­mics Richárd és a többiek. És ezért vagyok hálás Bernd Storcknak és csapatának, mert olyan élményt kaptam tőlük, amilyet nem reméltem. Lehet, hogy a német edző közepes képességű, de ha mást nem, a szerencsét köszönhetjük neki, ami végre ránk talált. Miért nem volt ilyen szerencséjük az elődeiknek, mondjuk, Lothar Matthäusnak, Ervin Koemannak és a magyar csúcstrénereknek? Tudod, nagyfater, ott Hyeres-ben az Eurosurf kem­pingben úgy készültünk az izlandiak elleni meccsre, mint életünk fellépésére, mintha legalább is mi ját­szottunk volna. És Öreg, az a séta, az a vonulás Mar­­seille-ben, az Avenue du Pradón, a mámorok mámora. Negyvenezer magyar együtt, egy ütemre lép, lélegzik és üvölt. El tudod te ezt képzelni?” Kíváncsi úr itt elgondolkodott, ha ő is mehetett vol­na annak idején... Kiskis Kíváncsi folytatta: „Neked a Rolling Stones jutott, nagyfater, nekem ez a silány, rapelő-bohóctársaság. Te Albert Flórinak tapsoltál, én Lovrencsics Gergőnek szur­kolok. S tudnod kell, becsülöm benned, hogy még mindig Rolling Stonest hallgatsz, nem pedig valami bús-borongós magyar nótát. És tisztellek a lelki békéd miatt is...” Kíváncsi úr, aki fiatal korában koronagondnoknak készült, később mezőőr szeretett volna lenni, végül mesterember lett, nyugdíjasként is dolgozik, min­dennap bemegy a „Kíváncsi Károly kerékpárszerelő" feliratú műhelybe. De lelki békéről szó sincs, nap mint nap hiába keresi egykori önmagát a tükörben. Az unokája panaszkodik, kesereg, és nem tud­ja, hogy élete legjobb időszakát éli. Még úgy is, hogy Bernd Storckot leváltották. Kíváncsi úr pontosan tud­ja, hogy sok-sok év múlva, amikor ő már a következő életében talán mosómedve lesz a koppenhágai állatkertben, az unokájának lesz mire vissza­emlékeznie. Talán beszél majd a német „iparosról”, aki a csapatával összeterelt, egybefor­rasztott negyvenezer magyart Marseille­­ben... Kár, hogy a mese mindig szomorúan fejeződik be. Vajon Georges Leekens átírja-e a történet végét? SINKOVICS Igazán férfias, kőkemény kézilabda-rangadót játszott kedden a Ferencváros és a Győr. A civilben egymással remek viszonyt ápoló hölgyek az Elek Gyula Arénában olyannyira nem kímélték egymást, hogy arra még a sokat megélt férfi beállások is csak csettinthettek. Ahogyan mondani szokás, a lányok nem kértek, de nem is adtak kegyelmet. TÖRÖK Attila

Next