Nemzeti Sport, 2018. február (116. évfolyam, 31-45. szám)

2018-02-01 / 31. szám

SINKOVICS Gábor ecsukom a szemem. És látom, ahogy Paul Breitner a félpályá­ról indulva végigvágtat a magyar térfélen, és a tizenegyespontról bődületesen nagy gólt lő a vetődő Rothermel Ádám kapujába. A közönség felállva, tisztelettudóan tapsol, és fejet hajt a nagyobb tudás előtt, látva Franz Beckenbauer tanári passzait, Günter Netzer látványos nyitá­sait, Uli Hoeness, Gerd Müller és Jupp Heynckes váratlan megoldásait. Hűvös márciusi este volt, amikor a nyugatnémet válogatott kettő nullára győzött a Népstadionban. És láttam azt is, ahogy Bálint László, az újonc csapzottan, fáradtan sétál le a gyepről. Becsukom a szemem. Látom, ahogy Zámbó Sándor vezetést szerez, ám az osztrákok nagyjából harmincezer szurkolójuk biztatásától kísérve fölénybe kerülnek a telt házas Népstadionban, és fordítanak. Aztán HA MEG KELL látom Bálint Lászlót HALNOM, AKKOR is' odaá11 a A FERENCVÁROSBAN HALJAK MEG, Koncilia hálójába. Akkor már kihagy­hatatlan a válogatottból az FTC védője, fotók, cik­kek jelennek meg róla, és miközben az átlagember slamposan mászkál az utcán, és Pitralon arcszeszt használ, Bálint mindig elegáns és Givenchy parfüm­től illatozik. Akkor már Bárónak becézik. Becsukom a szemem, és a film folytatódik, látom Bálint elementáris erejű szabadrúgását a zuhogó esőben a Népstadionban, a labda szinte beragad a hálótartó vas mögé, a Fradi négy nullára veri a Vasast. S az is itt van előttem, ahogy a Fradi 1975. május 14-én Bázelben kifut a zöld gyepre a Dinamo Kijev elleni KEK-döntőn, és Bálint nincs a csapat­ban, Pataki doktor helyettesíti - nincs és nagyon hiányzik. És már be sem kell csuknom a szemem. Mert nagyon is eleven a kép, ahogy Mészöly Kálmán kockás zakójában egyszer csak azt mondja a zsú­folt Népstadionban: „Keményen, határozottan, nincs izé...” Ő is riadt, akárcsak a publikum, pedig Bálint a norvégok elleni világbajnoki selejtezőn már a tizenn­kettedik percben Antonsen hálójába bombáz. Báró akkor már nagy sztár, szerepelt 1978-ban az argen­tínai világbajnokságon, és később ott van 1982-ben a spanyolországi vb-n is. De látok mást is. Egy másik osztrákok elleni mérkőzést, épp harminc évvel ezelőtt, mindössze nyolcezren vannak a Nép­stadionban, Bálint László technikai igazgatóként ül a válogatott kispadján, Ausztria pedig meg sem áll négy gólig. Fájó emlék, mint ahogy a kórházban töltött napok is, a súlyos szívműtét előtt, amikor azt mondta: „Azért fekszem itt, ebben az épületben, eb­ben a kerületben, hogy ha meg kell halnom, akkor a Ferencvárosban haljak meg.” Bálint László azóta jól van, és néha látom lovagolni a Szentendrei-szigeten. A férfi, aki játékosként hű maradt a Fradihoz, immár hetvenéves. Báróként­­ nemesi cselekedet a javából. TEGNAP BESZÁMOLTUNK RÓLA, HOGY MICHE­­LISZ NORBERT AUTÓVERSENYZŐ A HYUNDAI PILÓTÁJAKÉNT VERSENYEZ A WTCR-SORO­­ZATBAN. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKE­ZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. BoB Gábor „Mindenképpen jó hír, a Hyundai jónak nézett ki azon a két versenyen, amelyen láttuk. Legalább van bennük potenciál, a Hondával el­lentétben. Nem állítom, hogy a Hyundai lesz a bajnok, mert a VW és az Audi is jó lesz." Magyarfoci2 „Jó választás ! A rali-vb-n is szé­pen szól az autójuk (ezt személyesen hallottam), törekvő, profi csapat. A kérdés a verseny tiszta­sága. A kis Björk gyerek nem lesz a tízben sem, mert nem lassú, de nem is gyors driver. ’ stoti „Sem az M1RA, sem a Zengő indulása nem biztos még, annyira azért nem olcsó egy privát csapatnak a WTCR, mint a TCR vagy a WTCC volt. Remélem, azért valami megoldást talál­nak, szép lenne, ha a mezőny negyede-ötöde magyar lenne. ’ HVUfiÖMSv^ffOiH FOLYTATJA rnSSSSBELtm 2018. február 1. csütörtök nem mintisport égi csapatkép van előttem, a Budapesti Honvéd egyik kezdő tizenegye az 1971—72-es bajnokság­ból. Hiányzik ugyan a fotóról a válogatott Pusztai László és az utolsó idényét játszó Komora Imre, az együttes így is impozáns, hiszen itt van a kiváló kapus, Bicskei Bertalan, a világválogatott Szűcs Lajos, a zseniális Kocsis Lajos és a gólvágó Kozma Mihály. Nem is a nevek, hanem a testfelépítések gondolkodtatnak el. A nyúlánk Bicskei Berci mellett a csaknem húszéves balszélső, Fe­hérvári János látszik karcsúnak, ám a többieknek igen jól kidolgozott izomzatuk volt. Kozma, Szűcs, Ruzsinszky Jó­zsef, Pál József, Lukács Sándor, Dudás György és Pintér Sándor nem lógna ki egy mai angol profi csapatból sem. Ezek a játékosok 1940 és 1953 között születtek, a Rá­­kosi-korban nevelkedtek, az ötvenes-hatvanas években lettek serdülők, majd ifisták. Akkoriban nem volt még kon­diterem, máshol fejlődtek az izmok. Nem volt sem internet, sem okostelefon, sem szelfibot, füttyentés vagy ablakhoz hajított kis kavics szolgált jelként. A pizza és a burger az ismeretlen fogalmak közé tartozott, ellenben egy vastag karéj zsíros kenyér két szelet zöldpaprikával és egy cit­­rompótlós teával nagyon megtette vacsorára. A futballisták a grundon, a strandokon, a fákon, valamint a füves árok­partokon születtek. A grundokon szűkített területen, nem egyszer kisméretű rongylabdával tanulták meg maguktól a technikát. A strandokon, folyókban, tavakban naphosz­­szat űzött fogazás, no meg a térdig érő vízben megvívott fejelőbajnokságok garantálták az erőnlétet és a fejjáték ismeretét. A fára mászás - ami szinte teljesen kikopott a kultúránkból - a bátorságot fokozta és megdolgozta a test teljes izomzatát, sőt nemcsak erősített, de nyújtott is. Az árokpart az én időmben a birkózás terepe volt, ma sem tudnék jobb erősítő, stabilizáló, egyensúlyérzéket edző ki­egészítő sportágat a labdarúgáshoz. Nem véletlen, hogy a cselgáncsul vagy birkózásból érkező gyerekeket nagyon nehéz felbontani a futballpályán. Valamikt a nyolcvanas évek elején hallhattuk először, hogy a labdarúgók képzettségéből mennyire hiányzik a grund. Azt persze a sok szajkózás közepette elfeledtük hozzátenni, ás ami ennél rosszabb, hozzágondolni, hogy a grund életformát jelentett. Mégpedig egészséges életfor­­mát Mi meg élveztük, ha mezítláb, mifelénk úgy mondták,­­ hogy mezttláb kergettük a fűben vagy homokon a labdát. A lecke gyors megírása­ után (helyett) negyvenforintos, gumiszagú, textil felsőrészei ékesített tornacipőben, dor­­kában szaladtunk ki az Ucára, és órák múlva a közterületi lámpák felkapcsolása jelezte, hogy haza kell menni. Ahogy írom mindezt, rádöbbenek, hogy a termésköves utcán vívott focicsaták milyen sokat tehettek hozzá a technikai felké­szültséghez, hiszen összevissza pattogott a labda, és azt valahogy le is kellett kezelni, el is kellett rúgni. Nemrég olvashattuk, hogy Dárdaiék a Herthánál amorf labdát ké­szíttettek e cél elérésére. Szóval a létforma: összeverődtünk, és közösen eldön­töttük, hogy mihez kezdünk. Ez persze a létszámtól is füg­gött. Négyen például óriási fejescsatákat vívtunk. Nálunk a Szabadság téri focipálya mellett akkor még két sorban álltak a fák, így megvolt a kapu. Sőt a nagyon fontos kapufa is, ami felbecsülhetetlen értékű volt az iskolatáskával jel­zett, örök vitát adó kapuféleségekkel szemben. A négytagú játék úgy kezdődött, hogy a kapus feldobta a labdát, és vagy az ellenfél kapujára fejelt, vagy a társhoz passzolt fejjel. Ő vagy visszafejelte, és a kapus lendülettel érkezve stukkólt, vagy kapura csúsztatta. Az ellenfél kapusa a felfejelt labdá­hoz nem érhetett kézzel, amikor viszont a kapujára tartott a labda, kézzel is beleérhetett. Ha azonban kipattant róla, egy érintés erejéig rá lehetett lőni. Az ellenfél mezőnyjátékosa vagy hátrahúzódott a másik mezőnyjátékosra, vagy egy méterre a kapustól ugrálva zavarta az indítást, vagy fent HA MA EGY SZAKEMBER AZ ÖT-NYOLC ÉVES GYEREKEK LABDARÚGÓ­FOGLALKOZÁSÁT ÚGY ÁLLÍTANÁ ÖSSZE, HOGY AZ EDZÉSIDŐ FELÉBEN ÁLTALÁNOS TESTNEVELÉS (GIMNASZTIKA A BORDÁSFALON, FÜGGESZKEDÉS A KÖTÉLEN, UGRÁS A SZEKRÉNYEN, BIRKÓZÁS A SZŐNYEGEN, NO MEG KIÜTŐS ÉS PÓKFOCI­ LENNE PROGRAMON, BIZONYOSAN MEGSZÓLALNA NÉHÁNY OKOS SZÜLŐ, HOGY Ő NEM EZÉRT FIZETTE BE A TAGDÍJAT maradt a másik kapunál. Sok egyéb apró szabály cizellálta ezt a rendkívül komplex módon fejlesztő játékot. Ilyen volt a fogózás a vízben, a számtalan célbarúgó-verseny, a kiszo­rító vagy a lábtenisz is. Amikor korosztálybeli urakkal emlegetjük ezeket a mindent meghatározó játékokat, rendre kiderül, hogy akik később más sportágat választottak, szintén ilyen módon szerezték meg az alapokat. Ehhez teszem hozzá, hogy a bújócska már szinte vérre ment a tizenéves kiskamaszok között. Ennek nemcsak a gyorsaság és a leleményesség, hanem a kúszás és a mászás is fontos része volt. A téli szánkózással, korcsolyázással, hócsatával kiegészülve mi tulajdonképpen az év minden napján edzettünk. Ha ma egy szakember az öt-nyolc éves gyerekek lab­darúgó-foglalkozását úgy állítaná össze, hogy az edzésidő felében általános testnevelés (gimnasztika a bordásfalon, függeszkedés a kötélen, ugrás a szekrényen, birkózás a szőnyegen, no meg kiütés és pókfoci) lenne programon, bizonyosan megszólalna néhány okos szülő, hogy ő nem ezért fizette be a tagdíjat. Szóval nézegetem ezt a fényképet, és eszembe jutnak a régi medicinlabdás futások a hóban. Lehet, hogy nem volt hülyeség? És méregetem ezt a fiatalon elhunyt, nagyon tehetséges fiút, Fehérvári Jánost, akiről ezeken a hasábo­kon nemrégiben megemlékeztem. Erre reagálva kaptam levelet egy csapattársától. „Jómagam 1965 és 1970 között futballoztam a Honvédban, '69-70-ben a cikkben felidézett Fehérvári János, a Bige csapattársam volt, együtt lettünk ifi­­-bajnokok 1970-ben. Amikor 1969-ben leigazolták, és először játszott a csapatban, csak néztünk, mint a moziban, esernyő a középhátvédnek, kötény a kapusnak oda-visz­­sza, a mai Neymarhoz lehetne hasonlítani a képességeit. Amikor bekerült közénk, egy szerény srác volt, nem ivott, nem dohányzott, de két év alatt, amint sztárolták, pénzel­ték és senki sem törődött vele, sikerült elzülleszteni, mint egyébként oly sok játékost. Akkoriban szaladt el mellettünk a világ. Míg nyugaton profi alapon kezdtek működni a csa­patok, nálunk megmaradtak a kivénhedt sportvezetők, a gyenge edzők, a pénzt hajhászó klubvezetők, és az utánpót­lás gyakorlatilag senkit sem érdekelt, a nevelés meg aztán végképp senkit. Aztán ahogy elfogytak a grundokon felnőtt tehetségek, jött a sötétség, ami sajnos még ma is tart.” Nézem ezt a csapatképet. Mint jeleztem, nincs itt, de a kerethez tartozott a 32 éves Komora, aki olimpiai bajnok és Eb-bronzérmes volt, és aki még játszott egy fedezetsorban Bozsikkal. Itt van az őserő Szűcs Lajos, aki 1968-ban a vi­lágválogatottban lépett fel Rióban a brazilok ellen Alberttel, Farkassal és Novákkal. Itt van Kozma Mihály, aki a Hon­védban 342 meccsen 219 gólt ért el. Pintér Sándor, akinek, ha mérték volna, valószínűleg 14 megtett kilométer lett volna a statisztikájában, meccsenként húsz megszerzett labdával. És persze itt van Kocsis Lajos, a zseniális játék­­szervező, aki talán jobban teszi, ha gyerekfejjel nem indul el Szegedről a szorongásokkal teli, távoli világba. Lehetett tudni, hogy a főváros zajától való félelmében választotta 18 évesen átmeneti szállásnak Salgótarjánt és vele az SBTC-t. Meg kellett volna szoknia, hogy távol került a megszokott móravárosi családi háztól, a biztonságos közegtől. Ehelyett esténként megivott 8-10 sört. Magányos volt, szorongott. A futballon kívül nem értett semmihez. 1, 6 % c -j Nem kapott figyelmet a vezetőitől sem Tarjánban, sem Kispesten. Igaz, a korabeli leosztás szerint a rendszerhez hű hivatal­nok elit első vonala a pártban, a második a tanácsi apparátusban, a harmadik a szakszervezetben, a maradék pedig a sportirányításban és a munkásőrségben szolgált, te­hát egy korabeli klubvezetőtől (megfejelve a hadsereggel) nem sok jót várhattunk. Azt semmiképp, hogy könyvet ad a tehetségét tékozló játé­kos kezébe. Pedig készen kapták Fe­hérvárit és Kocsis Lajost is. Egyenesen a grundról. ALAP: Grundfoci DLUSZTUS Imre Emlékeznek még a jamaicai bobcsapatra, amely elindult az 1988-as téli olimpián? A lelkes férfiakról nagy sikerű film is készült. Azt nem tudni, hogy a kenyai hokiválogatottról forgatnak-e valaha mozit, de az tény, tagjai, ha nem is profi módon, de szorgalmasan gyakorolnak Kelet-Afrika egyetlen jégpályáján, Nairobiban. Az öltözőben viszont már a nagycsapatokra jellemző hamisítatlan rend(etlenség­ uralkodik. REUTERS

Next