Nemzeti Sport, 2018. február (116. évfolyam, 31-45. szám)
2018-02-01 / 31. szám
SINKOVICS Gábor ecsukom a szemem. És látom, ahogy Paul Breitner a félpályáról indulva végigvágtat a magyar térfélen, és a tizenegyespontról bődületesen nagy gólt lő a vetődő Rothermel Ádám kapujába. A közönség felállva, tisztelettudóan tapsol, és fejet hajt a nagyobb tudás előtt, látva Franz Beckenbauer tanári passzait, Günter Netzer látványos nyitásait, Uli Hoeness, Gerd Müller és Jupp Heynckes váratlan megoldásait. Hűvös márciusi este volt, amikor a nyugatnémet válogatott kettő nullára győzött a Népstadionban. És láttam azt is, ahogy Bálint László, az újonc csapzottan, fáradtan sétál le a gyepről. Becsukom a szemem. Látom, ahogy Zámbó Sándor vezetést szerez, ám az osztrákok nagyjából harmincezer szurkolójuk biztatásától kísérve fölénybe kerülnek a telt házas Népstadionban, és fordítanak. Aztán HA MEG KELL látom Bálint Lászlót HALNOM, AKKOR is' odaá11 a A FERENCVÁROSBAN HALJAK MEG, Koncilia hálójába. Akkor már kihagyhatatlan a válogatottból az FTC védője, fotók, cikkek jelennek meg róla, és miközben az átlagember slamposan mászkál az utcán, és Pitralon arcszeszt használ, Bálint mindig elegáns és Givenchy parfümtől illatozik. Akkor már Bárónak becézik. Becsukom a szemem, és a film folytatódik, látom Bálint elementáris erejű szabadrúgását a zuhogó esőben a Népstadionban, a labda szinte beragad a hálótartó vas mögé, a Fradi négy nullára veri a Vasast. S az is itt van előttem, ahogy a Fradi 1975. május 14-én Bázelben kifut a zöld gyepre a Dinamo Kijev elleni KEK-döntőn, és Bálint nincs a csapatban, Pataki doktor helyettesíti - nincs és nagyon hiányzik. És már be sem kell csuknom a szemem. Mert nagyon is eleven a kép, ahogy Mészöly Kálmán kockás zakójában egyszer csak azt mondja a zsúfolt Népstadionban: „Keményen, határozottan, nincs izé...” Ő is riadt, akárcsak a publikum, pedig Bálint a norvégok elleni világbajnoki selejtezőn már a tizennkettedik percben Antonsen hálójába bombáz. Báró akkor már nagy sztár, szerepelt 1978-ban az argentínai világbajnokságon, és később ott van 1982-ben a spanyolországi vb-n is. De látok mást is. Egy másik osztrákok elleni mérkőzést, épp harminc évvel ezelőtt, mindössze nyolcezren vannak a Népstadionban, Bálint László technikai igazgatóként ül a válogatott kispadján, Ausztria pedig meg sem áll négy gólig. Fájó emlék, mint ahogy a kórházban töltött napok is, a súlyos szívműtét előtt, amikor azt mondta: „Azért fekszem itt, ebben az épületben, ebben a kerületben, hogy ha meg kell halnom, akkor a Ferencvárosban haljak meg.” Bálint László azóta jól van, és néha látom lovagolni a Szentendrei-szigeten. A férfi, aki játékosként hű maradt a Fradihoz, immár hetvenéves. Báróként nemesi cselekedet a javából. TEGNAP BESZÁMOLTUNK RÓLA, HOGY MICHELISZ NORBERT AUTÓVERSENYZŐ A HYUNDAI PILÓTÁJAKÉNT VERSENYEZ A WTCR-SOROZATBAN. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. BoB Gábor „Mindenképpen jó hír, a Hyundai jónak nézett ki azon a két versenyen, amelyen láttuk. Legalább van bennük potenciál, a Hondával ellentétben. Nem állítom, hogy a Hyundai lesz a bajnok, mert a VW és az Audi is jó lesz." Magyarfoci2 „Jó választás ! A rali-vb-n is szépen szól az autójuk (ezt személyesen hallottam), törekvő, profi csapat. A kérdés a verseny tisztasága. A kis Björk gyerek nem lesz a tízben sem, mert nem lassú, de nem is gyors driver. ’ stoti „Sem az M1RA, sem a Zengő indulása nem biztos még, annyira azért nem olcsó egy privát csapatnak a WTCR, mint a TCR vagy a WTCC volt. Remélem, azért valami megoldást találnak, szép lenne, ha a mezőny negyede-ötöde magyar lenne. ’ HVUfiÖMSv^ffOiH FOLYTATJA rnSSSSBELtm 2018. február 1. csütörtök nem mintisport égi csapatkép van előttem, a Budapesti Honvéd egyik kezdő tizenegye az 1971—72-es bajnokságból. Hiányzik ugyan a fotóról a válogatott Pusztai László és az utolsó idényét játszó Komora Imre, az együttes így is impozáns, hiszen itt van a kiváló kapus, Bicskei Bertalan, a világválogatott Szűcs Lajos, a zseniális Kocsis Lajos és a gólvágó Kozma Mihály. Nem is a nevek, hanem a testfelépítések gondolkodtatnak el. A nyúlánk Bicskei Berci mellett a csaknem húszéves balszélső, Fehérvári János látszik karcsúnak, ám a többieknek igen jól kidolgozott izomzatuk volt. Kozma, Szűcs, Ruzsinszky József, Pál József, Lukács Sándor, Dudás György és Pintér Sándor nem lógna ki egy mai angol profi csapatból sem. Ezek a játékosok 1940 és 1953 között születtek, a Rákosi-korban nevelkedtek, az ötvenes-hatvanas években lettek serdülők, majd ifisták. Akkoriban nem volt még konditerem, máshol fejlődtek az izmok. Nem volt sem internet, sem okostelefon, sem szelfibot, füttyentés vagy ablakhoz hajított kis kavics szolgált jelként. A pizza és a burger az ismeretlen fogalmak közé tartozott, ellenben egy vastag karéj zsíros kenyér két szelet zöldpaprikával és egy citrompótlós teával nagyon megtette vacsorára. A futballisták a grundon, a strandokon, a fákon, valamint a füves árokpartokon születtek. A grundokon szűkített területen, nem egyszer kisméretű rongylabdával tanulták meg maguktól a technikát. A strandokon, folyókban, tavakban naphoszszat űzött fogazás, no meg a térdig érő vízben megvívott fejelőbajnokságok garantálták az erőnlétet és a fejjáték ismeretét. A fára mászás - ami szinte teljesen kikopott a kultúránkból - a bátorságot fokozta és megdolgozta a test teljes izomzatát, sőt nemcsak erősített, de nyújtott is. Az árokpart az én időmben a birkózás terepe volt, ma sem tudnék jobb erősítő, stabilizáló, egyensúlyérzéket edző kiegészítő sportágat a labdarúgáshoz. Nem véletlen, hogy a cselgáncsul vagy birkózásból érkező gyerekeket nagyon nehéz felbontani a futballpályán. Valamikt a nyolcvanas évek elején hallhattuk először, hogy a labdarúgók képzettségéből mennyire hiányzik a grund. Azt persze a sok szajkózás közepette elfeledtük hozzátenni, ás ami ennél rosszabb, hozzágondolni, hogy a grund életformát jelentett. Mégpedig egészséges életformát Mi meg élveztük, ha mezítláb, mifelénk úgy mondták, hogy mezttláb kergettük a fűben vagy homokon a labdát. A lecke gyors megírása után (helyett) negyvenforintos, gumiszagú, textil felsőrészei ékesített tornacipőben, dorkában szaladtunk ki az Ucára, és órák múlva a közterületi lámpák felkapcsolása jelezte, hogy haza kell menni. Ahogy írom mindezt, rádöbbenek, hogy a termésköves utcán vívott focicsaták milyen sokat tehettek hozzá a technikai felkészültséghez, hiszen összevissza pattogott a labda, és azt valahogy le is kellett kezelni, el is kellett rúgni. Nemrég olvashattuk, hogy Dárdaiék a Herthánál amorf labdát készíttettek e cél elérésére. Szóval a létforma: összeverődtünk, és közösen eldöntöttük, hogy mihez kezdünk. Ez persze a létszámtól is függött. Négyen például óriási fejescsatákat vívtunk. Nálunk a Szabadság téri focipálya mellett akkor még két sorban álltak a fák, így megvolt a kapu. Sőt a nagyon fontos kapufa is, ami felbecsülhetetlen értékű volt az iskolatáskával jelzett, örök vitát adó kapuféleségekkel szemben. A négytagú játék úgy kezdődött, hogy a kapus feldobta a labdát, és vagy az ellenfél kapujára fejelt, vagy a társhoz passzolt fejjel. Ő vagy visszafejelte, és a kapus lendülettel érkezve stukkólt, vagy kapura csúsztatta. Az ellenfél kapusa a felfejelt labdához nem érhetett kézzel, amikor viszont a kapujára tartott a labda, kézzel is beleérhetett. Ha azonban kipattant róla, egy érintés erejéig rá lehetett lőni. Az ellenfél mezőnyjátékosa vagy hátrahúzódott a másik mezőnyjátékosra, vagy egy méterre a kapustól ugrálva zavarta az indítást, vagy fent HA MA EGY SZAKEMBER AZ ÖT-NYOLC ÉVES GYEREKEK LABDARÚGÓFOGLALKOZÁSÁT ÚGY ÁLLÍTANÁ ÖSSZE, HOGY AZ EDZÉSIDŐ FELÉBEN ÁLTALÁNOS TESTNEVELÉS (GIMNASZTIKA A BORDÁSFALON, FÜGGESZKEDÉS A KÖTÉLEN, UGRÁS A SZEKRÉNYEN, BIRKÓZÁS A SZŐNYEGEN, NO MEG KIÜTŐS ÉS PÓKFOCI LENNE PROGRAMON, BIZONYOSAN MEGSZÓLALNA NÉHÁNY OKOS SZÜLŐ, HOGY Ő NEM EZÉRT FIZETTE BE A TAGDÍJAT maradt a másik kapunál. Sok egyéb apró szabály cizellálta ezt a rendkívül komplex módon fejlesztő játékot. Ilyen volt a fogózás a vízben, a számtalan célbarúgó-verseny, a kiszorító vagy a lábtenisz is. Amikor korosztálybeli urakkal emlegetjük ezeket a mindent meghatározó játékokat, rendre kiderül, hogy akik később más sportágat választottak, szintén ilyen módon szerezték meg az alapokat. Ehhez teszem hozzá, hogy a bújócska már szinte vérre ment a tizenéves kiskamaszok között. Ennek nemcsak a gyorsaság és a leleményesség, hanem a kúszás és a mászás is fontos része volt. A téli szánkózással, korcsolyázással, hócsatával kiegészülve mi tulajdonképpen az év minden napján edzettünk. Ha ma egy szakember az öt-nyolc éves gyerekek labdarúgó-foglalkozását úgy állítaná össze, hogy az edzésidő felében általános testnevelés (gimnasztika a bordásfalon, függeszkedés a kötélen, ugrás a szekrényen, birkózás a szőnyegen, no meg kiütés és pókfoci) lenne programon, bizonyosan megszólalna néhány okos szülő, hogy ő nem ezért fizette be a tagdíjat. Szóval nézegetem ezt a fényképet, és eszembe jutnak a régi medicinlabdás futások a hóban. Lehet, hogy nem volt hülyeség? És méregetem ezt a fiatalon elhunyt, nagyon tehetséges fiút, Fehérvári Jánost, akiről ezeken a hasábokon nemrégiben megemlékeztem. Erre reagálva kaptam levelet egy csapattársától. „Jómagam 1965 és 1970 között futballoztam a Honvédban, '69-70-ben a cikkben felidézett Fehérvári János, a Bige csapattársam volt, együtt lettünk ifi-bajnokok 1970-ben. Amikor 1969-ben leigazolták, és először játszott a csapatban, csak néztünk, mint a moziban, esernyő a középhátvédnek, kötény a kapusnak oda-viszsza, a mai Neymarhoz lehetne hasonlítani a képességeit. Amikor bekerült közénk, egy szerény srác volt, nem ivott, nem dohányzott, de két év alatt, amint sztárolták, pénzelték és senki sem törődött vele, sikerült elzülleszteni, mint egyébként oly sok játékost. Akkoriban szaladt el mellettünk a világ. Míg nyugaton profi alapon kezdtek működni a csapatok, nálunk megmaradtak a kivénhedt sportvezetők, a gyenge edzők, a pénzt hajhászó klubvezetők, és az utánpótlás gyakorlatilag senkit sem érdekelt, a nevelés meg aztán végképp senkit. Aztán ahogy elfogytak a grundokon felnőtt tehetségek, jött a sötétség, ami sajnos még ma is tart.” Nézem ezt a csapatképet. Mint jeleztem, nincs itt, de a kerethez tartozott a 32 éves Komora, aki olimpiai bajnok és Eb-bronzérmes volt, és aki még játszott egy fedezetsorban Bozsikkal. Itt van az őserő Szűcs Lajos, aki 1968-ban a világválogatottban lépett fel Rióban a brazilok ellen Alberttel, Farkassal és Novákkal. Itt van Kozma Mihály, aki a Honvédban 342 meccsen 219 gólt ért el. Pintér Sándor, akinek, ha mérték volna, valószínűleg 14 megtett kilométer lett volna a statisztikájában, meccsenként húsz megszerzett labdával. És persze itt van Kocsis Lajos, a zseniális játékszervező, aki talán jobban teszi, ha gyerekfejjel nem indul el Szegedről a szorongásokkal teli, távoli világba. Lehetett tudni, hogy a főváros zajától való félelmében választotta 18 évesen átmeneti szállásnak Salgótarjánt és vele az SBTC-t. Meg kellett volna szoknia, hogy távol került a megszokott móravárosi családi háztól, a biztonságos közegtől. Ehelyett esténként megivott 8-10 sört. Magányos volt, szorongott. A futballon kívül nem értett semmihez. 1, 6 % c -j Nem kapott figyelmet a vezetőitől sem Tarjánban, sem Kispesten. Igaz, a korabeli leosztás szerint a rendszerhez hű hivatalnok elit első vonala a pártban, a második a tanácsi apparátusban, a harmadik a szakszervezetben, a maradék pedig a sportirányításban és a munkásőrségben szolgált, tehát egy korabeli klubvezetőtől (megfejelve a hadsereggel) nem sok jót várhattunk. Azt semmiképp, hogy könyvet ad a tehetségét tékozló játékos kezébe. Pedig készen kapták Fehérvárit és Kocsis Lajost is. Egyenesen a grundról. ALAP: Grundfoci DLUSZTUS Imre Emlékeznek még a jamaicai bobcsapatra, amely elindult az 1988-as téli olimpián? A lelkes férfiakról nagy sikerű film is készült. Azt nem tudni, hogy a kenyai hokiválogatottról forgatnak-e valaha mozit, de az tény, tagjai, ha nem is profi módon, de szorgalmasan gyakorolnak Kelet-Afrika egyetlen jégpályáján, Nairobiban. Az öltözőben viszont már a nagycsapatokra jellemző hamisítatlan rend(etlenség uralkodik. REUTERS