Nemzeti Sport, 2018. április (116. évfolyam, 88-101. szám)

2018-04-01 / 88. szám

THURY Gábor­ em sikerült a bravúr. Már persze az is kérdés, hogy a nemzetközi erőviszonyok ismeretében miért lett volna bra­vúr a dán Skjern kiverése a Veszprém részéről a férfi kézilabda Bajnokok Ligája nyolcaddön­­tőjében, de ezt a felvetést a két csapat közötti első találkozó 32—25-ös eredményének isme­retében majd’ egy hét alatt megszokhattuk. A veszprémi 34-29-es hazai győzelem nemcsak a továbbjutáshoz nem volt elég, hanem vélhetően egy korszakot is A CÉLOK KÖZÖTT A­Z IDÉN 15 SZEREPELT után először A FINAL FOUR­ nem jutott be a BL-ben legalább a nyolc közé. Ahhoz képest, hogy az együttes sorozatban négy alkalommal is ott volt a legjobb négy kölni mezőnyében, és a célok között idén is szerepelt a final four, a kiesés kudarc. A skjerni hétgólos vereség után a veszprémi vezetőség büntetést helyezett kilátásba, a baj­nokság végéig felfüggesztette a minimálbéren felüli jövedelmek kifizetését. Hogy a játékosok ettől nem lettek motiváltabbak, az biztos, de ne tévedjünk vakvágányra: nem tartom valószínű­nek, hogy hétgólos hátrány ledolgozására profi sportolókat prémiummegvonással kell motivál­ni, fenyegetni - ki-ki helyettesítse be magának a neki jobban tetsző változatot. Ez még akkor is igaz, ha a sportolást hivatásszerűen űzők épp­úgy pénzből élnek, mint az átlagemberek, csak éppen jóval magasabb színvonalon. Ilyen szinten szakmai kérdéseket nem lehet ne­velő célzatú intézkedéssel megoldani. A vezető­ségnek pedig most a legkisebb gondja kell, hogy legyen, hogy visszatartja-e a juttatásokat vagy sem. A tényleges problémák megoldása he­lyett ez részletkérdés. Lehet azt mondani, hogy a célok között még ott szerepel a bajnokság és a Magyar Kupa megnyerése, csak éppen Veszp­rémben kimondva-kimondatlanul már évek óta a BL-győzelmet célozták meg. A kudarc számos okkal magyarázható, a terje­delem hiánya és az első döbbenetből való las­sú ocsúdás is azt mondatja velünk, ne hozzunk elhamarkodott ítéletet. Ám egy kérdéskör még akkor sem kerülhető meg, ha azt mondjuk, hogy a magyarázat eső után köpönyeg: vagy az egyéb­ként remek edző Ljubomir Vranjes korszerűnek mondott tempókézilabdája nem illik a játékos­kerethez, vagy az állomány más típusú szakem­bert igényel - és az összecsiszolódás sem megy egyik napról a másikra. De még fel sem ocsúdtunk... A NŐI KÉZILABDA MAGYAR KUPA ELŐDÖNTŐJÉBEN A GYŐR HÉTMÉTERESEKKEL NYERT A FERENC­VÁROS ELLEN. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉR­­KEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Kobóbobó „Nem bánom, hogy Martin megy. A Fradi megint megfricskázott minket, pedig a világsztárok nálunk játszanak. Szerencsés sorsolással meglehet a BL-döntő, de ott tuti nem nyerünk. A bajnoki cím ugyanakkora kérdőjel, mert ebben az idényben még nem vertük meg a Fradit..." Iriczi „ Rendkívül kiélezett, izgalmas és jó mérkőzé­sen a szerencsésebb csapat jutott tovább. Hálásak lehetünk mindannyian mind a magyar, mind a külföldi itt játszó játékosoknak, produkciójuknak, hogy ennyi­re jó kézit láthattunk!!! Hajrá, Csajok!!!" sztárok „Kedves győriek, tényleg szerényebben, mert az tény, hogy egy szabályos gólt elvettek a Fraditól, s azzal nyert volna a rendes játékidőben, igaz?" spagettika „Az a labda hogy lehetett már bent? Ott állt a bíró szinte mellette. Csak látta, hogy bent volt-e vagy nem." mismij „Többször is tévedtek ezek a bírók. A két csa­pat jobbakat érdemelt volna." de_miért „Nem is értem, miért nincs már régen vi­­deobíró." merchamp „Gratulálok mindkét csapatnak! A Fra­dinak főleg, mivel egy világválogatott szintű csapat ellen érte el ezt az eredményt." A A sportág elnevezéséhez méltón, főszerepben a kezek a női Magyar Kupa elődöntőjében a Győr és a Ferencváros összecsapásán MICHELLER Szilvia 2018. április 1, vasárnap nemzetisport agyszombat délelőttjén írom ezeket a so­­■ rakat. Gyermekeim iskolájában - és tudo-­­­ másom szerint másutt sem - nem tartottak­­ tegnap misztériumjátékot, nem készülünk a mai körmenetre, lányaim nem festenek tojást, én nem veszem számba a kölnikészletemet. Az ünnepet a fő­zésben lévő sonka illata idézi, hiszen, ahogy húsvétkor szokás, ma este a hús magunkhoz vétele következik. Addig viszont történik még egy s más. Várjuk a roko­nokat, összesítjük a belépőjegyeket, mert végre együtt indulunk „a szentélybe", mármint a magyar sport szen­télyébe, a Papp László Budapest Sportarénába, a női kézilabda Magyar Kupa elődöntőbre. Onnan rohanunk haza, a tévé elé, hogy megnézzük a Veszprém-Skjern férfi kézilabda BL-nyolcaddöntőt - mínusz hétről indul a visszavágó -, és miközben megszegjük a sonkát, néha valószínűleg átkapcsolunk az Újpest-Fradi fut­­ballderbire. Ha meg nem sértem a többieket, este há­romnegyed kilencre én még kiszaladok a Komjádiba, az FTC-Verona vízilabda Eurokupa-fináléra. Könnyen elképzelhető, hogy jönnének ők is. A debreceni úszó ob záró napjába sem ártana belepillantani, persze nem élőben. Munka, hivatás, szenvedély és családi prog­ram ötvöződik be kavalkádban, a nagyhét szombatján. Ha nem írnám ezt a cikket, ilyen élesen bizonyára meg sem fogalmazódna bennem a kétely: normális ez.? A válaszon nem is érdemes tépelődni, így alakult. Egyrészt napjaink sportja, a nemzetközi és a ha­zai versenynaptár, másrészt a családi életünk miatt. Előbbiben nem hogy üres hétvégék, már üres órák sincsenek, olyan az egész, mint egy folyamatos pala­csintaevő próba, és a győztes jutalomból mindig kap még egy palacsintát. Meglepő, ha olykor telítődik és a hányinger kerülgeti? Gyurta Dániel néhány napja je­lentette be a visszavonulását; mint mondta, nem érzi magát öregnek, csak éppen túlságosan régóta és túl intenzíven úszik. Van, aki nem a saját akaratából hozza meg ezt a döntést, az elhasználódott, kizsigerelt szer­vezete határoz helyette, mert a látszólag legártatla­nabb szituációban szakad az ín, a szalag. Gyurta májusban lesz 29 éves, modern kori úszó olimpiai bajnokaink közül Wladár Sándor 21, Egersze­­gi Krisztina 22, Szabó „Joe” 24, Darnyi Tamás és Czene Attila 26, Kovács Ági 27, Rózsa Norbert 28 esztendő­sen hagyta abba. Elvileg erejük teljében. Gyakorlati­lag azért, mert testük, lelkük, agyuk azt üzente: nincs tovább. Darnyi verseny, az 1993-as Eb, Wladár edzés közben jutott erre. De mit tegyen egy csapatjátékos, ha egy csapásra elege lesz? Ha egyszer bevillan a fel­ismerés, jó ez így, hogy legalkotóbb életszakaszának minden percét egy bőrből vagy gumiból gömbölyűre gyúrt játékszer vezérli? Attól még, hogy elképesztő színvonalon meg lehet belőle élni, kell-e, szabad-e ebbe belegebedni? Ő nem vonulhat le abban a minu­­tumban, meccs, szezon közben a pályáról. Bori lányom ezt az első tornáján, pici gyerekként - ezzel át is tértem a családra - megtette. Klubjában addig még az eredményt se számolták, inkább „norvég mintára", a játék - ne feledjük, a sport eredendően az, annak is legnemesebb változata­­, egymás, a csapat, az egyesület szeretetére, tiszteletére nevelték. Aztán kimerészkedtek idegenbe, egy dunántúli városunkba, emberekkel, kipárolgásokkal és indulatokkal teli aré­nába, ahol vicsorgó és üvöltöző szülőkkel, edzőkkel, harci kutyaként küzdő, annak „tenyésztett” gyerekek­kel találkoztak. Borika az első félidő közepén karmo­­lásokkal a hátán és a karján, könnyekkel a szemében elindult lefelé, és a játékvezető kérdő tekintetére már akkor is választékos stílusában azt mondta: én ilyen körülmények között nem vagyok hajlandó játszani. JÓL­­ JÖN MÉG EZER MECCS AZ ÉLETETEKBEN, DE HÚS­VÉT MÁR BIZONNYAL SZÁZ SE. HIGGYÉTEK EL, MEG KELL NÉHA ÁLLNI. SŐT, LE IS KELLENE NÉHA ÜLNI. ÉS NEM FELTÉTLENÜL A KISPADRA VAGY A LELÁTÓRA. Azóta persze hajlandó, és már régen nem éri be a rokonszenves áldozat szerepével. Rajong a sportért, a kézilabdáért. Fanatikusan, ahogyan rajongani érdemes. Múlt nyáron neki és testvérének, Annának is elszakadt a bokaszalagja, alig tudták kivárni a gyógyulási időt, és még csak le se teremtettem őket. Hogyan is tettem volna, hiszen máig bennem élnek a hajdani május 1 -jei kupák, amelyeket semmi pénzért sem hagytunk volna ki, egyszer még törött csuklóval, gipszben is játszot­tam, és mivel ismét felrúgtak, de esés közben nem tudtam tompítani, a kulcscsontom is eltörött. Amikor másodszor, már felnőttként, éppen hét éve ugyanott, ugyancsak a foci miatt újra tört, tizenkét napot bírtam ki futás nélkül. Akkor elindultam, mert úgy éreztem, menni kell. Mintha­ drogos lennék. Én ne érteném, ha más is függő? A „csajokkal” december 25-én is együtt futot­tunk az erdőben, de a karácsony legalább megmaradt szentnek és sérthetetlennek. Hála a versenynaptárnak is. Egyébként megszoktuk, elfogadtuk, valljuk be, sze­retjük is, hogy sportosak az ünnepeink. Ettől még va­gyunk gerjedelmektől, téttől szétfeszített csarnokok­nál meghittebb, bensőségesebb együttlétekre is, nem véletlen, hogy lányaim a konfirmációjukon a „Meg kell néha állni” című verset szavalták. Nem a világirodalom remeke, de a maga egyszerűségében lélekfacsaróan igaz: „Meg kell néha állni / ünnepeket várni / szívből magot vetni / s őszintén szeretni." Persze, meg kellene állni, de lassítani is nehéz. Mert nemcsak a versenyek, mérkőzések száma, hanem azok intenzitása is egyre nő. Részben, mert minden­ki nyerni akar, és minél több energiát, időt fektet az egészbe, annál inkább, bármely eszközzel, hol van már az a békeidő, amikor a legendás vívómester, Itate San­telli így intette egyik svindliző tanítványát: „Ma nem mondja be a találatot, holnap váltót hamisít.” Részben azért, mert a szabályalkotók összes törekvése a mécs­esek gyorsítását célozza. Kézilabdában a gyors közép­kezdés és a folyamatos támadás-védekezés, újabban már kapus-mezőnyjátékos csere, futballban a lábbal hazaadott labda kézbe vételének tiltása, vízilabdában az öt méterről közvetlenül kapura lőhető szabaddobás és a támadóidő csökkentése, jéghokiban a kétvona­­las les eltörlése (így a saját harmadból érintés nélkül közvetlenül a másik térfélre üthető a korong). Egy-egy szoros összecsapás hajrája maga a tébolyda, még a szurkoló számára is. Megállni, ünnepeket várni? Aki a végén ünnepelni akar, annak rohannia, ellenfelét és önmagát szaggat­nia kell. Feleségem azon habozik, elvigye-e a csapa­tát a Kecel-kupára pünkösdkor - a húsvéti ünnepkör zárására is országszerte több tornát szerveznek, kapva kapnak a szabad időponton -, de valószínűleg kihagyja, nem kockáztat, már így is annyi a sérült­je, hogy az egy héttel későbbi bajnoki döntőre alig tud kiállni. Tévedés ne essék, nem felnőtt profikat, U 13-as gyerekeket edz. Csoda-e, hogy a Győri Audi ETO-nál a fél keret kidőlt? Talán az a csoda, hogy a másik fele még ép. (Ismétlem, szombat délelőtt írom e sorokat, amelyek, remélem, estére is érvényesek maradnak.) Azért egyszer csak végre eljön a nyár. Úti céljaink Koper (Szlovénia), Makarska (Horvátország), Debre­cen, Barcelona. Meglátjuk, időben és pénzben mennyi fér bele. Mielőtt azonban bárki irigykedni kezdene, az első helyszínen szlovén-magyar férfi kézilabda-világ­bajnoki selejtezőt, a másodikon utánpótlás-kézilabda­­tornát, a harmadikon junior női kézilabda vb-t, a ne­gyediken vízilabda Eb-t rendeznek. Gond egy szál se, várjuk mindet, ez az életünk. Hajdan nászútra is kajak­kenu vb-re mentünk, feleségem azért ragaszkodott hozzá, mert Párizs közelében zajlott. Én Athén mellett érveltem, az Akropoliszon, a Dionüszosz színházon, az Areioszpagosz maradványán és a Piakán túl az úszó és vízilabda Európa-bajnokság miatt is, de aztán beadtam a derekam. Mint ahogyan az idén is, pedig szilárdan kitartottam amellett, hogy ideje lenne Moszkvát és Szentpétervárt is megismerni, természetien június és július közepe között. Hát így vagyunk. Ezért nem túl hitelesen, de mára azt javaslom: ha tehetitek, lányok, fessétek a tojást, fiúk, készítsétek holnapra a kölnit, anyukák és apukák, rejtsétek el a kertben a csokibárányt és­­nyuszit, ha már az igazit nem lehet. Mert jön még ezer meccs az életetekben, de hús­vét már bizonnyal száz se. Higgyétek el, meg kell néha állni. Sőt, le is kellene néha ülni. És nem feltétlenül a kis­­padra vagy a lelátóra.­ ­ Meg kell néha állni BALLAI Attila

Next