Nemzeti Sport, 2018. április (116. évfolyam, 88-101. szám)

2018-04-08 / 94. szám

­ Tanulságos teszt TEGNAPI SZÁMUNKBAN TUDÓSÍTOTTUNK A SIÓFOKI KÉZILABDA FELKÉSZÜLÉSI TORNA MAGYARORSZÁG-AUSZTRIA (33-22) MÉR­KŐZÉSÉRŐL. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Plus1996 „Jó kis edzőmeccs volt, ehhez csak eny­­nyit lehet hozzáfűzni. Következtetéseket nem lehet levonni, hisz az osztrákok nem azt a játékerőt kép­viselik, mint a szlovénok. E két felkészülési meccs lényege, hogy a védekezést és a figurákat be kell gyakorolni. De a végén jó volt látni a Ligetvári, Bar­tók, Juhász összeállítást." StebbenSSSS „Ha a többi meccsünk is ilyen tesz, lehet, mégis nézni fogom a fiúkat a selejtezőben." zaig78 „Na, legalább most van szélsőjáték. ” tomtattoo8 „Legalább a kötelezőt hozzuk, nem úgy, mint futballistáink."s­zent: „Megérdemelten nyertünk egy tartalékos, amúgy sem világverő osztrákok ellen. Attól tartok viszont, egy bivalyerős, minden poszton nemzetkö­zi klasszissal kiáltó Szlovénia ellen ez édeskevés. ’ noname12 „A szlovénok valóban más játékerőt képviselnek, gyorsak, képzettek, jó szélsőik van­nak, de jövőben gyengébbek. Egy magas kemény hatos fal ellen szenvedhetnek. Az egész meccsen ennek az összerakása volt a cél. ” cachi „Vasárnap kimegyek a brazilok ellen. ’ ^ ■ '.V.TXJ SINKOVICS Gábor AKIK OTT ÜLTEK A LELÁTÓN REMÉNYKEDTEK, LELKESEDTEK S­zeretjük a futballt! Szeretjük ezt a gyönyö­rű sportágat, mert az életünk meghatározó része, hangulatunk befolyásolója, jókedvünk elrontója. S a szenvedély akkor sem múlik el végleg, ha a futball - mint az ifjú feleség a tévé előtt jégeralsóban elbóbiskoló idősödő férjet­­ újra és újra megcsal. Még friss a kazahok elleni kilátástalan játék, a skótok elleni kudarc, de ez sem tartja vissza a leglelkesebbeket a meccsre járástól. Szürke, borongós szombat volt, mégis meccsre indultak a legkitartóbbak. A fradisták a Mezőkö­vesd, a kispestiek a Balmazújváros, az angyal­földiek a Puskás Akadémia vendégjá­tékát várták, s akik ott ültek a lelátón reménykedtek, lel­kesedtek. Különös, már-már megmagyarázhatatlan szen­vedély ez. Merthogy szombaton a labdarúgás szerelme­seire olyan találkozók vártak, mint a kényelmes fotelből, sörrel a kézben nézhető Everton-Liver­­­ pool vagy a Manchester City-Manchester United derbi. Utóbbin az angol bajnoki cím is eldőlhetett­­ volna. Akkor még nem beszéltünk a Bayern München bajnokijáról, a kilencven percről, ame­lyen a bajorok végül bajnoki aranyat ünnepelhet­tek. S ott volt a Juventus meg este a Barcelona pályára lépése. A bőség zavara. A magyar futballnak a túlkínálatot is le kell győznie. S talán ez a legnehezebb feladat: ki­mozdítani, újra megmozdítani az embereket, visszaszoktatni a meccsre járásra, miközben Paul Pogba csiricsáré hajával és két góljával főszerepet játszik a felejthetetlen élményt nyújtó manchesteri derbin, Paulo Dybala mesterhármast szerez a zebracsíkos Juve­­mezben. A borongós szombat újra megmutatta, hogy a tizenkét csapatos bajnokság az idegek csatája, a cél szentesíti az eszközt, a legtöbb pályán nem lehet közönségszórakoztató a futball, mert a lényeg a pontszerzés - a bentmaradás, a minél jobb pozíció elérése. Szeretjük a futballt - az a baj, hogy a legtöbben már csak a televízió előtt ülve. sport Föld körüli pályán ágjunk a közepébe! Azaz a közepe fölé. Kezdjük a halála tizenötödik évfordulója alkalmából a minap megidézett rádióriporter, Molnár Dániel egyik közvetítési bakijával, sziporkájával, amely így szólt: „Fejes, fölé, újabb fejes, az is fölé.” Azóta is ta­lálgatom, honnan pattanhatott vissza az első labda, hogy másodszor is fölé lehetett fejelni, mert e céltévesztéssel éppen az a fő gond, hogy menthetetlenül véget vet az akciónak. Az égbe zúgó lövés egyrészt ezért különösen bosszantó, másrészt azért, mert a „feladó" nem volt haj­landó elsajátítani sportága egyik tanulható alapelemét. Ezt Gyetvai László fogalmazta meg a legfrappán­sabban. Az Albert Flórián pályafutását megörökítő film díszbemutatója után, 2012 őszén, az azóta elhunyt, de akkor legidősebb élő magyar válogatott labdarúgó, a 94 éves Laci bácsi ezzel a kérdéssel fogott meg: „Tudod, fiam, mit nem láttunk ebben a filmben, egyet sem?” Sze­rencsémre azonnal meg is válaszolta:­ „Fölé lövést. Mert régen nem szokták fölé rúgni a labdát." Meghökkentő állítás volt, de rögvest beugrott egy kép, amely alátámasztotta. 1990 októberében a bergeni Eb­selejtező előestéjén a magyar válogatott a meccs hely­színén edzett, a szokásos norvég ítéletidőben, szakadó esőben, lápos talajon. Játékosaink csak elvétve talál­ták el a kaput, olykor magassági rekordokat állítottak fel. Csupán egy akadt közöttük, aki kíméletlen gólokat suvasztott be Petrynek, de a kapucnija alól csak a két szeme látszott ki, és a mozgásáról nem ismertem fel. Ifjonc tudósítóként csendesen szégyenkezve addig jutot­tam, nem Kiprich, nem Kovács Kálmán, nem Fodor, nem Bognár Gyuri - de akkor ki? Az özönvízben lebaktattam az alapvonalhoz, ahol majd’ hanyatt estem. Glázer Ró­bert volt a csodacsatár, a válogatott negyvenéves má­sodedzője. Valaha jó „spíler” volt, bár nem rendkívüli, viszont abban a korban cseperedett fel, amikor - Gyetvai szerint - még nem szoktak fölé lőni. Amikor a fiúgyermek a délutánokat, a hétvégéket és a szünidőket a labda ellenállhatatlan vonzásában töltöt­te el, így aztán mire klubhoz került, igazolt játékosként, már csak azt kellett megtanulnia, hogyan futballozzon, létezzen csapatban, hierarchiában, taktikai rendben. Ehhez egyáltalán nem kellett zseninek lenni, hogy a nekem legismertebb példával rukkoljak ki, én nem voltam az. Viszont Szigetszentmiklóson, a lakótelepi grundon „ütő” sem maradhatott az ember fia. Nyári reg­geleken gyakran elsőként érkeztem a hatos és a hetes épület közti placcra, és mivel a pince vakablakát befa­lazták, mint „kiskaput", azt döngettem. Ha túl magasan céloztam, a földszinten lakó Góróék spájzában össze­koccantak a befőttek, aminek Góró néni hangosan nem örült. Ha jött a következő srác, indulhatott az egyérintő. Az óvoda e célra pompás bejáratánál játszottuk, ahol a kapuként és palánkként is szolgáló kőpárkány nem volt magasabb egy méternél, így legfeljebb térdmagasságig lőttünk. Ha mégsem, messzire szállt a labda, és fut­hattunk utána, az egyik irányban egészen a köves útig. Ha öten voltunk, páratlan létszámmal már nekiálltunk egykapuzni. A kaput két, egymástól mintegy három mé­terre álló, egyenes törzsű fa jelentette, természetesen keresztléc nélkül. Ezért, aki vitathatatlan gólt akart rúg­ni - azaz mindenki -, a kapus magasba emelt karjánál semmiképpen sem irányzott feljebb. Ha mégis, rémisztő veszély leselkedett ránk. Labdánk menthetetlenül gurult a nyolcas épület felé, amelynek harmadik emeleti lép­csőházi ablakából a világháborúban súlyos légnyomást szenvedő emberroncs a csúzlijából eregetett szottyadt krumplidarabokkal lövöldözött ránk. Ha talált, éktelenül csípett. Ha megvoltunk hatan és párosan, kétkapuzhat­­tunk, a játszótér két padjára. Csak az ülőke alatti rész „ért", mert a többi padon vagy a homokozó kőszegélyén porontyaikat féltő anyukák és harcias nagyik ücsörög­tek, ott aztán „fű alatt" kellett közlekedni. Jó iskola volt. Megszámlálhatatlan hülyeséget, hibát, rosszaságot követtem el különféle futballpályákon, de arra nem emlékszem, hogy a leállított, az elém gurított vagy jó ívben elém pattanó labdát valaha is föld körü­li pályára küldtem volna. Manapság nálam százszorta tehetségesebb világsztárok is megteszik ezt, így bizo­nyítjuk közösen, hogy ez a játékelem egyrészt tanulható, másrészt ők nem tanulták meg. »AZ ISTENÁLDOTTA, SZÜLETETT TEHETSÉG SZÓLAM. LŐNI AZ TUD RENDESEN, AKI AZ EDZÉSEK UTÁN MEGKÉRI A KAPUST, HOGY MARADJON MÉG KINT, ÉS ADDIG RUGDOS NEKI, AMÍG BÍRJA.­ Pedig sohasem késő. Lothar Matthäus közel a har­minchoz, befutott sztárként, az Internél légióskodva tanult meg erősen és pontosan ballal lőni. Jean-Pierre Papin, aki kezdetben kifejezetten idegesítő és ügyetlen csatárnak tűnt, elképesztő munkával jutott el a gólzsák mivoltáig, mert azt vallotta: „Nekem semmi más dolgom nincs a pályán, mint az, hogy rugdossam a gólokat.” Albert Fló­rián mintha az utókornak üzente volna: „Az istenáldotta, született tehetség szólam. Lőni az tud rendesen, aki az edzések után megkéri a kapust, hogy maradjon még kint, és addig rugdos neki, amíg bírja. Amit nem szabad sajnál­ni, az az idő. Mármint ha futballista akarsz lenni.” A „Császár" persze virtuóz volt, ha elindult, halom­ra dőltek a védők, miközben, mondjuk, David Beck­­hamtől, Ronald Koemantól, Manfred Kaltztól elvétve láttunk pengés, géniuszt idéző finomságot. Viszont úgy tüzeltek, mint az ágyú. Egy ízben Bruce Grobbelaar, a Liverpool kapusa elindult Kaltz szabadrúgására, és el is érte volna a labdát, de önkéntelen mozdulattal inkább összegörnyedt, mert a háló helyett a testi épségét védte. De emlékezzünk a mi hőseinkre! Sevillai legenda sze­rint Szusza a Betis edzőjeként azzal keresett temérdek pénzt, hogy fogadásból úgy rúgta a labdát a kezdőkörből a kapuba, hogy az a gólvonal és a háló között esett le. Puskás gyakorlatilag tetszőleges alkalommal tudta teli­be találni a keresztlécet. Amikor Németországban Var­ga Zolit bundázással gyanúsították, és ügyvédje azzal érvelt, hogy az utolsó percekben akkor nem lőtt volna kapufát, úgy tromfolták le: Varga van olyan képességű játékos, hogy ezt húsz méterről szándékosan megtegye. Még az 1970-es évek kettős rangadóinak idején is a nagycsapatok mindegyikében akadt legalább egy „gyil­kos" ítélet-végrehajtó, akinél a szabadrúgás fél gól volt, de hogy fölé nem ment, az biztos. Mert elsajátították azt az elemet, amelyből gól szü­lethet. A játékintelligenciára, a „pályán látásra", a rob­­banékonyságra, a cselezőkészségre inkább születni kell - a lövésre nem. A magyar labdarúgók szerintem legbántóbb hiányossága éppen az, hogy a tanulható ele­mekben is elmaradnak az elittől. Számos futball- és kosárbálvány pályarajzában meg­lepőnek szánt kitételként szerepel, hogy utcagyerekként nőtt fel. Miközben ez a tökéletes előélet, iskola és csa­ládi program sem „zavarta" a folyamatos gyakorlásban, és az évtizednyi, napi hat-nyolc óra foci vagy egy palán­­kos kosarazás behozhatatlan előny. Akinek pedig a hiá­nya hátrány, annak minden eszközzel törekednie kell a ledolgozására. Vízipólós persze nem terem az aszfalton, de ami a brazil labdarúgásnak a Copacabana kvarchomokja, az a magyar vízilabdának a budapesti termálvíz volt. Ki­apadhatatlan forrás, ontotta magából a tehetségeket. Akik kissrácként reggeltől estig a „Csaszi" langymeleg medencéjében falaztak, passzoltak, csavartak, dopp­­lereztek, azoknak uszonyuk nőtt, testrészükké vált a labda, miközben a német, a holland, az orosz kölyök a hivatalos edzés másfél órája után reszketve rohant a forró zuhany alá. A kézilabda az egyetlen csapatsport, amelyet képtelen­ség spontán, kettesben, hármasban űzni. Csak úgy senki sem vonalaz fel egy hússzor negyvenes pályát hatossal, kilencessel, ezért kézilabdázni kizárólag szervezett edzés, foglalkozás keretében lehet megtanulni. Ezt felismerve született meg a remek találmány, a szivacskézi, a bőrlabdát először kezébe fogó gyerekről ordít, hogy előtte szivacso­­zott-e, vagy a nulláról indul. Utóbbi esetben huszonévesen is fejlődhet, ha késztetést érez rá, és ezerszer cunderezik, ejt, vagy a blokk mellett kinyújtott karral visszahúzza a be­­takartnak hitt sarokba a lövést. Egyik sem ösztönös mozdu­lat, de mindegyik fejleszthető. A skandinávok valószínűleg azért ápolnak ennyire bensőséges viszonyt a labdával, mert az éghajlat miatt évi hat-nyolc hónapra beszorulnak fedett közösségi terekbe, és az vagy a sportcsar­nok vagy a kocsma, így aztán egye­­sek inni, mások kézilabdázni tudnak nagyon. Amikor arról sopánkodunk, hogy a magyar futball hanyatlását a grun­­dok, a pályák eltűnése okoz­ta, tegyük, gondoljuk hozzá, hogy sok más is eltűnt, és nem körülöttünk, hanem belőlünk: szándékok, ösztönzők, életformák, küldetéstudatok. Jó hír viszont, hogy ezek újjá­építéséhez mindössze egy léleknyi szabad és ú­­ alkalmas hely szüksé­geltetik. BALLAI Attila Április van, végre itt a jó­­ idő, nyílnak a virágok, zöldellnek a mezők, Pintér Ádám pedig - a jelek szerint - mindenképpen szerette volna megosztani az élményt, megéreztetni a fű friss illatát Tim Knippinggel... Bár az is lehet, hogy az SpVgg Greuther Fürth magyar légósa csak határozottan próbálja megállítani az SJ­ Sandhausen futballistáját a másodosztályú német bajnoki mérkőzésen. m?.

Next