Nemzeti Sport, 2018. május (116. évfolyam, 117-130. szám)

2018-05-02 / 117. szám

éhány évtizeddel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy a spanyol futballbajnokság, té­mánkhoz közelítve, a Barcelona első helye ki­emelten szerepeljen nálunk, volt dicsőség éppen elegendő a mi házunk táján is, ám azóta nagyot fordult a világ. Nem csupán azzal, hogy ma már nincs fontos meccs a világban, amelyet ne lát­hatnánk itthon, azzal is, hogy a hazai színvonal és a vele járó eredmény­telenség)ek következ­tében rengetegen választottak maguknak kül­földről kedvencet. Nos, aki a Barcára tett, most örvendezhet, hiszen a csapat bajnok lett, megerősítette a tényt, hogy kimagaslót nyújt régóta. Az elmúlt tíz esztendőben 27 elsőséget ün­nepelhetett, ami ugyebár csak­nem három tró­fea évenként, ez még akkor nagy tett, ha a mindig előkerülő fanyalgók hozzáteszik, hogy „csak” három Bajnokok Ligája-diadal van közöttük. És éppen a BL miatt hajlamosak sokan lebecsülni a csapat mostani bajnoki címét, mondván, hogy tetszett volna a szuperelitben vitézkedni. Két­ségtelen, a Roma elleni 2-1 kontra 0-3 nem válik a katalánok dicsőségére (sőt!), ám ezzel is nagy szolgálatot tettek a futballnak - az én fogalmaim szerint. Ha ugyanis egy kisgyerek fönn­maradhatott azon az estén, amikor a Roma kiütötte a Barcát, egy életre beleszerethetett a futballba. Ahogy tavaly, a Paris SG elleni 0-4-et követő 6-1 jóvoltából is, amiből egyébként az is kiderül, hogy a futball, vagy inkább a játék hosszú távon igazságos, ha úgy tetszik, egyszer fenn, másszor lenn. Nos, a Barcelona többnyire fenn, annak is kö­szönhetően, hogy például Lionel Messiről, Luis Suárezről, nem beszélve a most búcsúzó András Iniestáról egyetlenegy átlagosan elfogult, más csapatnál érdekelt drukker sem mondja, hogy nézni sem bírja őket. A sikerek, a klasszisok persze ahhoz nem elegendők, hogy próféták legyenek saját hazájukban, sőt a saját köze­gükben, példa rá, hogy a Real Madrid futballistái már most közölték, hogy bajnoki cím ide, tizenöt pont hátrány oda eszük ágában sincs díszsorfal­lal köszönteni a barcelonaiakat a vasárnapi el Clásicón. Hogy nekem ez nem tetszik, hogy le­ragadtam a régi Autóbusz-pálya táblájánál („Az ellenfél nem ellenség!”), legyen az én bajom. Meg a (futball)világé. HOGY LERAGADTAM A RÉGI AUTÓBUSZ-PÁLYA TÁBLÁJÁNÁL („AZ ELLENFÉL NEM ELLENSÉG!"), LEGYEN AZ ÉN BAJOM. TEGNAP OLVASHATTAK RÓLA, HOGY A BARCELO­NA BAJNOKSÁGOT NYERŐ FUTBALLCSAPATÁT NAGYON SOKAN KÖSZÖNTÖTTÉK A KATALÁN FŐVÁROS UTCÁIN. AZ INTERNETES PORTÁLUNK­RA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Hamza_Kun „Vártam volna pedig, hogy az egyik barcás is leejti az egyik trófeát, mint anno Ramos." vanhalen „Van még három forduló, köztük egy Clásicóval. A veretlenségi rekord megvan, a bajnoki cím is, de a veretlenül nyert bajnokság még nincs. Ahhoz a következő három meccsen elég a döntetlen, ha kiengednek. Remélem, nem így lesz, pláne nem a Real ellen." amirisgabi „Teljesen megérdemelt a bajnoki cím, egy gyengusz meccse volt a Barcának." Master „Egy gyengusz meccs?Neked tetszik a Mou­­rinho-féle »Cseszit« is alulmúló játék, amit ebben az idényben játszunk? A szezon megkoronázása volt a Roma elleni 0-3, ott nem jött be ez a hulladék játék, meg is érdemeltük a vereséget. ” Jomsee „Graz a Barcának! Végig egyenletes telje­sítményt nyújtva menetelt a bajnoki aranyig! Iniestá­­nak pedig a legjobbakat a továbbiakban, még mindig ő a legjobb középen! Szinte nincs olyan jelenleg, aki pótolhatná! Ő a csapat esze! Ramos is gratulált, a sajtó kérdésére is választ adott, miszerint nem lesz sorfal, maximum szabadrúgásnál." 2018. május 2., szerda nemzeti iftort Jra 8' IMI 1 ■! ■ i . ____________________ MftBi •.rwwttsaw X. OWtv*ThU v ' ■‚ V­S. ■· +'’‚J MMg * oy NKUKM ADR” T #Ai ' « ■ .. . «f­o 'Ap* eb''' «. mi V­ízibir­kózás mikor 1999 szeptemberében, egy mámorító szombat estén a magyar pólósok alighanem minden idők leglátványosabb meccsén 15—12-re legyőzték a horvátokat a firenzei Eb fináléjában, ember nem gondolta volna, hogy nem egészen húsz év múlva már egy második világkonferenciát kell rendeznie a FINA-nak, ami hovatovább azt sugallja, meg kell menteni a sportágat, mert baj van. Mondjuk tény, hogy a mai vízilabda csupán nyomaiban idézi az ezredforduló játékát - ehhez meg képzeljük hozzá az akkori nagy öregek sóhajtozását, hogy bezzeg az ő ide­jükben, és Németh Jamesz anno minden második meccsen lábbal is lőtt gólt... Lehet, mégis tolassunk inkább vissza a jelenbe, merthogy három napon át Budapesten ülésezett a nemzetközi agytröszt, aki számít, felvonult, és próbált vá­zolni egy szebb jövőt. Az egészben az a legmurisabb, hogy a FINA még egy re­mek kis videoklipet is összevágott a kongresszus felveze­téseként, történetesen a tavalyi budapesti világbajnokság jeleneteiből - mely villanásokat látva máris feltehetnénk a kérdést: uraim, mi a gond? Elvégre a Margitszigeten min­den megvolt, mi szem-szájnak ingere, esténként majd’ nyolcezer ember a lelátókon, jó idő, kék víz, színvonalas­nak mondható játék, temérdek izgalom, a magyar-horvát döntő estéjén meg nemhogy a Hajós, de effektíve a Sziget telt meg, s le kellett zárni magát a bejárót a gigakivetítők környékére bezsúfolódó tízezrek miatt. Akkor meg? Sajnos a válasz adva van: nem lehet minden hónapban Budapesten vb-t rendezni, sőt minden évben sem (ráadásul ez a magyar-horvát bántóan nem idézte a ’99-est, és most nem is elsősorban arra gondolok, hogy ezúttal ők nyertek). Még Belgrádban sem lehet állandóan Európa-bajnokságot tartani ahol ugyebár 2016 januárjában sikerült világrekor­dot felállítani azzal, hogy a szerb-montenegrói fináléra a Kombank Aréna teljes nézőterét felszabadították, így 18 AT2-en ülték körbe a medencét - ennyien még úszóviadalt sem figyeltek soha a helyszínen, olimpián sem. Könnyű lenne az alapszakasz ob I-es meccseinek né­zőszámait hozni kissé riasztó ellenpéldának, bár hozzáte­­hetem, hogy az elmúlt két év hét európai kupadöntőjéből (fiúklányok) ötöt magyar klubok nyertek meg, és az idén még jön júniusban egy BL-finálé két magyar résztvevővel, azaz ennél jobb minőséget sehol másutt nem találni széles e világon. Hanem például az a néhány totálkép zavar amely a Szolnok-Eger bajnoki elődöntő első partiján készült. Ép­penséggel a BL nyolcas döntőjének két magyarja játszott, a tavalyi győztes Szolnok és a negyedik Eger. Saccra fél ház előtt. Na, ez már fáj. A kilencvenes években totál tele volt az uszoda, holott bőven a három olimpiai aranyat hozó korszak előtt jártunk, de hogy az SZTE vagy a Vasas pólósai szellős padsorok előtt elődöntőzzenek a BVSC-vel vagy a Fradival... Ilyesmiről szó sem lehetett. Talán nem melléke­sen: akkor jóformán egy szem légiós volt az egész elitme­zőnyben (Dmitrij Gorskov az angyalföldieknél), magyarok miatt ment az őrjöngés (meg persze a bírók miatt is, ám anélkül semmit sem ér az egész). Távlatosan nézve épp ama bizonyos 1999-es, 2000-es nagy menetelés után kezdett rossz útra terelődni a póló. Emlékszem, az őrült felhajtással várt budapesti Eb előtt nem sokkal a pozsonyi Duna-kupán (Dunajski Pohár) sza­badultak el az indulatok végképp - miután egyszer csak ki­találták a korifeusok, hogy akkor adjunk kevesebb hatalmat a bíróknak, ne nagyon fújjanak kiállítást, oldják meg a fiúk egymás között. Ez már a magyar-görögön sem működött túlzottan, a tornazáró magyar-jugó trancsírozás keretében viszont vízben előadott kergetőzések színesítették az am­úgy rettenetes összképet, ami aztán később a szigeti Eb-n Molnár Tamás leütésében kulminált, a lényeg azonban mé­giscsak az, hogy ama bizonyos fogkrém kijött a tubusból, és többé nem lehetett visszanyomni. A magyar-jugó elődöntő 2000-ben férfias küzdelmet, ám teljesen élvezhető vízilab­dát hozott. Hat évvel később odáig fajult az egész, hogy mind a pesti világkupa, mind a belgrádi Eb döntőjében volt 35-30 kiállítás a két gárda mérkőzésén, és az egész már inkább hasonlított gladiátorharcra vagy inkább pankrációra, mint ama a sportágra, amely néhány esztendővel korábban mág­nesként vonzotta a nézőket, még a tévék elé is, ma azt mantrázza, adják el jobban a sportágat - ez idáig rendben van, no de manapság mivel lehet leginkább eladni egy sportágat? Sztárokkal. Ki a sztár? Aki villog, gólokat lő, hetente varázsol. Ehhez képest mi a mai vízilabda alapveté­se? Levadászni a sztárokat. „Nem lehet" - adják ki a napi­parancsot, így aztán vagy kettős járom van, nyakfogás vagy folyamatosan az arc közelében kalimpáló kéz, bár inkább arcba vágódó. Ez nem olyan látványos, mint a kilencvenes focivébéről készült rövidfilm, amelyben csak azt vágták egymásra, miként rúgják agyon Maradonát módszeresen minden egyes mérkőzésen - viszont a hatékonyság első­rangú. És messze nem dereng a horizonton az a fajta bírói megközelítés, amellyel ma védik Messit vagy Ronaldót a hentesektől. Sőt, semmilyen megközelítés nem dereng, merthogy közkeletű értékelés szerint most már jó ideje nem al­kalmazzák, hanem értelmezik a szabályokat. Nagyjából háromhavonta másképp, végképp követhetetlenné téve a játékot az átlagszurkoló számára, aki ezek után csupán sá­toros ünnepeken kíváncsi a pólósokra. Személyesen éltem meg, amikor a zsűriasztalnál mellettem ülő amerikai de­legátus egy büntető megítélése után elégedetten jegyezte meg, na igen, ez teljesen egyértelmű ötös volt, hogy aztán a tíz másodperccel később épp arra járó olasz főisten, Gianni Lonzi fennhangon közölte mindenkivel, ezerszer el­mondta, ilyenért sohasem szabad ötméterest adni. Az öreg taljánnak amúgy jó meglátásai vannak, csak éppen mindig valami más jut eszébe - avagy egy nagyobb torna nyitó napján, reggelinél elkezd kiselőadásokat tartani a bíróknak közepesen jó angolsággal, a közös nyelvet igen változéko­nyan ismerő sporiknak, én meg legutóbb egy ilyen szeánsz láttán azon morfondíroztam: vajon egy kézilabda Eb vagy egy hoki-vb rajtja előtti órákban is valami hasonló zajlik-e, vagy ott hagyják a játékvezetőknek nyugodtan benyalni a tükörtojást? Az ominózus konferencián mindenesetre elhangzott, hogy sokkal kiegyensúlyozottabbá kell tenni a bíráskodást­­ és végre jóval egyértelműbbé a szabályokat. Kemény Dé­nes nem győzte ismételgetni: csakis az ad esélyt, ha visz­­szafordulunk a játékosság felé. Viszont ehhez tényleg va­lami igen határozottat kell lépni, mert ha így megy tovább, egyszer csak késő lesz. A restart gombra ugyanis bármikor rá lehet tenyerelni, csak éppen a mai pólóban egy Manuel Estiarte már nemhogy hat, egyetlen olimpiára sem jutna el (az ő zse­niális agya egy egy hetven magas testtel társítva nem tudna érvényesülni), és ha még egy kicsit tartanak a szabályértel­­mezős reggelik, záros határidőn belül a Varga Dumik is teljesen kikopnak a mezőnyből. Akkor pedig tényleg nagy lesz a baj, hiszen várnánk a gyönyörű muzsikát, ám hegedűvirtuózok híján csupán a lehető legjobban képzett üstdo­bosok produkciója marad. Per­sze az is élvezhető, ám lássuk be: nagyon nem ugyanaz. CSURKA Gergely PLUSZENERGIA ! Gyerekek biztatják az egyik versenyzőt a Titan Desert elnevezésű, 600 kilométeres távú mountain bike-versenyen Marokkóban, miután elhagyta a sivatag előtti utolsó oázist. Háttérben az Atlasz-hegység. ..Öko

Next