Nemzeti Sport, 2018. június (116. évfolyam, 161-175. szám)

2018-06-27 / 172. szám

DEÁK Zsigmond KVARTETTJÜK UTOLSÓ HELYÉRŐL INDULTAK CSATÁBA A TOVÁBBJUTÁSÉRT­­ ember feje nem káptalan, így bizonyára vi­szonylag kevesen emlékeznek arra, hogy tavaly októberben, a Nemzeti Sport rendszeres olvasóinak online-szavazásán azt a kérdést tettük fel, a dél-ame­rikai selejtezőcsoport egyik kieső helyén álló favorit, Argentína kijut-e egyáltalán a labdarúgó-világbaj­nokságra. Nos, annak a mintegy 27 százaléknak lett igaza, amely szerint Messiék végül hozzák a kötelezőt, hiszen valóban összeszedték magukat, és a harmadik pozícióból kvalifikáltak Oroszországba. Most, a vb­­rajt előtti voksolásunkon pedig besöpörtek egy újabb „bronzot", hiszen a játékra kapható aktív olvasóink több mint 15 szá­zaléka Brazília és Németország mögött őket látta a legesélyesebbnek a vb-aranyra. Ehhez képest kedd este kvartettjük utolsó helyéről indultak csatába a továbbjutásért Szentpéterváron, messze kilátástalanabb helyzetből, mint anno októ­berben még otthon, Dél-Amerikában. Mégis, mi tör­tént? Szavazóink értékítélete „ficamodott ki", vagy az albiceleste felejtett el futballozni? Az első két meccs alapján ez utóbbira volt nagyobb az esély, főképp mert nem az NS-hívek vallottak kudarcot a moszkvai és a Nyizsnyij Novgorod-i gyepen, hanem Jorge Sampaoli fiai. Apropó, az apró szakvezető a Horvátország elleni kínos fiaskó alatt mindennek tűnt, csak magabiztos, beosztottjait vaskézzel irányító kapitánynak nem, és ugyanez vonatkozott a „csékáként" és csatárként is kudarcot valló csillagra, Lionel Messire. Hogy mi vezetett idáig, és mi történt azóta, arról gya­korlatilag mindent megírtunk a tényektől a pletyká­kon át azok cáfolatáig bezárólag, úgyis az számított, mi lesz majd a Zenit-stadionban, illetve Rosztovban a horvát—izlandi meccsen. Mert bizony a saját sorsa alakítását is kiadta a kezéből az aktuális világranglis­ta ötödik helyezettje, az előző vb ezüstérmese, ami, valljuk meg, ezen a szinten megbocsáthatatlan bűn. Ám most mégis minden megbocsáttatott! Horvátor­szág megtette azt a szívességet, hogy tartalékosan is legyőzte Izlandot, így a dél-amerikaiaknak „csak” nyerniük kellett Nigéria ellen. Az első félidőben Messi vezetésével, nagyszerű góljával, kapufájával, játéká­val egyértelműnek tűnt a helyzet, de szünet után az afrikaiak egy könnyű síppal befújt büntetővel egyen­lítettek. Minden veszni látszott, az előrehúzódó Rojo találata azonban meghozta a hőn áhított továbbjutást. Argentínának még nem kell sírnia, mi, semlegesek pedig annak örülhetünk, hogy legalább egy meccsel tovább látjuk a pályán a földkerekség egyik legjobb­ját. A nézőtéren meg egy másikat, Diego Maradona, aki úgy csinálta a show-t a díszpáholyban, mint anno a gyepen. TEGNAP A FUTBALL-VB IRÁNY PORTUGÁLIA (1-1) MECCSÉN AZ KORBÁCSOLTA FEL A KEDÉLYEKET, HOGY A PARAGUAYI BÍRÓ A VIDEÓZÁS ELLE­NÉRE ÜTÉSÉRT CSAK SÁRGA LAPOT ADOTT CRISTIANO RONALDÓNAK AZ INTERNETES POR­TÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Lab­55_ „A szándékos törlesztést a szabálykönyv kötelező piros lappal honorálja. Ez a röhejes ebben a történetben, hogy a bíró úgy döntött, hogy ilyen típu­sú a szabálytalanság, de mégsem merte a kötelező pirosat felmutatni, valószínűleg azért, mert CR7-et nem akarta kiállítani." Ross Satyr „Ha te lennél a bíró és jogosan fele­lősségre vonnának, hogy miért adtál sárgát, holott mind a megvalósult, mind a szándékozott ütésért piros lap jár a szabálykönyv szerint, mivel védekez­nél? Nem hiszem, hogy jutna más eszedbe, mint hogy­­mielőtt elindultam volna visszanézni, Ronaldo sárga lapot érő módon reklamált. Ütést nem láttam, a szándékát sem, maradt a sárga reklamálásért.« Hazudnál, de megúszhatnád.” objektív „Nem a szívem csücske Ronaldo, de itt nem könyöklés volt, csak egy kis pozíciós birkózás." paradigma „Az a furcsa, hogy a portugálok jobban jártak volna, ha kiállítják Ronaldót. Utána lett volna öt perc hiszti, aztán beállnak védekezni, marad az 1-0, csoportelsők. Az oroszok ellen még Ronaldo nélkül is több esélyük van, mint Ronaldóval az uru­guayiak ellen." sport Rágjuk a csontot­ ollégáim is megerősíthetik, a sportújságírók sokszor szembesülnek azzal, hogy a kívülál­ló, ám a sportért rajongó ismerősei amolyan bennfentes információforrásként tekintenek ránk. A tippmixesek többnyire a ki és mennyire sérült, ki milyen formában van, és kinek az érdeke, hogy nyerjen vagy veszítsen témakörben érdeklődnek, míg a sportra nem haszonszerzési forrásként tekintők, inkább önma­gáért szeretők érdeklődési köre sokkal összetettebb. Itt van például az oroszországi futball-világbajnokság. A környezetemben élők mostanában leginkább arra kí­váncsiak, miért van az, hogy a csoportkörben a favoritok közül többen kínlódva nyertek, de voltak, akik még úgy sem, igazán dominálni azonban egy-egy kivételtől elte­kintve nemigen tudtak. Nos, mondanom sem kell, nincs nálam a bölcsek köve, becsülettel bevallom, fogalmam sincs a valós okokról, így aztán jobb híján formaidőzí­tésről, túlterheltségről, fáradtságról, a koncentráció hiányáról beszéltem. De tulajdonképpen hol itt a gond? Ha onnan nézzük, hogy a kicsik a korábbiaknál sokkal többször lepik meg a nagyokat, s ezzel már nemcsak nézői, hanem alakítói is az egyenes kieséses szakasznak - hétfő este gyakor­latilag ők döntöttek arról, hogy a portugálok Uruguayjal, a spanyolok pedig Oroszországgal játszanak a nyolcad­­döntőben -, azzal csak izgalmasabbá válik a torna. Mi­ként azzal is, hogy a kilencvenedik perc környékén vagy a ráadás pillanataiban annyi gól születik, hogy a televízió előtt ülve az ember néha úgy kapkodja a fejét, mintha 3D-s moziban pisztolypárbajt nézne. Tényleg jobb lenne, ha az úgynevezett nagycsapatok sima győzelmeit látnánk a vb-n? Ez más sportágakban, például az általam kifejezetten kedvelt asztaliteniszben sem nagyon jött be. Ott egy-egy világverseny végeredménye mostanában sem túl izgal­mas, de ez még mindig Hitchcock-remek a kilencvenes évekhez képest. Akkoriban a világbajnokságok dobogó­ján kevés kivételtől eltekintve kizárólag kínaiak álltak, a legdurvább talán az 1999-es eindhoveni viadal volt, amikor minden szám arany- és ezüstérme, sőt még né­hány bronz is a kínaiakhoz került, vegyes párosban pe­dig a legjobb nyolc között nyolc(!) kínai duó szerepelt, a kilencedik csak azért csúszott le a negyeddöntőről, mert kínai kettőstől kapott ki... Ki a fenét érdekel ez? A sportág ázsiai nagyhatalma akkor szembesült a ténnyel, hogy még a kínaiakat sem, vagy legalábbis nem annyira, mint korábban. Tudom, egy nem egészen tízmilliós országból ez viccesnek hat, de a vb-döntők televíziós nézettsége egy-két százmillióra esett vissza Kínában, miközben korábban előfordult, hogy elérte a félmilliárdot is. Rájöttek, ez így nem mehet tovább, s elkezdtek nyitni a világ felé, míg addig kínai asztalite­niszező csak elvétve, esetleg a törvényeket kijátszva kerülhetett külföldre, ezt követően nyitottabbá váltak, sőt kifejezetten erőltették, hogy - természetesen jó pénzért - az ottani elit után következőket más országok honosíthassák. Eleinte csak a környéken, a szingapúri, a hongkongi válogatottban jelentek meg kínaiak, aztán már Európában is - Németországban, Ausztriában, Franciaországban -, mára pedig odáig jutottunk, hogy a folyamat az összes földrészt elérte, egy-egy vb-n huszonöt-harminc nemzet áll fel honosított kínai játé­kosokkal. Megteremtették saját maguk konkurenciáját úgy, hogy igazából továbbra sincs esély velük szemben, hiszen a legjobbakat megtartják, mégis sokakban ott a (hamis) illúzió, hogy hátha... Azt hiszem, erre mondják, hogy okos. Ám most először mintha hiba csúszott volna a szá­mításba. I­tt J LASSZÓVAL KELL FOGNI NÉHÁNY ASZTALITENISZ­­SZAKEMBERT, HOGY UGYAN LEGYEN MÁR KEDVES ÉS HALLGASSA MEG A MEGHÍVOTT KÍNAI VENDÉGEDZŐ ELŐADÁSÁT Hallottak már Harimoto Tomokazuról? Többségük nyilván nem, merthogy a hetvenes évek végének, nyolcvanas évek elejének Jónyer, Klampár, Gergely-féle aranycsapata óta mifelénk az asztalitenisz egyre ritkábban kerül fókuszba, s egy-egy kisebb siker­rel ugyan magára irányítja a figyelmet, ám ez nem több az öt perc hírnév kategóriánál. Pedig a világbajnokságok összesített éremtáblázatán Kína mögött még mindig Ma­gyarország a második 202 éremmel, ráadásul ebből 68 a legfényesebb, nem mellesleg a „csak" 47 aranyérem­nél és 148 dobogós helynél járó - vagyis ez a helyzet jó ideig nem is változik - Japán van mögöttünk. A fentebb említett Harimoto Tomokazu természetesen japán, ép­pen ma van a 15. születésnapja, s a sportág egyik leg­nagyobb ígérete és reménysége is egyben. Ígérete, mert elképesztően tehetséges, alig néhány hete verte végig egy world tour-versenyen a fél kínai válogatottat, olim­piai és világbajnokokat legyőzve lett első, s reménysége, hiszen hosszú idő után úgy tetszik, jöhet valaki, aki valós kihívást jelenthet Kínának. És itt jön a csavar a sztoriban, ugyanis Kína ezúttal valós konkurenciát adott saját magá­nak. Harimoto a szecsuáni tartományban lévő Szentajban Csang Csi-ho néven született, édesapja és édesanyja is pingpongozott, utóbbi ott volt az 1995-ös tiencsini világ­­bajnokságon szereplő válogatottban. Kínában adtak ütőt a kezébe, ott tanították meg sok mindenre, aztán a japá­nok 2014-ben édesapjával és nővérével együtt honosí­tották. Japánba költözött, akkor változtatta meg a nevét is Csang Csi-hóról, Harimoto Tomakazura. Ha a kínai­akról azt írtam, hogy okos, a japánokra ugyanez a jelző illik: a honosítást nem sokkal azután intézték el, hogy megkapták a 2020-as nyári olimpia rendezési jogát, s bár garancia semmire sincs, mai fejjel simán elképzel­hető, hogy a játékok házigazdái ezzel egyszersmind el­intézték, hogy a legértékesebb asztalitenisz-aranyérem a szigetországban maradjon. Ha van idejük és kedvük, keressenek rá a világhálós videomegosztón, érdemes, tényleg zseni a srác. Ráadásul fantasztikus rekordokat is tart, 13 évesen lett minden idők legfiatalabb junior-vi­lágbajnoka, 14 évesen a legfiatalabb world tour-verseny győztes és legfiatalabb japán felnőttbajnok, s persze az sem elhanyagolható, hogy a sportág világranglistáján most, a 15. születésnapján, a tizedik helyen áll. Tekintve, hogy ugyanebben a sorban a 21 éves Majo­ros Bence a 103. - ami az elmúlt évekhez képest nem is rossz egy magyartól - felvetődik a kérdés, mi miért nem élünk ezzel a módszerrel, miért nem honosítunk/ honosítottunk kínait. A téma jó ideje aktuális, de­­ iga­zából nem tudom eldönteni, hogy szemérmességből vagy rosszul értelmezett öntudatból, nevezetesen, hogy a mi múltunkkal nehogy már külső segítségre szoruljunk - valahogy mindig elsikkad a téma, pedig Európa számos országában bebizonyosodott, hogy jól sáfárkodva ennek inkább előnye van, semmint hátrá­nya. Az ettől való ódzkodást megérteném, ha a hazai utánpótlás-nevelés futószalagon szállítaná a tehetsé­geket, de pontosan tudjuk, erről szó sincs. Miközben a tenyerek idejében férfivonalon még a fasorban sem lévő osztrákok, spanyolok, törökök - hogy csak né­hány példát említsek - elhúztak mellettünk, mifelénk még mindig az járja, ha saját erőből képesek voltunk kinevelni egy aranygenerációt, miért ne sikerülhetne újra, nehogy már valaki kintről mondja meg a fran­kót. Ennek szellemében persze lasszóval kell fogni néhány asztalitenisz-szakembert, hogy ugyan legyen már kedves és hallgassa meg a meghívott kínai ven­dégedző előadását, hátha véletlenül tud valami újat mondani. Nyilván tud, csak a többség nem kíváncsi rá. Bizonyára nehéz tudomásul venni, hogy más idők jár­nak, változott a játék, ezért a tónyeréknél alkalmazott módszerek - amelyek a maguk korában valóban szen­zációsak voltak, Frank Béla néhány napja például biz­tosan ennek köszönhetően nyert aranyat Las Vegasban a veterán-világbajnokságon a hatvanévesek között - már idejüket múlták. Meg aztán a jobbtól nem szégyen tanulni, miként azt a japánok példája is mutatja. Igencsak messzire jutottam a futball-vb-n botladozó nagycsapatoktól, s valójában a kér­désre, jó-e, ha egy-két csapat uralja a mezőnyt, még mindig nem tudom a választ. Esetleg a legendás Hofi Géza egyik klasszikussá vált poénját tudnám idézni: a korrupció az, ami­ből kihagynak, mondta egy­koron. Kicsit átértelmezve ez azt jelenti, ha mi domi­nálnánk, baromira nem érdekelne minket, hogy jó-e ez, vagy sem, de mivel ettől pingpong­ban és persze futballban is elég messze járunk, így legalább van egy csont, ame­lyen rágódhatunk. SZŰCS Miklós PIZZAKAPITÁNY ! Amikor az úszó Kenderesi Tamás riói éremszerzése után „sajtbureszről" beszélt, megnőtt a kereslet­e gyorséttermi kaja iránt. Valószínűleg egy szentpétervári ételbár is sokat ad majd el ebből a sajtos pizzából, amelyről Sztanyiszlav Csercseszov, az orosz futballválogatott szövetségi kapitánya néz szembe az éhes betérővel. Legfeljebb ha vasárnap a vb nyolcaddöntőjében a spanyolok búcsúztatnák a szbornaját, a vendégek a kést vehemensebben használják...

Next