Nemzeti Sport, 2018. augusztus (116. évfolyam, 222-236. szám)

2018-08-16 / 222. szám

­­u PIETSCH Tibor­ em érdekel, ki áll a másik oldalon, min­dig győzni akarok. S azt akarom, hogy így gondolkodjon a csapatom is. Kifogásokat sosem keresek, az a vesztesek szokása - ígérem, mi nem leszünk azok!” Marko Nikolics fogalmazott így 2017. június 8-án, azon a napon, amikor bemutatták a Vidi vezetőedzője­ként. Azóta elérte azt, amit a klub 1941 óta íródó törté­nelmében rajta kívül csak két edző (Mezey György és Joan Carrillo): bajnoki címre vezette a csapatot. Egy­úttal elérte azt is, hogy a játékosok átvegyék az élet­­szemléletét. Egy év alatt győzteseket faragott belőlük, ennek is köszönhető, hogy a piros-kékek már a BL- főtábla kapujában toporognak­­ abban a megnyugtató tudatban, hogy „legrosszabb" esetben az Európa-liga csoportkörében folytathatják. Most már elme­sélhető: a malmöi mérkőzésről tar­tottunk hazafelé, sőt, a repülő le is szállt Ferihegyen, amikor a csoma­gokra várva Marko Nikolics megjegyezte, érezte a svédeken, hogy lenéznek minket, magyarokat, őket, szerbeket és mindenkit, aki a küldöttséghez tartozott. Ezért is verjük ki őket - fűzte hozzá, majd egy kacsin­tás kíséretében elhúzta a bőröndjét. Nem árt tudni, arról a szakemberről beszélünk, aki a téli felkészülés elején azzal állt a futballistái elé, hogy nemcsak a tavaszra készülnek fel, hanem az őszre is, mert meglátják, hosszú, nemzetközi kupameccsek­kel zsúfolt év elé néznek. Ebben is igaza lett. Nemegyszer mondta el azt is, hogy büszkén dolgozik a magyar labdarúgásért. Szavai mellett a cselekede­tei is árulkodnak erről. Ha a magyar siker azt kíván­ja, hogy egy szerb játékost fegyelmezetlenség miatt száműzni kell a csapatból, másodpercnyi töprengés nélkül megteszi. Még úgy is, hogy a szóban forgó lab­darúgó testvére is a keret tagja. S még úgy is, hogy ezzel a döntéssel azt is vállalja, hogy a kulcsfontos­ságú BL-selejtező visszavágójára nem marad vérbeli csatár a kispadon. Azt már a hozzá közel állók mondják, hogy a munka megszállottja, a Ludogorec és a Malmö elleni taktikát olyan alapossággal dolgozta ki, hogy azt a legmaga­sabb szintű edzőképzésen kellene oktatni. Hogy az el­képzeléseiből mennyi valósult meg, csupán annyit: az európai „nagyszínpadon” meglehetősen otthonosan mozgó két csapat a négy meccsen mindössze egy­szer talált a Vidi kapujába, nem csoda, hogy utólag a bolgárok és a svédek is visszavettek az arcukból. Ne szépítsük, az alig 39 éves Marko Nikolics 2017. jú­nius 8-a óta többet tett a magyar labdarúgásért, mint némelyek évtizedek alatt. Lehet őt irigyelni, lehet őt szapulni - jó magyar szokás szerint a TEGNAP TUDÓSÍTOTTUNK A MOL VIDI TOVÁBB­JUTÁSÁRÓL A LABDARÚGÓ BAJNOKOK LIGÁJA SELEJTEZŐJÉBEN, A CSAPAT ÍGY LEGROSSZABB ESETBEN IS AZ EL CSOPORTKÖRÉBEN FOLYTATJA, DE A CÉL A BL-FŐTÁBLA. AZ INTERNETES PORTÁ­LUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK, foreverkispest „Nagy-nagy gratula a Vidinek. Hat meccs veretlenül eddig, azért ez jelzi, hogy jól fel­készültek, és edző ül a kispadon náluk. Érdekes, a legneccesebb a luxemburgiak ellen volt, de tegnap egyértelműen felülkerekedtek a svédeken az X elle­nére. A 11 -esnél viszont fogtam a fejemet, csak ne Lazovics rúgja, erre pont ő állt oda, és ki is hagyta, de a Vidi extra stabil védelmét nem lehetett feltörni. Láthatjuk, hogy stabil és fegyelmezett játékra mi is képesek vagyunk." párakor „Azoknak, akik még mindig azzal vannak elfoglalva, hogy nem volt szemet gyönyörködtető a játék, meg voltak hibák, üzenem: nekünk, magya­roknak az élet-halál harc volt, az ilyen meccseken sohasem a szép játék a fontos. " lauriel: „Mégis mit kellett volna játszania a Vidi­­nek? Öt csatárral támadni? Pont jól csinálták, de azért a kontrákat rohadtul gyakorolni kellene az AEK-meccs előtt!" ante „Szép siker, kemény harc, igazi csapatmunka és intelligens taktika!" misterxiA „Üdv az egész Vidi-stábnak, csak to­vábbra is ügyesen, okosan...!" " KIFOGÁSOKAT SOSEM KERESEK, AZ A VESZTESEK SZOKÁSA - ÍGÉREM, MI NEM LESZÜNK AZOK! Örömjáték a barátom, volt katona- és egyetemi évfo­lyamtársam Hollandiába megy dolgozni, vele tart a családja is. Nincs ebben semmi különös, eddig is régióvezető volt itthon egy multicég­nél, most egy polccal feljebb lépve hasonló, de még több országot magában foglaló irányító munkát végez majd. A részletekről, az otthonelhagyás és -teremtés nehézségeiről beszélgetve felvetődött többek között, a gyerekek milyen iskolába mennek, mihez kezdenek majd „idegenben”, s ekkor hangzott el az a szívemnek kedves információ, hogy tizenhárom éves fiuk kint is folytatja, folytathatja majd a sportot, a vízilabdázást. Akkor még le sem esett a tantusz, a búcsúzáskor már a novemberi kiruccanást és viszontlátást terveztük­­szerveztük, így csak másnap jöttem rá, miért is örülök igazán. A famíliában nincs élsportoló vagy hasonló, a srácról sem derült még ki, hogy Faragó Tamás és Be­nedek Tibor közös reinkarnációja, mégis, a szülei, noha csak néhány napot tudtak a helyszínen intézkedni, házat bérelni, ilyesmi, fontosnak tartották elrendezni, hogy pólózhasson tovább. Nem a majdani menő játékosért akarnak megtenni mindent, aki majd bearanyozza és finanszírozza öreg napjaikat (lásd a sportszülők kifeje­zést), hanem rájöttek, hogy a sport által bizonyára köny­­nyebben megy majd a beilleszkedése az új környezetbe, az ismert közegben, konkrétan a vízben megmarad a komfortérzete. S hogy jut majd el a sulihoz, illetve az uszodához? Természetesen kerékpárral, Hollandia ked­venc közlekedési eszközével. Ebben a hétköznapinak tetsző történetben az az igazán felemelő, hogy kiderül belőle, miként épül be a sport egy, ebből a szempontból átlagosnak mond­ható család mindennapjaiba. Korábban már írtam ar­ról ezeken a hasábokon, hogy megfigyelésem szerint a testmozgás, az egészséges életmód, hála Istennek, már egyre kevésbé egy elenyésző kisebbség sajátja, a rekreációs jellegű és igényű szabadidősport a nyugat­európaihoz hasonló módon egyre nagyobb tömegeket érint meg nálunk is. Mondhatjuk, változnak az idők, de maga az idő, az időjárás szintén változik, a kontinens olyan hűvösebb részein is tombol most a nyár, ahol eddig csak hírből ismerték a légkondicionáló berende­zést. Télen pedig nem fagynak be a híres holland csa­tornák, hogy lehetőséget adhassanak a hagyományos hosszú távú korcsolyaversenyek megtartására. Nem baj, ott a vízilabda, a nemrég véget érő barcelonai Európa-bajnokságon férfiválogatottunk csak 12-9-re verte meg a németalföldieket, a cimborám fiának te­hát valószínűleg fel kell kötnie az úszógatyáját, hogy helytálljon. De legalább meglesz rá a lehetősége. Egy másik baráti família már több mint egy évtize­de él Angliában, mind a három gyermek kint született, s a legnagyobb, a tízesztendős fiúcska tapasztalatom szerint igazi sporttalentum. Ezt rendszeres látoga­tásaink alkalmával szűrtem le, amikor elmentem a futballedzéseire, meg sokat passzolgattam és ping­pongoztam vele. Most a tenisz mellett inkább az utób­bira „feküdt rá" a foci helyett, ösztönös labdaérzéke, tehetsége mindhárom sportágban segíti. Az idén nyá­ron ők voltak nálunk, nem mi náluk, hiszen hosszabb időt itthon töltenek, s gondoltam, örülne neki, ha elvin­ném egy meccsre. Sokkal jobbat nem találtam, mint a Nemzeti Sport csapatának fellépését a kispályás, mű­füves üzleti ligában, kicsit tartottam is tőle, hogy nem lesz neki elég átütő az élmény. Mégiscsak a sportág őshazájából jött, a háta mögött Premier League- és Championship-találkozókkal... A SRÁC ARCÁN OLYAN ŐSZINTE BOLDOGSÁGOT LÁTTAM, MINTHA AZ ISMERŐSE A VB- VAGY A BL-DÖNTŐBEN BIZONYULT VOLNA EREDMÉNYESNEK. S BIZONY, ÉN IS BÜSZKE VOLTAM MAGAMRA, HOGY NEGYVENNYOLC ÉVEM, DERESEDŐ HALÁNTÉKOM DACÁRA AMATŐR »TELJESÍTMÉNYEMMEL« EKKORA ÖRÖMÖT TUDOK NEKI SZEREZNI. Feleslegesen aggódtam. Látni kellett volna, ahogy izgult, hogy mikor indulunk, odaérünk-e idejében, aztán a helyszínen beszállt a bemelegítésbe, a mérkőzés köz­ben pedig nemcsak lelkesen szurkolt, hanem nagyszerű szaktanácsokat is adott. A 2-2-es végeredményhez egy góllal járultam hozzá, és a srác arcán olyan őszinte bol­dogságot láttam, mintha az ismerőse a vb- vagy a BL- döntőben bizonyult volna eredményesnek. S bizony, én is büszke voltam magamra, hogy negyvennyolc évem, deresedő halántékom dacára amatőr „teljesítményem­mel” ekkora örömöt tudok neki szerezni. El is határoz­tam, mindenképpen lobbizom a szüleinél, hogy vegye igazán komolyan a sportolást, egyrészt azért, mert az átlagosnál jóval több tehetség szorult belé, másrészt azért, mert - s ez legalább ennyire fontos - van szíve hozzá. Ha létezik az a kifejezés, hogy örömzene, miért ne lehetne örömsport? Vagy épp örömjáték, a muzsika és a mozgás közös nevezője. Fixa ideám, hogy lehet élni sport nélkül, de nem­igen érdemes, annyira megszépíti a mindennapjainkat. Természetesen vannak fokozatok, ezeken a hasábo­kon is méltattuk például az ultrafutók felemelő, több száz kilométeren át zajló önmegvalósítását, de nyolc­vanévesen nordic walkingozni, vagy csak egyszerűen sétálgatni a parkban szintén a test és lélek épülését szolgálja. Aki pedig profi sportra adja a fejét, annak sportágtól függően megadatik az anyagi jólét megte­remtése, sportágtól függetlenül pedig az, hogy örömet szerezhet az embereknek, szűkebb közösségének, ha­zájának. Ha én örültem annak, hogy az angliai kisfiú örült a gólomnak, mit érezhetnek mondjuk a horvát válogatott futballisták, akik a vb-döntő óta járják az országot, fürödve a túláradó szeretetben és népsze­rűségben... Természetesen kettőn áll a vásár. A menő sportoló­nak nem szabad elszakadnia a híveitől, és csak magá­ra meg a karrierjére gondolnia, a szurkolóknak pedig érdemes a legkisebb sikert is megbecsülniük. Ez nem mindig könnyű, aki járt már nagyon magasan, az lenn a mélyben ritkán hajigálja a sapkáját kitörő boldogsággal. A magyar labdarúgás színvonalának amplitúdója miatt megértem, ha akadnak, akik a múltba révedve-ragad­­va az akkori eredményeket, mik­őt, a „tömegvonzást” hiányolják, ettől még a mai drukkerektől nem szabad elvenni a lehetőséget, hogy a szerény sikert is ünnepel­hessék, a mai focistáktól pedig megtagadni az elisme­rést, ha ezt kivívják. Persze az Aranycsapat árnyékában eltörpül például a 2016-os Európa-bajnoki szereplés, elmebeteg, aki mást mond, de társadalmi hatását csak a vak nem látta, a régóta szunnyadó és most kitörő örö­möt csak a kőszívű nem érezte (vagy aki nem akarta). S nyilván a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek klubszin­tű nemzetközi szereplései is jobbak a mainál, de ettől még a Vidi biztos csoportkörét hiba lenne lefitymálva fogadni. Kicsit olyan ez, mint - ahogy már említettem - a zene, boldog lehet, aki muzsikál, s az is, aki hallgatja. Ám itt is vannak fokozatok, az érzelem mindig növeli az élményt. Életem legnagyobb zenei csodáját húsz éve Barcelonában éltem át, amikor a világhírű katalán tenor, José Carreras ingyenes szabadtéri koncertet adott a Montjuic-hegy lábánál. Az apropó? Felépült súlyos betegségéből, a leuké­miából. Lehet, szakmailag nem ez volt a minden idők leghibátlanabb ének­lése, de hogy a művész és több száz­ezres közönség szíve egyszerre dobbant, s a felszálló hangok többet jelentettek egy-egy híres áriánál, ismert dallamnál, az biztos. Ja, és Carreras koráb­ban énekelt az 1990-es és az 1994-es labdarúgó-világbaj­nokságon, valamint az 1992- es barcelonai olimpián is. Összeér, ami összetartozik: a sport és a zene mint közös örömforrás. DEÁK Zsigmondi r­t Danko Lazovics okkal ráncolja a homlokát a kedd este kihagyott büntető és az azt követő hálószaggatás után. Mint utólag kiderült, a Mal Vidinek kifejezetten jót tett a hálófoltozás miatt beiktatott kényszerszünet, Marko Nikolics edző és Juhász Roland csapatkapitány motivációs beszéde egészen a csoportkörig repítette a csapatot. TÖRÖK Attila 2018. augusztus 16., csütörtök nemzeti sport HÁLÓSZAGGATÓ

Next