Nemzeti Sport, 2018. november (116. évfolyam, 297-310. szám)

2018-11-02 / 297. szám

THURY Gábor em vágták kupán egyik első osztályú lab­darúgócsapatunkat sem a Magyar Kupában a 32 közé jutásért, így az is előfordulhat, hogy megismétlődik a 2017-es döntő, sőt, a legjobb négy együttes mezőnyébe bejuthat a végső győztes FTC mellett a Vasas, a Mezőkövesd és a 2017-ben NB III-as csoportját megnyerő Bu­dafok is. Még messze vagyunk ettől, akkor azt írtam, az erőviszonyokat tekintve nem ennek a négy csapatnak kellett volna bekerülnie az elődöntőbe, noha a sportban éppen az a szép, hogy nem mindig a papírforma érvényesül. A mondanivaló azon része, hogy nem az említett négyes a legjobb a mezőnyben, némi visszhan­got váltott ki - való igaz, egy adott sorozatban azok a legjobbak, akik az adott fázisig eljutnak, más kérdés, PAPÍRFORMA- í°9yt nhT 11'6" kvartettből leg-­EREDMÉNYEK alább egy együtt SZÜLETTEK. tes szereplése a honi felhozatal­ban is meglepetésnek számított. Tulajdonkép­pen a korábban kieső „nagycsapatokat” illet­hette volna kritika. A jelenlegi kiírásban a 32 közé jutásért papír­forma-eredmények születtek, az esélyesek jutottak tovább, és NB III-asnál nincs alsóbb osztályú együttes a további szakaszban. Tavaly ősszel az keltett nagy meglepetést, hogy ki­esett a Videoton és a Ferencváros a Vác, illetve a Kisvárda ellenében. S az is kikívánkozott az értékelésből, hogy bizony a Magyar Kupa rangja nem vetekszik az FA-kupáéval. Hangsúlyozom, nem a játék színvonala, hanem a rangja. Itthon sokáig tapasztalható volt - szeretnék erről tényleg múlt időben írni -, mintha a leg­jobbak nem vennék komolyan az MK-t. A soro­zat korábbi szakaszában gyakran tapasztalható volt, hogy a pályán nem domborodott ki a tu­dásbeli különbség. S ennek nem csupán az volt az oka, mint néhányszor az „átkosban", a Ma­gyar Népköztársasági Kupában, hogy a bajnoki bundapontokat lehet adni-venni cserébe kevés­bé acélos kupaszereplésért, vagy fordítva... Az újabb időkben inkább a koncentrációhiány, a nagy mellény a kiesés oka, pedig a Magyar Kupán keresztül a legkönnyebb kijutni a nem­zetközi porondra. A kupagyőztes az Európa-li­­ga-selejtezőben próbálkozhat. Ehhez - meg­­saccolva - legfeljebb három vagy négy éles meccsen kell túljutni. Ez talán kisebb erőfeszí­tést igényel, mint a bajnokságban El-selejtezőt érő helyen végezni. Mintha most felmérték volna a „nagyok”, hogy az MK-t megéri komolyan venni. Igaz, a java még hátravan. Válogatott: Nem lepne meg, ha újra behívnák - edzője Dzsudzsákról vutteHNji« Magyar «oko** »t-r^new. ugr vad, IMMtair* ONLINE KIADÁSUNKBAN, A MAGYAR IDŐK CIKKE ALAPJÁN BESZÁMOLTUNK ARRÓL, HOGY DZSUDZSÁK BALÁZS RUSZ KLUB­EDZŐJE SZERINT, A LABDARÚGÓ HAMA­ROSAN MEGHÍVÓT KAP MARCO ROSSI SZÖVETSÉGI KAPITÁNYTÓL. AZ INTERNE­­TES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEK­BŐL IDÉZÜNK. realfan5 „Amilyen szamok voltunk a görögök és az észtek ellen, nem lenne meglepő. " ambi74 „Nem kell!!!" lempiUmpi „Balázs színt vinne a csapat já­tékába, de lelassítaná. Kár, hogy mérhetetlen pénzéhsége miatt csak az araboknál tudott elhelyezkedni, és az a hely nem készteti teljes erőbedobásra. Ha mindenképpen szükség van rá, csereként lehet rá számítani." HajrangandA „Válogatottunk legfőbb erőssége, hogy ha egy véletlenszerűen kiválasztott játé­kosát kicseréljük bárkire, semmivel sem lesz gyengébb." LI2 „Tény, hogy túl sokat már nem tudna ártani." trikolorS „Dzsudzsák az egyik legjobb bal olda­li szélső. Viszont az a poszt robbanékonyságot és gyorsaságot követel meg. Ezek az erények az évek múlásával megkoptak, ezért teszik kö­zépre, meg tükörszélsőnek. Viszont azokon a posztokon Dzsudzsák nem tesz hozzá a magyar válogatott játékához. Nekem kedvencem volt Balázs balszélsőként, de így már tényleg nincs rá szükség, sajnos." 5 - 3 Vagy mégsem? A West Ham-Tottenham angol Ligakupa-meccsen egy hazai szurkoló bizonyára több életet szeretett volna látni az övéi játékában, de hiába, a vendégek 3-1-re nyertek, a drukker pedig talán éppen ezzel a halloweenjelmezzel minősítette Arthur Masuaku és társai teljesítményét. REUTERS udták, hogy Bauer Rudolf nemcsak diszkoszt vetett, hanem búzát és kukoricát is? A magyar sport történetének első atléta olimpia bajnoka élete jelentős részét a gazdálkodásnak szentelte, már az 1900-as párizsi játékokra is mint a Magyaróvári Gazdasági Akadémia hallgatója készült fel, és sikere után egy Fülöpszállás melletti pusztán tele­pedett le, ahol növénytermesztéssel kereste a kenyerét. Aranyérméért soha egy fillért sem kapott, igaz, nem is tartott rá igényt, mert tisztán csak a mozgás öröméért sportolt, nem is akart, nem is próbált ebből megélni. Pá­rizsban 36.06 méteres eredménnyel nyert, ami legalább akkora szenzáció volt, mint az a technika, amivel eldob­ta a sportszert. Az akkor 21 éves sportoló nem indult addig külföldön versenyen, talán ezért is történhetett meg az a malőr, hogy az eredményhirdetéskor a zene­kar az amerikai himnuszt kezdte el játszani a tiszteleté­re. Ami pedig a stílusát illeti, nos, Bauer a ma is ismert fordulásos technikát használva vetette el a diszkoszát, ami akkor merőben újszerűnek, mondhatni, forradalmi­nak hatott. A kordivat szerint ugyanis úgy kellett dobni, ahogy azt Maron híres szobra is ábrázolja. Bauer később azt magyarázta, önmaga fejlesztette ki az új módszert, mert rájött, hogy ha a századforduló kedvelt és általa is előszeretettel művelt csapatjátékában, az úgynevezett füleslabdában (két tíztagú csapat­­játszotta, a kemény labdán bőrszalagból varrt fülek voltak) alkalmazott to­vábbítási módszert használja, messzebbre száll a szer. Hogy valóban innen jött-e az ötlet, ma már ellenőrizhe­tetlen, főleg mert a párizsi ezüstérmes, a cseh Frantisek Janda­ Luk is magát tartotta a forgásos dobás kifejlesz­tőjének, és szerinte Bauer is tőle leste el a technikát egy budapesti viadal során. De bárhogy is volt, Bauer száztizennyolc évvel ezelőtti elsőségén ez nem változ­tat. Mint ahogyan azon sem, hogy a magyar sport má­sodik olimpiai bajnoka a távozó aranyérmesek között is megtartotta a kettes számot: Tersztyánszky Ödön után ő hagyott itt minket a leggyorsabban. 1932-ben hunyt el, 53 esztendősen. És ha már Tersztyánszky Ödön, azt tudták, hogy Amsz­terdam kétszeres kardvívóbajnokát éppúgy a kényszer tette balkezessé, mint a szintén kétszeres aranyérmes sportlövő Takács Károlyt? Tersztyánszky hivatásos katona volt, szolgált az első világháborúban, és az ottani „kalandjai” kis híján a ví­vópályafutása folytatásába kerültek. A harcokban több­ször is megsebesült, majd orosz hadifogságba került, ahol viszont nem érezhette magát túl jól, mert többször is szökni próbált. Egyik ilyen alkalommal súlyos sérülés érte a kezét, a jobbat, ami csak azért tűnt elsőre tra­gikusnak, mert Tersztyánszky történetesen jobbkezes volt. Ám ő nem esett kétségbe, hanem szép lassan, türelmesen, de szisztematikus gyakorlással átszoktatta magát balkezessé, mindezt huszonnyolc éves fejjel. Tíz évvel később, 1928-ban aztán így, a „rosszabbik kezé­vel" lett egyéniben és csapatban ötkarikás aranyérmes. Tersztyánszky nemcsak a fegyverrel bánt mesterien, ha­nem a tollal is: nyelvtehetségét kamatoztatva Heinrich Heinét fordított németből magyarra, egy Dosztojevsz­­kij-regényalakról pedig tanulmányt írt. Bőven megél­hette volna, hogy az 1968-as és az 1952-es olimpián a sportlövő Takács Károly, talán az ő akaraterejéből is erőt merítve, úgy tudta megnyerni a gyorstüzelő pisz­toly bajnoki címét, hogy egy 1938-as kézigránát-baleset leszakította a jobb kézfejét. Takács viszont - ahogy ezeken a hasábokon néhány hónappal ezelőtt Ballai Attila publicisztikájában méltatta - csodaszámba menő akaraterővel és kitartással bal kézzel is megtanult úgy lőni, ahogy mások talán egy élet leforgása alatt sem. MAGYARORSZÁGNAK HÁROMSZÁZKÉT OLIMPIAI BAJNOK SPORTOLÓJA VAN, SZÁZNEGYVENKILEN­­CEN AZONBAN MÁR NEM ÉLNEK. A HALOT­TAK NAPJÁN NÉGYÜK SZELLEMÉT MEGIDÉZTÜK, S MA REMÉLHETŐLEG A TÖBBI SZÁZNEGYVENÖT ARANYÉRMES IS SOKAK­NAK AZ ESZÉBE JUT. Tersztyánszkynak viszont nem adatott meg a „sorstárs” sikere, mert 1929 nyarán, 39 esztendősen Solymárnál olyan súlyos motorbalesetet szenvedett, hogy abba né­hány nap múlva belehalt. Hát azt tudják-e, hogy Weisz Richárd egy órán át birkózott a döntőben a sportág első magyar olimpiai címéért? Weisznek nem adták gyorsan a sporttörténeti aranyérmet Londonban, egy jó órát kellett a szőnyegen izzadnia, és nem csak azért, mert a szervezők, meg­tartva a klasszikus ógörög hagyományokat, szabadtéri helyszínre álmodták a birkózóversenyeket A döntőben az oroszok (amúgy orvosként dolgozó, versenyzője) Alekszandr Petrov várt rá, aki több mint egy fejjel volt magasabb a magyar sportolónál. Az első hét perc ennek megfelelően „tapogatózással" telt el, amit a mérkőzés­vezető azzal bosszult meg, hogy mindkét főszereplőt megintette. Ettől Weisz kapta össze magát, és az első „félidő" 15. percében földre vitte riválisát, ám hiába lát­szott tusnak az akció, Petrov vállai a zónán kívül értek talajt, így az akció érvénytelen lett. Következett tíz perc ráadás, majd az újabb húszperces második felvonás. Ebben Weisz pontelőnyre tett szert, így ötvenpercnyi tusakodás után a nézőtér joggal kezdte el ünnepelni, ám a mérkőzésvezető úgy gondolta, van még kraft a két legényben, rájuk fér egy újabb, tízperces hosszabbítás. Ez viszont már mindkét nehézsúlyú számára maga volt a szenvedés, a korabeli beszámolók szerint csak lé­zengtek a szőnyeg közepén, mint az őszi legyek a meleg szobában, így amikor vége lett az egyórás birkózásnak, mindketten boldogan csaptak a levegőbe. Weisz azért, mert nyert, Petrov meg azért, mert végre vége lett. A magyar bajnok ott és akkor még nem tudta, hogy az ő sportolói karrierjének is befellegzett, mert 1909-ben, egy évvel London után Budapesten kiállt a korszak leg­jobb hivatásos versenyzője, a német Cziganiewitz ellen, és őt is legyőzte. Fájdalom, az akkori atlétikai szövet­ség (odatartoztak a birkózók is) ezt úgy értékelte, hogy Weisz is beállt a profik közé, ezért eltiltotta az amatőr versenyzéstől, így elúszni látszott az 1912-es címvédés lehetősége is. A stockholmi játékok előtt aztán a túl szigorú bizottsági tagok átértékelték álláspontjukat, és mégis megadták volna a magyar bajnoknak az újrázás lehetőségét, csakhogy Weisz addigra már felhagyott az edzésekkel, így maradt a veszett fejsze nyele és a civil élet. Amibe sok minden belefért: tengerészeti szolgá­lat, cirkuszi díjbirkózás, kávékereskedés, edzősködés, versenyszervezés, sőt egy időben annak a Japán kávé­háznak is Weisz volt a vezetője, ahol 1937-ben József Attila megírta a Születésnapomra című (vö. „... e ká­véházi szegleten") versét. Weisz utolsó születésnapját 1945-ben ünnepelhette meg, a háború és az ostrom alatt legyengült és megbetegedett, s december 4-én, 66 évesen örökre elment. És azt tudták, hogy a 106 éve, Stockholmban, hadi­puskában első helyen végző Prokopp Sándor alapeset­ben ki sem utazhatott volna a játékokra, mert elrontotta az utolsó hazai próbaversenyét, ám a helyén számításba vett magyar sportlövőt nem engedte a munkahelyéről a főnöke? Pedig így történt: a Kassán született sportlövő, ahogy arról Kő András számolt be egy hat évvel ez­előtti Magyar Nemzet­ cikkében, az olimpiát megelőző esztergomi próbaversenyen gyengén teljesített, ami­nek következtében nem tették be a Stockholmba utazó csapatba, csak tartalékként számoltak vele. Igen ám, de a biztos olimpiai résztvevőnek gondolt Hammers­berg Gézát nem engedte el a főnöke a munkahelyé­­ről(!) holmi olimpiai lövöldözés"kedvéért, így szegény hoppon maradt. Prokopp viszont élt a váratlanul tálcán kapott lehető­séggel, és kvázi beugróként nyer­te meg a hadipuska 300 méteres versenyszámát. Az 1966-ben, 77 éves korában meghalt Prokopp sikerét egyébként nemcsak a magyarok, hanem a mai Szlovákia is nagyra tartja, talán ennek tudható be, hogy az ottani olimpiai bizottság, a magasfalui születésű Halmay Zoltán­nal együtt az ország olim­piai aranyérmesei között tartja számon... A NOB azonban igazságot szolgáltatott­­ a javunkra. Ili­ss Szellemidézés BERTA Mihály 2018. november 2., péntek nemzetisport

Next