Nemzeti Sport, 2018. december (116. évfolyam, 341-354. szám)

2018-12-16 / 341. szám

L. PAP István OLYAN NAGYON AZÉRT SENKI SEM HIBÁZOTT C­sak ahhoz képest hozott megnyugvást a Ma­gyar Ökölvívó-szakszövetség szombati rend­kívüli közgyűlése, hogy nagyjából két hónappal ezelőtt a sportágra rádőlt a ház. Azóta ugyanis ködösítéssel vegyes folyamatos kármentés zaj­lik, amelynek során azonban egyetlen olyan nyi­latkozat sem akadt, amely ne újabb kérdéseket vont volna maga után. Nem véletlenül kapkodnak levegő után a csodálkozástól már az alapfokú jogi és gazdasági végzettségű emberek is, ha a MÖSZ folyó ügyei kerülnek szóba. Erdei elnök minden megnyilvánulásával azt iga­zolta, hogy hiába volt elsőrangú bunyós, a ringen kívül alapvető hiba volt őt helyzetbe hozni. A nyár végi budapesti ifjúsági világbajnokság „üzleti partnerei” termé­szetesen a saját transzparens mű­ködésüket emel­ték ki, mindenki a saját területéről igyekezett bebizonyítani, hogy kifejezetten ol­csón dolgozott, nemhogy nem árazott túl és fő­leg nem nyúlt le semmit, de igazán jól járt vele a MÖSZ. A helyszín, a Duna Aréna kormányzati szándék eredményeként lépett a nemzetközi szövetségnek eredetileg ajánlott Győr helyébe - apró szépséghiba, hogy erről az ajánlásról csak maguk a győriek nem értesültek. És persze ha­talmas mumusként ott van a Nemzetközi Amatőr Ökölvívó-szövetség is, amelynek vezetői nyilván nem véletlenül nyilatkoztak szuperlatívuszokban a magyar rendezésről, olyan luxuskörülmények közepette töltötték a budapesti napokat. Amúgy ők azok, akiket a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nemkívánatos személyeknek nyilvánított, ha már a sportág (benne mi, magyarok is) volt olyan os­toba, hogy moszkvai kongresszusán csak azért is megerősítette tisztségében az AIBA vezérka­rát, élén a minimum kétes múltú és jelenű üzbég elnökkel, a NOB által épp kiátkozott Gafur Rahi­­moval. Idehaza pedig eközben ahány cikk, annyi újabb és újabb bűnösnek és felelősnek kikiáltott sze­replő, most meg lassan kiderül, hogy olyan na­gyon azért senki sem hibázott, mindenki tette a dolgát, aki esetleg nem, annál „jogvitákra kerül majd sor". Csak az a nagyjából 400 millió forint hiányzik, kész szerencse, hogy itt az újabb 300 millió, amit az állam beletesz, továbbá a „nem megalapozott tételeket” esetleg majd nem fizetik ki, amúgy pedig „össze kell húzni a büdzsét...” Nem is baj, hogy a tokiói olimpiai kvalifikációról még egyetlen sornyi hír sem jelent meg a világ­sajtóban. Aligha érint minket. TEGNAPI SZÁMUNKBAN TUDÓSÍTOTTUNK A NŐI KÉZILABDA EB KÉT ELŐDÖNTŐS MECCSÉ­RŐL, AZ OROSZORSZÁG-ROMÁNIA (28-22) ÉS A FRANCIAORSZÁG-HOLLANDIA (27-21) TA­LÁLKOZÓRÓL. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. pilarszáb „Örök igazság, hogy felesleges utólag, önigazolást keresve nyekeregni a sorsolás, a lebonyolítás és minden egyéb miatt. Egyszerűen meg kell verni minden ellenfelet, és akkor a leg­idiótább sorsolás vagy lebonyolítási rendszer sem okozhat problémát. Az oroszok azért lazsálhattak egy-két meccsen, mert volt elég pontjuk és meg­vertek mindenkit, akit fontos volt. A franciáknak is volt gyengébb napjuk, de simán szétszedték a hollandokat. Nincsenek itt nagy talányok. Talán a most felnőttek közé kerülő magyar generációban is lesz annyi erő, hogy minimum az elődöntőig el­jusson már a következő Eb-n." dedmo3,Ez a Vjahirjeva világszám!’ Sonsz Vazukov„ Olimpia: orosz-francia döntő, vb: francia arany, Eb: francia-orosz döntő lesz. Sem­mi meglepetés. Vitathatatlanul az elmúlt évek két legjobb csapata vívja a döntőt.” jann­ 581206 „A hollandok nagyon gyengék vol­tak, a franciák jól játszottak, megérdemelték a döntőt. Ott másképpen lesz, mivel azt az erősza­kos játékot nem tudják az oroszok ellen játszani. Nem lesz szép meccs, kérdés, ki vezeti és milyen felfogásban.” 2018. december 16., vasárnap nemzetisport Tanyavilág :néztem az egykori remek futballistákat hagyomá­nyos év végi összejövetelükön, a Jakab János által tizedszer megszervezett randevún leginkább az tűnt fel, hogy ott folytatták a diskurzust, ahol tavaly, ta­valyelőtt abbahagyták. Vagy amikor még nem csupán a fe­hér asztal mellett pendült egy húron Rákosi Gyula, Fenyvesi Máté, Szőke István (Ferencváros), Göröcs János, Juhász Péter, Tóth András, Zámbó Sándor (Újpesti Dózsa), Oborzil Sándor, Strasszer László (MTK), Ihász Kálmán, Tóth Bálint, Müller Sándor, Komjáti András (Vasas), Csapó Károly, Szabó György (Tatabánya), Karsai László, Csongrádi Ferenc, Tieber László, Fister Ferenc (Videoton), Salamon József, Oláh Fe­renc (Diósgyőr), Pásztor József (Békéscsaba), Király Ferenc, Halmosi Zoltán (Haladás), hanem a pályán is. Elnézést, akit kihagytam, kilencven körüli létszámnál ta­lán megengedett, ők ugrottak be. A klubhovatartozást pedig azért írtam le, mert az egykori csapattársak itt is összetar­tottak, egy asztalnál ültek. Nem tudom, hogy a maiak évtizedek múlva ugyanekko­ra örömmel találkoznak-e majd egymással, a jövőbe nem látok, az esetleges kételyeimnek pedig nincs jelentősége. Annál inkább annak, hogy a régieknél nem volt divat, hogy hivatalos mederbe (sajtófélóra, nyilatkozatstop, a mondan­dó klub ellenőrzése) tereljék a nyilvánosság érdeklődését, nem féltek attól, hogy mit tudnak meg róluk, s az sem ér­dekelte őket (legfeljebb ha esetleg kitört a balhé), hogy mit szól hozzá a magas vezetőség. Sőt. Sokáig, úgymond, tanyájuk volt a kluboknak, ahol edzések, meccsek után összejöttek a játékosok, megették, megitták, amit kellett, kvaterkáztak egymással és­­ a druk­kerekkel is. És nem csak a játékosok. A Nemzeti Sport 1928-ban riportban számol be arról, hogy ami Bécsben a Ring Café, az nálunk az Opera kávéház. „Egyik utcai ablakának elfoglalása jelenti a futball törté­netében azt a határkövet, amely a futballnak nehéz iparrá történt átalakulását szimbolizálja.” Másfél évvel a profizmus bevezetése után lett főhadiszállás az Opera, ahol naponta megfordult a Fradi-vezér Szigeti Imre, Fodor Henrik, a profi szövetség főtitkára, Kiss Tivadar MLSZ-alelnök vagy az új­pesti főnök, Langfelder Ferenc. Körülöttük „ligaintézők és menedzserek hada”. És persze érdeklődő kívülállók, akik muníciót gyűjtöttek ahhoz, hogy a saját köreikben jólérte­­sültségüket fitogtassák. Néhány évvel később a Beer vendéglő („volt Szarka ven­déglő") úgy hirdeti magát, hogy a „fradisták találkozóhelye”, köszönhetően elsősorban annak, hogy a zongoránál. Wog­­genhuber Oszkár, akit többször is „a Fradi igriceként” emlí­tenek a lapok, s aki egy, a „Fradi tanyájáról” szóló beszá­moló szerint „éppen ezt veri a zongorán: »Nem lehet ám a Fradival kikukoricázni!« Az asztalok mellől kórusban harsan fel: »Megláthatja bárki, aki rá kíváncsi...«.” De a fradisták tanyája volt egy körúti vendéglő is, a nevét nem közli a sportlap, azt viszont igen, hogy „itt van a nőtlen játékosok tanyája”. És ahová a fedezet Berkessy Elemér el­őlhozza a húgát is, s jól tűri, hogy csapattársai, Háda kapus és fedezettársa, Furmann Károly tegyék neki a szépet. De betévedtek ide a meccsnapok estéjén a szegedi futballisták is, ha Pesten játszottak, köztük a Fradi-bekk Korányi Lajos testvére, Mátyás. Az MTK, később a Hungária a Teréz körúti Kristály (majd Atlantis) kávéházban volt otthon, „a billiárdasztalokon MTK- isták lökdösik az elefántcsontgolyókat, a kártyaszobában is sok az ismerős”. Az újpestiek a Váci út 1. szám alatti Szé­chenyi kávéházban múlatták az időt, Kőbányán (Törekvés) a Központi kávéház és a Kaszinó kávéház volt a futball központja, Óbudán pedig a Bánffy kávéház. A Nemzeti Sport cikkének címe („Vasárnap este a klubkávéházakban") so­katmondó, az alcím pedig a lényeget fejezi ki („A Kristálytól a Bánffy-kávéházig - Mit mondanak az egyletek”). EGY PILLANATIG NEM HISZEM, HOGY VALAHA IS VISSZATÉR A MÚLT, NINCS REMÉNY ARRA, HOGY A (KÖZEL)JÖVŐBEN ÚJRA LESZNEK OLYAN KÁVÉHÁZAK, VENDÉGLŐK, AMELYEKNEK VÉDJEGYÜK LESZ, HOGY FUTBALLISTÁK, SPORTOLÓK A TÖRZSVENDÉGEI. A háború utánig sokáig még léteztek futballtanyák. Pél­dául az MLSZ akkori, Népköztársaság útjai (ma: Andrássy út) székházával szemben a Rozmaring presszó. Amely úgy hirdette magát a (sport)lapokban mint a „Sportolók találko­zóhelye”, ám a sport alapvetően a futball volt. A Labdarúgás írja az MTK legendájáról, Sándor Csik arról, hogy „Pesten bevezették a társaságba. Ezt úgy kell érteni, hogy bevitték a Rosemarie (később Rozmaring) espressóba a szurkolóknak bemutatni”. Nagy élet volt ott („Olykor bábeli a hangzavar”), a futballisták mellett törzsvendégnek számított az MTK talán valaha élt legnagyobb drukkere, a komikuslegenda Salamon Béla, s a Vidám Színpad másik művésze, Zentai Ferenc, akiben „az Újpesti Dózsa tárgyilagos, higgadt szur­kolóját is tisztelik". Egy ugrásra a Rozmaringtól, szintén a mai Andrássy úton a Párizsi cukrászda is futballtalálkahely volt, főként nyáron, köszönhetően, hogy volt terasza. Egy 1964-es cikk szerint a spanyolországi Eb-harmadik hely után jeles edzők, Bukovi Márton, Kalocsay Géza, Fenyvesi László itt jutottak közös nevezőre abban, miért „csak" harmadik lett Baráti Lajos csapata. Szerintük „elizgulták" a tornát, a spanyolok elle­ni, hosszabbításban elvesztett elődöntőben látszott rajtuk, hogy idegességükben nem sokat aludtak az előző éjjel. Talán az utolsó klasszikus tanya volt az Ipoly presszó a Pozsonyi úton, ahol az újpesti labdarúgók gyűltek össze délelőttönként - Göröcs mindennapos vendég volt, Várhidi­­ Pál szintén, de Bene Ferenc is gyakran oda igyekezett edzés után. Később a társaság a szemben lévő Móri borozóba tette át székhelyét, ám megszűnt a Móri, megszűntek a délelőtti randevúk is. Törzshelyek voltak, sok focista járt az Operett presszóba, a City és a Liesinger sörözőbe, de ezek nem vol­tak klasszikus értelemben vett­­ tanyák. Ami a jelent illeti, sejtésem szerint nincs rá igény - a fut­ball oldaláról ez bizonyos. Annyira komolyan, de legalábbis látványosan komolykodva néznek a szakmára a benne lévők, hogy igyekeznek elefántcsonttoronyban tudni a játékosokat. Fő az ingerszegény környezet, nuka nyilvánosság, semmi kapcsolat a külvilággal, még a végén kérdeznek a drukkerek, elmondják a véleményüket, azt pedig minek, hiszen a vezérek mindent tudnak­­ jobban. Vannak persze közös akciók, eleget olvasok „pizzázásokról", meg tortameghívásokról, de ezek a „közösségépítő" akciók házon belüliek, közösségi életről csu­pán pizzadobozhegyek tanúskodnak. A felidézett évtizedekben még élt a fehér asztal varázsa, a játékosok közötti esetleges feszültségeket képes volt ol­dani egy-egy koccintás, a történtek kibeszélése, még önbi­zalom-növelésre is jó volt az ilyesmi. Ma a pszichológusok a menők (megjegyzem, velük éppen úgy beszélgetni kell, mint egykoron a tanyákon egymással), de a kedvencem a csapatépítő tréning. Fát vágnak, tész­tavárat építenek, teszteket töltenek ki, bekötött szemmel rajzolgatnak a futballisták, miközben a legtöbb kohéziós erőt onnan meríthetné a társaság, ami a dolga: a játékból. Nem véletlen, hogy az üzleti szféra tréningjein főszerep jut a különféle vetélkedőknek. A futball ugyebár csapatsport, így fogalmilag minden edzés csapatépítő tréning. Ha nem az, valami nem stimmel - mondjuk, az edzőnél. Egy pillanatig sem hiszem, hogy valaha is visszatér a múlt, nincs remény arra, hogy a­­közeljövőben újra lesznek olyan kávéházak, vendéglők, megengedem: pizzériák, amelyek­nek védjegyük lesz, hogy futballisták, sportolók a törzsven­dégei, aki betér oda, esetleg válthat egy-két szót valamelyik kedvencével. Ott tart a profi sport, hogy mindenki maradjon a helyén, a játékos becsülettel eddzen, tudásának legjavát adva teljesítsen a mérkőzéseken, a drukker pedig legyen elfogult, gondoljon akármit, de ne mondja, csak rajongjon, kétely nélkül. De legfőképpen: marad­jon távol. A stadionokban ez könnyedén megoldható (őrző­védő-támadók), a hétközna­pokon már kissé nehezebb, de nem kell félni, hiszen a virtualitás nagy kincs, minek a kézszorítás, a beszélgetés, „twittelek” egyet, és kész. Kalap, kabát, szevasz­­tok. MALONYAI Péter Elsiklott a naplementébe a francia Martin Fourcade a biatlon-világkupa Hochfilzenben (Ausztria) megrendezett versenyén, s végül meg is nyerte a 12,5 kilométeres számot.

Next