Nemzeti Sport, 2019. január (117. évfolyam, 15-30. szám)

2019-01-16 / 15. szám

BOBORY Balázs elentjük, 2017-ben visszatértünk az eu­rópai kosárlabdázás élvonalának körfor­gásába, és szeretnénk ott is maradni! Célunkat mi sem segíthetné jobban, mint egy rangos esemény megrendezése, mondjuk az Európa­­bajnokságé." Azért abban biztosak lehetünk, hogy a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége az általunk megfogalmazottnál szerteágazóbb, részletesebb és sokkal diplomatikusabb szándéknyilatkozatot küld az MKOSZ elnökségének keddi szavazása után a FIBA müncheni központjába, hogy a 2021- es férfi kontinensviadal egyik csoportküzdelmé­nek szívesen adnánk otthont. Az Eb-rendezés egyszer már jól sült el, igaz, sajnos egyre kevesebben élnek azok, akik élő­ben láthatták a szép emlékű Népstadionban az 1955-ös tornát és a magyar diadalt. Akkor még a szabad ég alatt, harmincezer néző előtt győz­tük le a szovjeteket, Bogár Pálék az utolsó mér­kőzést, a románok elleni győzelmet követően felültek Európa trónjára. Jó régen volt már... Ezt mondtuk két éve is, csak akkor az 1999-es, franciaországi Eb-vel kapcsolatban nosztalgiáztunk, amely után tizennyolc esztendőn keresztül nem mu­tattuk meg magunkat a legjobbak porondján, mígnem Ivkovics Sztojan csapata hibátlan selejtezőbeli teljesítménnyel eljutott Kolozs­várra, a négy ország által rendezett Európa­­bajnokság romániai csoportjába, ahonnan továbbjutott Isztambulba, a legjobb tizenhat végjátékába. Talán nem is érdemes belekezdeni a felsorolás­ba, mi mindent jelentene, ha 2021-ben Budapest adhatna otthont hat csapat ádáz küzdelmének. Hogy ne lássunk messzebb az orrunknál: a ma­gyar férfiválogatott így házigazdaként garantáltan ott lenne a következő kontinenstornán, lenne két nyugodt esztendő csapatot építeni, a fiatalokat fejleszteni és fokozatosan a mély vízbe ereszteni, a szakágnak pedig a folyamatos reflektorfény is kedvező lehet, példaképek születhetnek, a gye­rekek közvetlen közelről láthatják a célt, ahová érdemes eljutni: a magyar válogatottat és egy világversenyt. Egy Európa-bajnoki csoport megrendezéséhez az infrastruktúra adva van, a rendezéshez szük­séges kormánygarancia is biztosnak tűnik, nincs más hátra, mint előre. Ha minden jól megy, hamarosan azért izgulha­tunk, hogy a FIBA illetékesei bejelentsék: Buda­pest 1955 után ismét férfi Eb házigazdája. És akkor 2021-ben azt mondhatjuk: „Helló, Euró­pa, megint itt vagyunk! Meglátjátok, itt is fogunk maradni!" TEGNAPI SZÁMUNKBAN INTERJÚT KÖZÖLTÜNK A HALADÁS FUTBALLCSAPATÁNAK 42 ÉVES KAPUSÁVAL, KIRÁLY GÁBORRAL. AZ INTER­NETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEK­BŐL IDÉZÜNK. gondolgondolgondol „Azt a helyet nem át kell adni, hanem el kell venni! Nem a vezetőségnek, hanem az utódoknak!" páni „Egyszerűen ki kell hagyni, padoztatni, ha any­­nyira nem jó már. Igazolt profi játékosa a klubnak, rendelkezésre áll, az pedig, hogy beteszik kezdőnek, száz százalékban az edző, a vezető hibája." sántás „OK, Gábor, de ha kiestek, akkor a nyáron se legyen visszavonulás, mert ebben a kiesésben a te teljesítményed is benne tesz." Vasgereblye „Az egy dolog, hogy szeretsz még védeni, meg röpködni a kapufák között. Lehet, tök jó kondiban érzed magad meg motivált is vagy, de kívülről látva már csak önmagad paródiája. Ha még nyomni akarod, ott az NB II, ott még simán elhajigálod magad 45 éves korodig is, így a még megmaradt imázsod rombolod!" Dario­­ ,Király, King, Kánig, ő minden nyelven egy nagy Király, minden tiszteletem neki, egészen fantasztikus és hosszú a pályafutása.". Megmondó Haladás sorsa meg van pecsételve. Ki­rálynak nem sok önkritikája van. Sok meccs rajta ment el, így, hogy nem látja be, nagy részben ő a hibás." HELLÓ, EURÓPA, MEGINT ITT VAGYUNK! ­ A több mint három hete tartó részleges kormányzati leállás miatt a Fehér Ház személyzetének többsége szabadságon van, emiatt gyorséttermekből rendelt menüvel volt kénytelen kínálni vendégeit Donald Trump amerikai elnök, amikor fogadta a főiskolai amerikaifutball­­bajnokság győztes csapata, a Clemson Tigers tagjait. REUTERS 2019 szerdá namu Masport­ ért magamat kigúnyolom, ha kell,/ De hogy más mondja, azt nem tű­röm el!" Sokaknak ismerős lehet a híres orrmonológ záró mondata Edmond Rostand francia költő, író Cyrano de Bergerac című színművéből, azt viszont talán kevesebben tudják, hogy a nagyszerű magyar fordítás ifjabb Ábrányi Emil leleménye. A nagy orrú Cyrano szellemiségének je­gyében fogalmazok most úgy, hogy nincs annál erede­tibb sportsérülés, mint amelyik a Nemzeti Sport szer­kesztőségében éri az embert. Velem épp így történt, sajnos nem sportolás, hanem kézmosás közben, a falról leváló és eltörő tükör hasította fel a kezemet úgy, hogy össze kellett varrni. Túléltem, meggyógyultam, igaz, egy ideig csak egy kézzel tudtam gépelni, illetve képtelen voltam kinyitni az Erős Pista csavaros üvegét, de még az Édes Annáét is. Viszont szöget ütött a fejembe (szerencsére ezúttal tényleg csak átvitt értelemben...) az „igazi" sportsé­rülés fogalma, ami mélyebben belegondolva alapvető ellentétet hordoz magában. Hiszen nemcsak a tej, ha­nem a sport, a mozgás is élet, erő, egészség, a sérü­lés viszont ennek éppen az ellenkezője. Hozzáteszem, egyben gyakori velejárója, kevés az olyan szerencsés, aki megússza, legyen akár amatőr vagy profi. Nekem, ha megengednek ekkora nagyképűséget, mindkét szinten megadatott, súlyos károkat nagy mázlimra mégsem szenvedtem. Az ifjú birkózóként a térdemben szerzett kis vérömlenyek fájdalmas hatá­sát ma is viselem, bizonyos szögben térdepelve olyan, mintha tűkkel szurkálnának - ezt kiküszöbölendő le­hetőség szerint nem térdepelek bizonyos szögben. A derekam is könnyen megfájdul az évtizedekkel ezelőtt kezdődött csigolyakopásnak betudhatóan­ emlék­szem, akkor egy-két versenyt ki kellett hagynom, s a klubom menő felnőtt focistáit is kezelő fizioterapeuta néni tett rendbe. Büszke voltam, hogy ugyanazon a gyúrópadon kezeltek, mint az „aranylábúakat”. A fü­lem eltört ugyan, de nem lett karfiol (a feleségem örül ennek, de néha magyarázkodásra késztet, miért nem nézek ki „rendes" birkózónak), a fejbőröm szintén többször felrepedt, egy-két haj alatti forradás emlé­keztet rá. Nagyjából ennyivel megúsztam, a több mint négy évtizede - szigorúan amatőr szinten - űzött foci azóta beelőzött a sérülésekkel. Egyszer kirúgták a bélést a számból, vérzett rendesen, illetve eltört a lábujjam, az igazi keresztem pedig a combhúzódás, illetve az izomrostszakadás, amikor - maradván az előző ha­sonlatnál - egy kötőtűt mintha belevágnának az em­ber vádlijába. Egyik sem kíván műtétet, viszont sokat ki kell hagyni a teljes felépülésig, így azonban együtt tudtam járni gyógytornára a térdszalagszakadása után lábadozó Lipcsei Péterrel, ami neki nem volt nagy szám, nekem annál inkább örök élmény. Apropó, szalagok! Lekopogom, azokkal­­ az izomza­­tommal ellentétben - szerencsés vagyok, pedig leggyak­rabban velük van baj. Kispályás műfüves csapatomban alig akad olyan, aki ne viselne „térd- vagy bokagépet”, egy jó barátom-kollégám pedig külföldi túrán lábtenisz közben roppant meg úgy, hogy hazajőve azonnal kés alá feküdt. Persze én igazi beleérzéssel azóta is állítom, csak azért csinálta, hogy alapos indokot találjon az el­szenvedett vereségre... A szakadásnál sem mindegy, hogy milyen, részleges vagy teljes, sőt egy cimborámnál a „részeges szalagszakadás" vetődött fel, miután enyhén italosan szenvedte el. Szegény, ő volt az, aki a kezét is eltörte egy közös futballmeccsen rosszul fogva talajt, jómagam nagy empátiáról tanúságot téve mondtam neki, ne szimuláljon, játsszunk tovább, aztán meg mea culpázva látogathattam a kórházban. RITKÁN HALLUNK MUNKA KÖZBEN MEGSÉ­RÜLT BANKÁRRÓL VAGY PÉKRŐL, S ÁLTALÁBAN AZ OPERAÉNEKESNEK SEM A SZÍNPADON, ÁRIA KÖZ­BEN MEGY EL ÖRÖKRE A HANGJA. A PROFI PÁ­LYAFUTÁS KÉNYSZERŰ BE­FEJEZÉSE KÉTSÉGKÍVÜL NAGY TRAUMA, ÁM HA A VERSENYZŐNEK VAN CIVIL »MENEKÜLŐ ÚTVO­NALA«, LEGALÁBB FÉLIG KÉSZ TERVE A HOGYAN TOVÁBBRA, TÚLÉLHETŐ. A sérülés sosem jön jól, például amikor megaka­dályoz egy igazi bravúrt, egy zajos sikert. Viszonylag friss emlékként épp ez történt Eb-ezüstérmes, U23-as Európa-bajnok birkózónkkal, Németh Zsanett­ tel az októberi budapesti világbajnokságon, az elődöntőben beszakadt a térdszalagja. „Nyilván nehéz volt feldol­gozni, mert mindenáron birkózni szerettem volna to­vább - csak éppen nem tudtam. Először nem lehetett tudni, mekkora a baj, úgy voltam vele, máskor is volt már ilyen, hogy kicsit kimozdult a térdem - fáj, fáj, de előfordul az ilyen... Aztán ahogy felálltam, éreztem, annyira fáj, hogy ezzel képtelen leszek akciót csinálni. A tehetetlenség érzése volt a legrosszabb, hogy men­tem volna előre, de egyszerűen nem ment..." - szólt a versenyző keserű vallomása. Szerencsére Németh azóta meggyógyult, ám elő­fordul, amikor az a bizonyos reccsenés kerékbe töri a pályafutást. Egyetlen aranylabdásunk, Albert Flórián a dánok elleni 1969-es lábtörése után már sosem volt a régi, a már említett Lipcsei Péter Portóból Barcelo­nába szerződését hiúsította meg térdszalagszakadá­sa. Miklós Edit ígéretes alpesisí-karrierjét fejezte be egymás után bekövetkezett hatalmas bukásai, súlyos lábsérülései miatt, s a sor sportágtól függetlenül szinte a végtelenségig folytatható. De hogy ellenpéldát is ci­táljunk, Bácsi Péternek a 2012-es londoni olimpia első meccsén a szőnyegen ment szét a térde, a 2013-as bu­dapesti vb előtt pedig leszakadt a mellizma, birkózás helyett szakkommentátor volt. Ehhez képest 2014-ben Taskentben, majd tavaly, immár 35 évesen itthon, a Papp László Budapest Sportarénában világbajnoki cí­met szerzett, bizonyítva, hogy a legnagyobb traumából is fel lehet állni megfelelő testi-lelki töltekezéssel. Azt hiszem, nagyjából itt ér össze az amatőr és a profi sportoló sorsa. Elszenvedni a sérülést, végigjárni a re­mélt gyógyulás szenvedéssel teli stációit, majd folytat­ni vagy azt, amit korábban, vagy azt, amit az új helyzet enged. Nem megy könnyen. Friss és felkavaró élmény egyik, régóta térdgondokkal küzdő focista csapattársam arca a szokásos évzáró vacsoránkon, amikor a „csókánk” rövid, kedélyesnek szánt beszédében megemlítette őt, mielőbbi pályára lépést kívánva, neki pedig percekig nem jött ki hang a torkán, minden szónál beszédesebben üzent könnybe lábadó szeme. Ilyenkor kell a közösség ereje, ha egyedül nem megy, vagy éppen a pszichológus szakemberé, amit nyilván főképp a hivatásos sportolók vesznek igénybe a folytatás érdekében. El kell fogadnunk, hogy a bányászathoz vagy az ipari alpinizmushoz hasonlóan, de az élet más terü­leteivel ellentétben a sport is veszélyes üzem. Ritkán hallunk munka közben megsérült bankárról vagy pék­ről, s általában az operaénekesnek sem a színpadon, ária közben megy el örökre a hangja. A profi pálya­futás kényszerű befejezése kétségkívül nagy trauma, ám ha a versenyzőnek van civil „menekülő útvonala”, legalább félig kész terve a hogyan továbbra, túlélhető. Amatőr szinten részben hasonló a helyzet, sőt némi­leg kedvezőbb, hiszen nem csak az a mozgásforma létezik, amelybe az illető belesérült. Ami nem megy, azt tényleg ne erőltessük, de most igen, tévút a teljes renyheség választása. Ahogy telik az idő, eleve egyre kevésbé képes vadulni az ember, érdemes valami nyugodtabb, kevésbé megterhelő, mégis egészséges sportágat választani. No persze itt is akad ellenpélda, amikor a kor nem számít, pontosabban öreg­ember nem vén ember: a Nemzeti Sport futballcsapatának egyik közelmúltbeli fellépésén csatárunk sérü­lését egy hetvennégy éves kapus okozta! A vége szerencsére majdnem happy end - kikaptunk ugyan, ám játéko­sunk szerencsére nem szenvedett maradandó károsodást, az örök­ifjú sportemberrel pedig elszívtuk a békepipát, akarom mondani, megittuk a békepálinkát. S köz­ben irigykedtünk, arra gondol­va, hogyan fogunk mi sérülést okozni bárkinek is a focipályán hetven felett... DEÁK Veszélyes üzem

Next