Nemzeti Sport, 2019. február (117. évfolyam, 31-45. szám)
2019-02-01 / 31. szám
MALONYAI Péter sete, pontosabban klubja válogatja, hogy hol miként törődnek a futballmúlttal, törődnek-e egyáltalán. Az ilyesmit nem lehet kötelezővé tenni, az én olvasatomban alapvetően jó modor kérdése, s ugyebár a hétköznapi közeledés formáit lehetetlen, de legalábbis nem szokás szabályzatokba foglalni, mondjuk, licenckövetelményként feltüntetni. Meg aztán az egykori klasszisok s általában a „volt” megbecsülésének nem kedvez korunk, amelyben leginkább a jelen idő viszi a prímet, esetleg a jövő, ám azt ugyebár senki sem sejtheti. A legnagyobb csavar, hogy a múlt megbecsülésének nálunk nincs hagyománya. A rendszerváltás előtt nem volt ildomos emlegetni az egykori sikereket, megszólaltatni például a két háború közötti klasszisokat, elvégre profik voltak, s a hivatásos lét az ördög találmánya volt. Hogy 1985-ben mégis létrejött a Fradi Múzeum, az elsősorban az alapítónak, a legendás Nagy Bélának volt köszönhető, az ő megszállottsága, kitartása többet nyomott a latban, mint a klub szándékai. Biztosan ma is akadnának Nagy Bélák, csak éppen senkinek sem fontos, hogy megkapjanak mindent, pénzt, paripát, fegyvert, hogy egy-egy klub rangját emeljék. Mert - bármennyire is távol áll a csak nyerjünk szombaton szemlélettől - igenis növeli a presztízst a múlt. Ideértve azt is, hogy az egykori klasszisok, a szeretett bálványok nem megtűrt, nem kötelességből, meg meghívott vendégként vannak jelen a jelenben. Apropó jelen... Azért azzal sincs minden rendben. Nem tudok olyan klubról, amelyben lenne élet, nomen est omen, klubélet. Lehet mosolyogni azon, amikor Nyilasi Tibor visszatérően elmeséli, hogy a Fradi-sportolók annak idején az Üllői úti klubházban múlatták az időt szombatonként, szerettek ott lenni, természetes volt nekik. De emlékszem az MTK helyiségére is a Bajza utcában, ahol rendre összejöttek a drukkerek, játékosok, kártyáztak, beszélgettek, ettek-ittak, itt is a klubszeretet volt a közös nevező. Ez persze már aligha tér vissza, a múlt már csak ilyen. A rohanás az úr, mindenki jön és megy, edzésre, edzésről, meccsre, meccsről, az korunk hőse, akinek nincs egy pillanatnyi ideje sem megpihenni. Vannak persze pozitív példák (tiszteletjegy, VIP- páholy, ünnepi meghívók), ám a múlt jelenlétére a klubokban nincs ott az igény. S vele - hitem szerint - az igényesség. BIZTOSAN MA IS AKADNÁNAK »NAGYBÉLÁK.« TEGNAPI SZÁMUNKBAN MEGÍRTUK, HOGY NEYMAR, A PSG BRAZIL VÁLOGATOTT FUTBALLISTÁJA SÉRÜLÉS MIATT HETEKIG KB* LÉPHET PÁLYÁRA. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. osephus007 „A PSG kerete annyira erős, hogy észre sem veszik Neymar hiányát." dilettáns „Még mindig a PSG-re fogadnék a Manchester United elleni BL-meccsen, de azért nem annyira egyértelmű már a helyzet. Nem is Neymar miatt, sokkal inkább azért, mert a norvég érkezése után hogy, hogy nem, megtanultak nyerni az MU játékosai..." onlyunited „Már írtam korábban is, nem tartom lehetetlennek, hogy jóval előbb lesz kénytelen befejezni a pályafutását, mint szeretné. Meg voltam róla győződve, hogy mostanra a világ legjobbjaként fogják emlegetni. Mindene megvolt és meg is van hozzá. Ám nem alakulnak szerencsésen a dolgai. ” páni „Iszonyú sérülékeny játékos. Egy éve ugye kihagyott 14-15 meccset, most pedig jön a hosszú szünet. Mindegy, mert a gólokat úgysem ő rúgja, hanem Cavani meg Mbappé." Mascolpulebra: „Páni, Neymar nem rúg gólokat? 53 meccs/48 gól eddig az összmérlege. A mostani idényben ez 23 meccs/20 gól." sebt 18 tudom, hogy ez balszerencse, de tavaly és most is a legfontosabb pillanatban sérült meg. Ezért nem ér egyetlen játékos sem 220 millió eurót." 2019. február 1., péntek nemzet sport Sorsok útvesztője ár több mint egy hete Emiliano Salára gondolok. A Nantes-tól a Cardiffhoz igazoló argentin futballistára, akinek a sors élete lehetőségét kínálta fel, ám ezért két nappal később az életét kérte cserébe. Saláról eszünkbe juthat egy másik, hetven évvel ezelőtti tragédia, amelyben két honfitársunk veszítette életét, miközben másik kettő - különleges módon - megmenekült. Ma legfeljebb valamelyik futballmenedzseres videojátékban lehetne megvalósítani, a Ferencváros 1947 nyarán viszont a valóságban terelte egy csapatba - ha csak barátságos mérkőzésekre is - a korszak és a majdani magyar futballtörténelmi „Hall of Fame" három ikonikus csatárát: Sárosi Györgyöt, Szusza Ferencet és Puskás Ferencet. Ez a három kiváló labdarúgó sem előtte, sem azt követően nem szerepelt, nem szerepelhetett egy csapatban, hiszen más korosztályt és - főleg - más klubot képviselt. Sárosi, a futballszínpadról a következő évadban leköszönő örök ferencvárosi klublegenda 34, az egész pályafutását az Újpestnek szentelő, akkor már rettegve tisztelt, abban az esztendőben az év magyar labdarúgójának megválasztott Szusza 23, a kispesti születésű és magyarországi karrierje során kizárólag a XIX. kerületi egyesületben szereplő balösszekötő mindössze 20 esztendős múlt ekkoriban. És a magyar válogatottban sem volt, nem lehetett ez másképp: Sárosi 1943. november 7-én viselte hatvanegyedszer, s utoljára a címeres mezt, és ugyan Szusza azon az Üllői úti találkozón már játszott (sőt, ő szerezte azon a napon a svédektől 7:2-es vereséget szenvedő magyar együttes mindkét gólját), ám az csupán a harmadik meccse volt is a nemzeti együttesben, korábban nem léptek együtt pályára. Puskás pedig ekkor legfeljebb csak álmodhatott arról, hogy nem egészen két év múlva góllal debütál a „nagyok” között, hiszen tizenhat esztendős volt ekkor. Hogy ők együtt, a ferencvárosi csatársor belső hármasát alkotva rohamozhatták az ellenfél kapuját a mexikói túra mérkőzésein, mégsem ment akkoriban csodaszámba, a szakma és a szurkolók egyszerűen csak konstatálták a tényt, miközben ma három hasonló kaliberű csillag ehhez fogható együttállása vélhetően visszafelé forgatná a földgolyót. Persze annak idején másként mentek a dolgok, mint manapság. Sárosi részvétele ugye evidenciaként értelmezhető, de Szusza, Puskás, valamint az akkor még ugyancsak a kispestiektől „kölcsönkért”, ám egy évre rá már „alanyi jogon” Ferencváros-mezt viselő Mészáros József azért kerülhetett a kilencedik kerületiek közé, hogy ők - úgymond - jó színben tüntessék fel a komplett magyar labdarúgást a középamerikai focifellegvárban. (Az akkor már kétszeres gólkirály Deák Ferenc csak a túra után, az 1947-1948-as idényben került Pestszentlőrincről a Ferencvárosba.) Hogy erről a hármasról ilyen hosszan, és talán túlontúl is szájbarágósan írok, egyetlen, ám - szerintem - nyomós oka van: a különleges, egyedülálló, nyilvánvalóan sporttörténelmi, ám akkor és ott vélhetően nem a helyén kezelt és rangján értékelt esemény majdnem tragikus lezárása. A túra ugyanis kis híján borzalmas véget ért. A ferencvárosi klub - amely büszkén hirdette, hogy az első magyar futballcsapatként repülte át az óceánt - gépe a visszafelé tartó úton kényszerleszállást hajtott végre. Az utolsó mérkőzés után egy négymotoros utasszállító vitte a küldöttséget Mexikóból az Egyesült Államokba, pontosabban New Yorkba, és eleinte minden rendben is ment, ám hirtelen megváltozott az időjárás, viharba került. Sárosi későbbi visszaemlékezése szerint úgy dobálta a gépet, hogy az utasok minden pillanatban azt hitték, neki fognak ütközni az alattuk lévő hegycsúcsoknak. A csaknem félórás hánykolódás után sikerült letenni a gépet, noha A FERENCVÁROSI KLUB - AMELY BÜSZKÉN HIRDETTE, HOGY AZ ELSŐ MAGYAR FUTBALLCSAPATKÉNT REPÜLTE ÁT AZ ÓCEÁNT - GÉPE A VISSZAFELÉ TARTÓ ÚTON KÉNYSZERLESZÁLLÁST HAJTOTT VÉGRE, még messze jártak a célállomástól. „Pár percig tartott ez a feszültség, és azután a hegyek és erdők között a pilótának kényszerleszállással sikerült a repülőgépet egy kis fennsíkra helyezni. Megdermedten ültünk a helyünkön, mert éreztük, hogy halálos veszedelemben voltunk [...], a pilóta ügyességének köszönhettük az életünket" - írja a zöld-fehér drukkerek örök Gyurkája az 1988-ban kiadott Üllői úti kapufák című, Vándor Kálmán újságíróval közösen jegyzett memoárjában. A küldöttség azonban csak ideiglenesen nyugodhatott meg a landolást követően, mivel a hogyan tovább kérdése egyáltalán nem tűnt megnyugtatónak: ismeretlen helyen voltak, újbóli felszállásra képtelen géppel, meghibásodott rádióval, hegyek és sűrű erdők takarásában,elzárva a külvilágtól. „Nem tudom szavakban leírni, mert nem lehet azt kifejezni, hogy számunkra milyen mennyei zenének tűnt fel a fejünk felett közeledő felszabadító gépmotor zúgása. Megmenekültünk!” - emlékezik Sárosi, Sárosi, Szusza, Puskás és persze az eddig méltatlanul meg nem említett többi ferencvárosi labdarúgó (köztük Csanádi Árpád, Henni Géza, Lakat Károly vagy Rudas Ferenc) tehát megmenekült, és talán nem is voltak teljesen tudatában annak, mit is úsztak meg valójában. Sárosi felesége viszont nem feledte a férje által átélt borzalmat. 1948-ban Olaszországba emigráltak, ahol Sárosi a Bari edzőjeként vágott neki új futballéletének, és bár az első idényében elég nyögvenyelősen tudta csak benn tartani a klubot az első osztályban, 1949 tavaszán mégis edzői állást ajánlott neki az akkori legerősebb olasz klubcsapat, a nagyhírű Torino. Az ajánlat először szóban, a Bari-Torino bajnoki után érkezett, és Sárosi bele is egyezett. Mint ahogy abba is, hogy a következő héten, május elején, kimondottan az ismerkedés céljából elkíséri a Bikáknak becézett torinói csapatot Lisszabonba, ahol az olasz klub a Benficával játszott barátságos mérkőzést. Sárosi ebbe is belement volna, feltéve persze, ha a Bari elnöke is áldását adja az utazásra. Mivel a magyar szakvezető „feljebb lépése” megtiszteltetésnek számított a kis olasz gárda életében, az engedély nem maradhatott el. Na ekkor jött Sárosiné. Miután értesült arról, mire készül a férje, a tudta nélkül bement a Bari elnökének irodájába, és arra kérte, ne engedélyezze férjének a portugáliai „előutazást”. A főnök persze kötötte az ebet a karóhoz, ám ekkor Sárosi felesége elmondta neki a mexikói kalandot, amelyben férje és a ferencvárosi különítmény kis híján odaveszett. Ebből a szorításból már a klubvezető sem tudott kihátrálni, így sajnálkozva közölte Sárosival, hogy megváltoztatta döntését, mégsem járul hozzá a torinóiakkal közös utazáshoz. A többi már sporttörténelem: a „Grande” Torino a május 3-i mérkőzés másnapján, útban visszafelé Torinóba, a délutáni órákban lezuhant. A gép pilótáit már a leszállásra készülve meglepte a viharos időjárás, megnehezítették a dolgukat a sűrű köd okozta rendkívül rossz látási viszonyok, így ereszkedés közben (miközben a rádióadás sem volt kielégítő) túl alacsonyra szállt a gép, s nekirepült a Superga-hegyen álló bazilikának. A balesetben mind a 31 utas életét vesztette, köztük a csapatnál edzőként dolgozó Egri-Erbstein Ernő, akiről nem is olyan régen életrajzi könyv jelent meg magyar nyelven is, valamint Schubert Gyula, a csapat budapesti születésű, de csehszlovák válogatott középpályása. Volt még valaki a magyar futballban, aki - vélhetően - szintén a családjának köszönheti, hogy túlélte a Torino katasztrófáját. Kubala László, a Barcelona későbbi szupersztárja, akit ekkoriban nagyon szeretett volna leigazolni a Torino) olyannyira, hogy - Sárosihoz hasonlóan - meghívta a lisszaboni mérkőzésre. Kubala végül nem utazott, mert januárban született Branko fia megbetegedett, és nem akarta a családját magára hagyni. (Egy másik verzió szerint viszont szinte könyörgött a torinóiaknak, hogy vigyék magukkal, de az olasz klub Kubala FIFA-eltiltása miatt nem merte vállalni a kockázatot a szerepeltetésével, noha barátságos meccsről volt szó, ahol ez elvileg nem számított. Délután öt óra múlt öt perccel, amikor a tragédia történt, Sárosi éppen edzést tartott a Bari futballistáinak, amikor egyszer csak azt látja, hogy ordítva-könnyezve kirohan a szertáros, és közli vele a hírt. Nem sokkal később pedig a Bari elnöke rohant ki a szobájából, miközben azt kiabálta: „Signora Sárosi megérezte, előre megjósolta ezt a szerencsétlenséget.” Kár, hogy most sem Nantesban, sem Cardiff Cityben nem rohan ki senki így a klubszékházból... BERTA Mihály iv —• —- —■ —• "| TISZTELGÉS I A múlt heti repülőgépszerencsétlenségben eltűnt volt Nantes-játékosra, az argentin Emiliano Salára emlékeztek a klub szurkolói a Saint-Étienne elleni bajnoki mérkőzésen. I » ’ I I 1 § i i