Nemzeti Sport, 2019. április (117. évfolyam, 89-103. szám)
2019-04-01 / 89. szám
ZSOLDOS Barna z egyenlőség eszméje nemcsak nemes, felemelő és dicső, hanem kiábrándítóan utópisztikus is... Abba most inkább bele sem mennénk, hogy a múltban hány történelmi személyiségnek tört bele a bicskája a nagy egyenlősdi megvalósításába, a piranhaklubnak is hívott Formula-1-ben pedig aztán végképp naiv gondolat az azonos bánásmód sikerességéről ábrándozni. Aki pedig mégis megpróbálja, az számoljon vele, hogy úgy jár majd, mint a McLaren 2007-ben, amikor Lewis Hamilton és Fernando Alonso addig gyepálta egymást, míg a nevető harmadik Kimi Räikkönen elcsente előlük a vb-trófeát. A téma azért aktuális, mert a Ferrarinál Charles Leclere 2019-ben nemcsak hamarabb szerzett pole pozíciót Sebastian Vettelnél, hanem eddig mindkét versenyen jobb tempót is diktált négyszeres világbaj- BAHREINBEN - NE nok, FINOMKODJUNK - FÖLDBE látintnn .... , ezen a ponton DÖNGÖLTE A NÉMETET, hirtel már AMI SÚLYOS KÉRDÉSEKET nem is olyan VET FEL A FOLYTATÁST nyilvánvaló ILLETŐEN, a határv°nal egyes és kettes számú versenyző között a maranellóiaknál. Az ilyen helyzetek mindig különös dilemmát jelentenek, amit a Ferrari az elmúlt években úgy küszöbölt ki, hogy bár hivatalosan nem állított fel sorrendet a versenyzői között, azért mindig ügyelt rá, hogy a „másik” pilóta ne legyen hasonló kaliberű aktuális sztárjához. Emlékszünk még, menynyi „utolsó esélyt" kapott Felipe Massá Fernando Alonso, aztán Kimi Räikkönen Sebastian Vettel mellett? Nos, nem véletlenül. Idén elvileg a 21 éves Leclerc-nek is még csak tanulnia kellene tapasztalt csapattársától, csakhogy Bahreinben - ne finomkodjunk - földbe döngölte a németet, ami súlyos kérdéseket vet fel a folytatást illetően. A Ferrari épp a hírhedt 2007- es évadban nyert legutóbb egyéni vb-címet, ezért, ha most arra menne rá a bajnoki trófea, hogy nem a megfelelő versenyző mögé sorakozik fel, vagy hagyja pilótáit végig pontokat rabolni egymástól, az olasz sajtó és a rajongók népharagja pusztító lenne. A helyzet pikantériája egyébként, hogy mindeközben a nagy rivális Mercedesnél Lewis Hamilton és Valtteri Bottas 1-1-re áll a futamgyőzelmek tekintetében, tehát egyáltalán nincs kizárva, hogy az egyéni vb-címet az dönti el, melyik istálló jelöli ki hamarabb az egyes számú versenyzőjét. A végén ugyanis senki sem a szerethető vesztesre, hanem a kíméletlen győztesre emlékszik majd. Ahogy elvártuk TEGNAP TUDÓSÍTOTTUNK A FÉRFI KÉZILABDA BL NYOLCADDÖNTŐJÉNEK VESZPRÉMSPORTING (35-29) VISSZAVÁGÓJÁRÓL. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Peter?75 „Úgy ültem le a tv elé, hogy öt-hat gólos magabiztos győzelmet várok. Ez bejött. Gratulálok a Veszprémnek, szép volt, fiúk!" Health „Ha nem láttam volna, hogy mennyire kellemetlen stílusban játszik a Sporting, azt mondtam volna, hogy ez a játék a Veszprémtől később kevés lesz. De valós esély van az F1-re. ’ hasflot_k taebo „A portugálok a beállóban megszenvednek, pedig tömik rendesen, látható, hogy David Davis felkészítette a csapatot erre." „Az edzőváltás környékén nem gondoltam volna, hogy idén még képes lehet a csapat a final fourra, pedig képes lehet. " Sasi 1992 „Szívós csapat ez a Sporting." Tikitaka „Szimpatikus csapatot győztünk le. De a Sporting játékelő stílusa idegesítő tud lenni." vizícsacsi Jöhet a Flensburg. Ha a Veszprém hozza azt, amit tud, nem érheti ott sem meglepetés. Színvonalas, élvezhető meccs volt a semleges szurkolóknak is. Szép volt, Veszprém! Jár a taps! Az összecsapás Lauge miatt is érdekes lehet. Mindenképp be kell húzni a továbbjutást!" 11 A veszprémiek BIZTOS KETTŐS GYŐZELEMMEL jutottak tovább a dicséretesen harcoló portugál bajnokkal szemben, amely összeroppant a végjátékban. ! 55S?!!3bK!wKGS HSS 2009. április 1., hétfő nemzetisport igyelemre méltó napjai voltak a jelenkori magyar futballnak az Európa-bajnoki selejtezők hetében: a szomszédos országok közül kettővel, Szlovákiával és Horvátországgal is megmérkőzött a válogatott. Az ilyesmi ugyanis meglehetősen ritka mostanság, főként saját vagy közös elhatározásból. Gondolok itt a barátságos mérkőzésekre. És ezzel máris kimentem a divatból, hiszen az ilyen randevúkat mostanában a „felkészülési" jelzővel illetik. A barátságos meccs már a múlté (mint az asszisztensnek kinevezett partjelző), csak remélni merem, hogy maga a barátság még nem számít elavult intézménynek. Készséggel elismerem, hogy a versenynaptár ma már nem (nagyon) teszi lehetővé, hogy csak úgy, puszira megmérkőzzön egymással két ország válogatottja, ám bennem örök a nagyapám intelme: „Kisfiam, arra van időnk, amire teremtünk.” Így aztán nekem furcsa, hogy csak alig-alig találkozunk a szomszédainkkal, akik igazán közel vannak, és még tanulhatnánk is tőlük, hiszen a horvátok a 3. helyen állnak a FIFA-ranglistán, de a szerbek (31.), a románok (25.), az ukránok (30.), a szlovákok (29.) és az osztrákok (23.) is megelőznek bennünket (52.). Egyedül a szlovénok (63.) vannak mögöttünk. A sorban abban is a horvátok állnak az élen, hogy velük a legszorosabb a viszony, legalábbis ami a legutóbbi barátkozást illeti. Három esztendővel ezelőtt, a franciaországi Európa-bajnokság előtt találkoztunk velük, 1-1 lett a vége. A horvát kapitány, Ante Cacic szerint „tanulságos mérkőzés volt”, a másik oldalon Bernd Storck pedig úgy vélte, „egyet léptünk megint előre”, például abban, hogy „erős csapat ellen mérhettük le, hozzá képest mennyivel vagyunk lemaradva”. Egyébként a horvátok elleni 11 meccsünkből nyolc barátságos volt. A térképen kelet felé haladva a szerbek következnek. Nos, velük még egyáltalán nem mérkőztünk meg. Megjegyzem, az előd Jugoszláviával (32 meccs/27 barátságos) is hét esztendővel a felbomlás (1991) előtt, 1989- ben játszottunk utoljára önként Szabadkán. A Mezey György vezette társaság a felkészülés jegyében kikapott 2-1-re, a kapitány azt emelte ki, hogy játékosai elfáradtak a hajrára, más kérdés, hogy ebben a fáradt periódusban nem csupán kaptunk gólt, szereztünk is. Romániával tíz esztendővel ezelőtt mérkőztünk meg - csak úgy. Az együttérzés jegyében. Szomorú alkalom, a meggyilkolt veszprémi kézilabdás, Marian Cozma emlékmeccse volt ez, a két szövetség közös akaratából. Razvan Lucescu román szövetségi kapitány külön megköszönte nekünk a rendezést, sőt még a csapatunkat is dicsérte, noha „most még mi, románok vagyunk a jobbak". Együttese 1-0-ra nyert, a nálunk főnök Erwin Koeman pedig kénytelen volt megállapítani, hogy „csapatként okoztunk csalódást”. Ukrajnával összesen kétszer játszottunk, mindkétszer barátilag, még 1992-ben, tehát 27 esztendeje. Áprilisban (3-1) Ungváron, augusztusban Nyíregyházán nyertünk (2-1), ez utóbbi fellépés enyhén szólva sem volt a magyar futball nagy napja, hiszen a Nemzeti Sport szerint „győztünk, de csak a semmit ünnepelhetjük, mert küszöbön állt a (futball)történelmi vereség". Hogy miért lett volna „történelmi” a kudarc, nem tudható, ha csak azért nem, mert Ukrajnától először kaptunk volna ki. „Messze van a válogatott az ideálistól fizikailag, technikailag és taktikailag egyaránt" - értékelt Jenei Imre szövetségi kapitány a 92. percben Nagy Tibor szabadrúgásával megnyert mérkőzés után. Valóban pocsék meccs volt, de Nyíregyházán ünnep 15 ezren látták. EZZEL EGYÜTT A FUTBALLHATALMASOK ÚGY DÖNTÖTTEK, HOGY CSAK A TÉT MENTÉN ÉRDEMES ÖSSZEHOZNI AZ ORSZÁGOKAT A FUTBALLPÁLYÁN, ŐK TUDJÁK, MIÉRT, ÉN CSAK SEJTEM. PERSZE, HOGY A PÉNZ ÁLL A KÖZÉPPONTBAN. Szlovákia következik a sorban, az öt meccsből csak egy volt tét nélküli, 2008. február 6-án Limassolban (11 esztendeje). Döntetlen (1-1) lett a vége, a Nemzeti Sport szerint „Dzsudzsák Balázsnak kezdenie kellett volna”, és egyébként is: „Várhidi Péter kísérletezése rosszul sült el, (...) igaz, legalább a döntetlent sikerült kiharcolni”. Még úgy is, hogy a szlovákok egy „egyszerű passzal átmentek rajtunk". Ez a barátságos kakukktojás, mert semleges pályán került rá sor, ugyanakkor egy hozzászólás miatt érdekes. Olvasónk szerint: „Mi az, hogy csak a tétmeccs számít? Nemzeti mezben minket is képviseltek, és mi mindig nyerni akarunk! Most pedig különösen! Ugye nem kell mondani, miért?” Mondani nem kell, ám így csak sejthető, hogy a történelemnek és a politikának több köze van hozzá, mint a futballvetélkedésnek. Ausztria jönne a térképen tovább haladva, ám előre veszem a szlovénokat. Egyrészt, mert velük is csak barátságból mérkőztünk meg (A/A), másrészt, mert a limassoli szlovák-magyar után következett az eddigi utolsó, és szintén kiábrándító volt a látvány. 2008. március 26-án Zalaegerszegen „a betegségtől tizedelt, a találkozó előtt összetrombitált szlovénok legyőzték minősíthetetlenül játszó válogatottunkat". Az 1-0-s vereséget Várhidi kapitány Dzsudzsák, Gera, Hajnal és Huszti hiányával igyekezett magyarázni. A végére hagytam Ausztriát (137 meccs/11A barátságos), nem véletlenül. Ám mielőtt kitérnék az okokra, álljon itt a legutóbbi barátságosunk ellene: 2006. augusztus 13-án volt (13 éve), s Grazban 2-1 -re nyertünk. A 37. percben már 2-0 volt, utána hiába a bírói segítség (vezette a szlovák Havrilla), csak szépítettek az osztrákok. Bozsik Péter óvatosan dicsért: „Időnként futballra emlékeztető játékot nyújtottunk, hátul pedig stabilan védekeztünk." A győzelem mellett esemény volt, hogy volt kapitányunk, Lothar Matthäus, miután nem nyilatkozott a Nemzeti Sportnak, a Kronen Zeitungban ízekre szedte Bozsik csapatát, igaz, a sportlap üzenete sem volt mentes az érzelmektől: „Bizonyára nem értesült róla, egyeseknek mekkora hajtóerőt jelent, hogy ma már nem ő állítja össze a magyar válogatottat.” Ezek voltak a legutóbbiak a szomszédokkal, anynyi, remélem, az idézettekből is kiderül, hogy tanulság nélküli egy sem volt - hát még, ha csemegéztem volna az összesből. Ausztriát pedig azért is hagytam a végére, mert a magyar-osztrák múltjánál nincs veretesebb Európában. A két válogatott összecsapásai sorában 1902 októberében volt az első (0:5), a 2016- os Eb-n az eddigi utolsó randevú (2-0). Már 1955-ben a századik találkozót jegyezhettük fel (6:1), hogy aztán 60 esztendőbe csak 37 mérkőzés fért bele, enyhén szólva sem vall a dicső múlt megbecsülésére. Szepesi Györgynek haláláig szívfájdalma volt, hogy elhaltak a futballtradíciók Budapest és Bécs között. Ami engem illett, magam is sajnálom, meggyőződésem, hogy a hagyományok tiszteletét nem lenne szabad alárendelni a divatnak és a pénznek. És ha már tort ül a marketing, az üzlet, legyen ereje arra is, hogy a múlt értékeit vonzóvá tegye. Arról nem beszélve, hogy környező országokról lévén szó az idegenforgalom, a turizmus szempontjából sem érdektelen egyegy barátságos meccs a szomszédainkkal. Kell hozzá munka, nem is kevés, hogy ne csupán a futball, hanem a jelen és a múlt egyéb értékei jegyében (is) útra keljenek a drukkerek, de hát ez csak nem lehet gond egy-egy felkészült szakembernek. Ezzel együtt a futballhatalmasok úgy döntöttek, hogy csak a tét mentén érdemes összehozni az országokat a futballpályán, ők tudják, miért, én csak sejtem. Persze, hogy a pénz áll a középpontban. Ha a játék állna, amire szerződtek egyébként, lenne némi esély a barátságosakra, s nem csupán a szomszédokkal, őket csak azért emeltem ki, mert közelségük miatt kézenfekvő példák. Semmi sem tart örökké, még az is lehet (nem kívánom nagyon, de miért ne), hogy eljön az idő, amikor a futball belefullad a pénztengerbe. És akkor általánosítható lesz az igazság, amivel őszinte szívvel vigasztalom edzőbarátaimat egy-egy kudarc után: „A sportsikerek mulandók, a barátság örök.” MALONYAI Péter A barátság örök V. Timothee Bissót látszólag elnyeli az Atlantióceán, ám a francia természetesen legyőzte a legvadabb hullámokat is a szörfözők világligaviadalán a szenegáli Les Armadies-nél. A JP -