Nemzeti Sport, 2019. április (117. évfolyam, 104-116. szám)

2019-04-16 / 104. szám

intha kiegyenesedett volna a magyar vízilab­da-válogatott, azaz, a „minthánál” valamivel több történt. Elvégre a tavaly nyári Európa­­bajnoki blama (Barcelona, 8. hely) és mi­nősíthetetlen teljesítmény után az ősszel megnyerte a világkupát Berlinben, majd valamivel több mint egy hete az Európa-kupában is első lett Zágrábban. A számok nyelvén is figyelemre méltó tett a pólósoké, hiszen hosszú idő után először fordult elő, hogy két első helyünk rövid időn belül követte egymást. A múltban kalan­dozva 1964 (olimpia: 1.) és 1973 (világbajnokság: 1.) között kilenc, 1979 (világkupa:­1.) és 1997 (Eb:1.) között 18, 2008 (olimpia: 1.) és 2013 (vb: 1.) között öt esztendő telt el, akár­csak 2013 (vb: 1.) és 2018 (világkupa: 1.) között. • Ha másra nem, arra mindenképpen jó a gyors siker, hogy megnyugodjanak a kedélyek, békében lehessen készülni az olimpiai kvalifikációra. Pontosabban a tokiói játékokra, mert dúlhatnak akármekkora indulatok a ma­gyar pólóban, arra azért még a legnagyobb csaták köze­pette sem gondol soha senki, hogy magyar vízilabdázók nélkül rendezik meg egyszer a nyári játékokat. A világ- és az Európa-kupa első helye után adja magát a felvetés, hogy az Európa-bajnoki nyolcadik hely csak kisiklás volt. A sport közhelymagyarázata kínálja a meg­állapítást, ha másért nem, hát kényelemből. Mondható ugyanis, hogy a kudarc a kivétel, a diadal pedig a normál ügymenet. Miközben erről szó sincs. A bukás éppen úgy hangsúlyos, mint a dicsőség, hiszen a sikertelen tornára is készültek a játékosok, a vízbe szállva a legjobb tu­dásukat igyekeztek elővezetni, aztán az lett belőle, ami. A fiaskót nem lehet lesöpörni az asztalról. A tanulságait aztán végképp nem, hogy mégis gyakran megteszik mi­felénk, szintén a kényelem számlájára írható. Mindenesetre dicséretes, hogy az Európa-kupa remek eredménysora (Montenegró: 11-7, Olaszország: 12—11, Horvátország: 10-8) után visszafogottan nyilatkozott mindenki a csapat körül. Hallva, olvasva szavaikat, úgy éreztem, legszívesebben kiszaladnának a világból örö­mükben, de nem akarnak semmit sem elkiabálni. Talán azért, mert az Európa-bajnokság után meglehetősen ke­ményen fogalmazott még Märcz Tamás is. Azt mondta például a szövetségi kapitány, hogy „jelenleg nagyjából ott van a helyünk, ahol az Eb-n végeztünk. Ott vagyunk a legjobb nyolcban, de az éremért küzdő csapatok most jelentősen előrébb tartanak nálunk”. A kontinenstor­­nán sorrendben Szerbia, Spanyolország, Horvátország és Olaszország volt az első négy helyezett, kettőt tehát legyőztünk közülük az Európa-kupa fináléjában, a spa­nyolok a harmadik, a szerbek a hatodik helyen végez­tek. Hogy ezzel annullálható-e, hogy „jelentősen előrébb tartanak", nem tudom, de leginkább nem hiszem. Ahogy azt sem, hogy néhány hónap alatt nem csupán utolértük, hanem meg is előztük őket. Akkor úgy, most így szere­peltünk és szerepeltek, ennyi az egész. A nyári nyolcadik hely után azt is elmondta Märcz kapitány, hogy megköveteli a megfelelő hozzáállást is. „Nagyobbak lettek az elvárásaim" - fogalmazott össze­foglalóan, hozzátéve, hogy kevésbé lesz toleráns az eny­he kilengésekkel szemben is. Hogy kilengésben mi az „enyhe”, szintén nehezen megfogalmazható, ám figye­lemre méltó, hogy a mostani dicsőség után nem győzte kiemelni a játékosok tartását, elszántságát. Kulcs Mindezek után kérdés, hogy melyik a magyar vízi­labda igazi arca. Szerintem ez is, az is. A mi pólónkban éppen úgy minden megtörténhet, mint a futballunkban, csak éppen más színvonalon­­ a világhoz képest. És itt mindenképpen figyelembe veendő, hogy a két sportág A MI PÓLÓNKBAN ÉPPEN ÚGY MINDEN MEGTÖRTÉNHET, MINT A FUTBALLUNKBAN, CSAK ÉPPEN MÁS SZÍNVONALON­­ A VILÁGHOZ KÉPEST ÉS ITT MINDENKÉPPEN FIGYELEMBE VEENDŐ, HOGY A KÉT SPORTÁG NEM HASONLÍTHATÓ ÖSSZE EGYMÁSSAL - EGYÉBKÉNT SEM, nem hasonlítható össze egymással - egyébként sem. Legyen elég csak annyi, hogy enyhén szólva sem sok országban szolgálnak világszínvonallal vízben és lab­dával. És persze pénzzel. A kapitány is leszögezte tavaly, hogy „nincs külföldön egy magyar játékos sem, és a magyar bajnokság lett anyagilag a legvonzóbb a külföldi sztároknak”, ami persze azt (is) jelenti, hogy­­ ez sem új - mi készítjük fel őket saját magunk ellen, miközben honfitársaimnak kevés, de legalábbis kevesebb lehető­ségből kell egyről a kettőre (klubból a válogatottba), sőt háromra (világszínvonal) jutniuk. Végignéztem a hétkö­zi bajnoki forduló összeállításait, leginkább az tűnt fel, hogy (szinte) névtelen külföldiek is labdáznak a vízben nálunk, felteszem valakik valakijet, akiknek sikerült kö­zel kerülniük a pénzeszsákhoz. Mert szakmailag aligha indokolható a jelenlétük. És ha már bajnokság, a hét mérkőzést összesen 1600 érdeklődő tisztelte meg, ami a kevésnél is kevesebb, főként úgy, hogy a csekély érdeklődést egy egri 600 nézős adat kozmetikázza. Mindez csak alátámasztja a nyilvánvalót, mifelénk alapvetően a válogatott jelenti a vízilabdát. Sőt. Nem is annyira a csapat, mint inkább az eredményei. Mert nem hiszem, hogy például a margitszi­geti csodás pólóesteken rendre megjelenő ezrek és ez­rek pontosan tudják, mi történik a vízben­­ és miért. Azt viszont látják, hogy nyer vagy veszít az együttes, szeren­csére - nem hiába, hungarikumról van szó - a mérleg pozitív, így aztán még a „Nem baj, fiúk!” is szívből jön. Azt mondja Märcz Tamás a friss első hely után, hogy „az is belefért volna, hogy jó meccseken esetleg nem nyerünk”. Persze könnyű neki szerénynek lennie, hi­szen most tényleg van mire, ám az alapállása szinte hagyományos a magyar póló kapitányi történelmében. A tokiói arany (1964) után kiböjtölt újabb olimpiai el­sőség (1976) után Gyarmati Dezső így beszélt: „Milyen jó, hogy nem magyarázatként kell elmondanom, hol hibáztunk... Mert hibáztunk­­ mi is. Ki tökéletes...? Nem készítettem fel a csapatot például a kora délelőtti mérkőzésekre.” Nos, Ausztrália (7-6), Kanada (4-2) és Olaszország (6-5) ellen játszottunk a reggeli órákban, maradjunk annyiban, hogy meglehetősen szoros mécs­esek voltak. Az pedig képzelhető, hogy mit kap Gyar­mati kapitány, ha nem húzzuk be őket, így viszont nem számított a hiba sem. A tizennyolc esztendős aranynélküliség (1979-1997) után csapatával Sevillában Európa-bajnokságot nyerő Kemény Dénes a jugoszlávok elleni döntőt (3-2) követő­en előbb leszögezte, hogy „kifejezetten rosszul játszot­tunk”, majd: „Az az igazság, hogy ugyanennyi munkával lehettünk volna hatodikok is. A legjobbak között nem na­gyobb a különbség egy-egy gólnál, ám ezeket a gólokat most mi lőttük be - hála istennek...” Kemény Dénesnek Sevillában volt egy árulkodó mon­data. „Sajnálom azokat, akik nem örülnek a sikerünk­nek..." - kezdte a döntő után kérdés nélkül, s amikor kíváncsiak lettünk volna rá, kikre is gondol, diplomati­kusan a jugoszláv kapitányt, Nikola Sztamenicset jelölte meg. Hogy inkább hazagondolt, mindenki sejtette. Eléggé régóta figyelem a magyar pólót, még gyerek­fejjel kezdtem, így aztán - Kemény Dénes után szabadon - megkockáztatom, mi a legnagyobb erénye és baja. Azt készséggel elhiszem, hogy rengetegen tudnak mindent a játékról, ám az már gond, hogy a legtöbbjük fellépése azt sugallja, hogy mindent jobban tudnak, így aztán nem nagyon van esély a közös gondolkodásra, döntésre és főként­­ végrehajtásra. Nem folytatom, akinek van füle a hallásra, annak ennyi is elég. A sportág egyik legendája, Gerendás György mesélte még a nyári Eb-kudarc után a szerbekről: „Van egy uszo­dai legenda, amelyet minden magyar edző kívülről fúj. Egy időben nagyon nem ment nekik. És akkor összejöt­tek ezek a néha nagyképű, néha bunkó emberek - mert tényleg olyanok -, leültek egy szobába, magukra zárták az ajtót, és meg­állapodtak, hogy amíg nem jutnak dűlőre, egységes álláspontra, addig nem mehet ki senki. Kialakítottak egy koncepciót.” A többit tudjuk, megszenvedtük. Most mi győztünk, ők hatodikként végeztek. Ez­zel együtt, ha mosolyogva is, de előkereshetnénk a kulcsot, mert a siker aligha annullálja Märcz kapitány nyári megállapí­tását: „Kemény időszak vár a magyar vízilabdára.” MALONYAI Péter ­ EBBEN AZ EGYÜTTESBEN ENNYI VAN.­ondott egy nagy igazságot Dárdai Pál a vele készített interjúban. „Egyvalamit szabad csak nézni, mégpedig azt, hogy a Herthának mi a legjobb." Ezzel arra utalt, hogy a klub és az edző történetében nem a magyar szakember személye a lényeg, hanem a csapat. Azért van egy olyan érzésem, hogy Berlinben nem tudják, mit akarnak. Értem ezt a futball ár-érték arányaira. Berlin mint német főváros megérde­melne egy igazán nagy formátumú együttest, az elképzelések ugyanakkor a vágy szintjén megre­kednek. Még pontosabban: mintha a metropolisz nem akarna több pénzt áldozni a csapatépítésre, az elvárások mégis fel-felhorgadnak, legalábbis a sajtó időnként ezt gerjeszti. A német mezőnyt hellyel-közzel ismerve, ebben az együttesben ennyi van. A Hertha jó középcsapat, már az bravúr volt, amikor az Európa-liga csoportkörébe került. Dárdai Pál egy vele készült korábbi interjúban azt is elmondta, az egymillió eurós futballista sosem tud annyit, mint, mondjuk, a húszmilliós vagy még többre tak­sált menő. Ergo: az elvárásokat a lehetőségekhez kellene igazítani. Van azonban a dolognak egy másik oldala is: minden kapcsolat elfárad egyszer, az „amortizálódás” ideje külön­böző, edzőtől és csapattól - sőt a vezetőktől - is függ, beszorozva a bizonytalansági tényezővel, amelyben még csak nem is az eltelt idő a fő té­nyező. Azt is Dárdai fogalmazta meg korábban a Nemzeti Sport hasábjain, hogy nem varázsolni akar, hanem a futballistáinak segíteni. Márpedig ha ezt a labdarúgó is így látja, akkor kész tűz­be menni az edzőjéért. Ugyanakkor egy tréner maradásának nem elégséges feltétele, ha az öltöző nincs ellene. Klasszikus futballtézis, ha nem megy egy csapatnak, egyszerűbb az edzőt elküldeni, mint a játékosokat. S Dárdai nyilat­kozatában az is benne van, hogy ha a vezetőség megszondázza a futballistákat, hogy milyen az edző, először általában azt mondják, nincs vele semmi probléma, másodszorra már elbizonyta­lanodnak... Egyszer mindennek eljön az ideje, zárta az interjút a (még) berlini vezetőedző. Igen, az élet már csak ilyen. De ettől még nem lesz jobb a Hertha. Ha már nem a tréner személye a lényeg, hanem a csapat. Légiósok: Szoboszlai-gól és­­gólpassz, ő volt a meccs hőse TEGNAP HÍRT ADTUNK ARRÓL, HOGY SZ080SZUM DOMINIK REMEKÜL FUTBALLOZOTT A SALZ­BURG FELNŐTTCSAPATÁBAN A GRAZ ELLENI (3-1) MÉRKŐZÉSEN AZ INTERNETES PORTÁ­LUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Sumpido „Szép támadások, kreatív, sokpasszos játék. Itt sokat lehet fejlődni. Jobb helyen nem is lehetne a fiú. Főleg, ha összejönne az őszre egy BL-csoportkör is." 13 45 .Gyakorlatilag az összes ve­szélyes támadás rajta futott át. Remélem, a válo­gatottban is hamarosan betalál. A vendéggólnál kicsit bealudt, de mondjuk ritkán látni ilyen gyatra bedobást, nemigen számít rá az ember. ” Sungabl „Nagyon jó a stílusa Szoboszlainak. Lehr­schön. Oriente 26 „Szurkolok neki, hogy befussa tehet­ségéhez méltó pályát. Nagyon jól halad. " Ladorjan „Tizennyolc évesen nem rossz, amit mutat, remény van rá, ha nem száll el magától, meghatározó játékos válhat belőle." Rocky_7S „Az első félidőben eléggé el volt tűnve. A másodikban szinte egymaga verte meg a Stur­­mot. A második gólpasszt valószínűleg nem ad­ják meg neki, mert az egyik védőről szerencsésen pattant a labda, de alapvetően azt a támadást is ő szervezte. Az osztrákok, különösen a salzburgiak, a fórumok alapján teljesen odavannak a játéká­tól, a gólösszefoglaló műsorban pedig Détárival vontak párhuzamot." A pályán és a nézőtéren lévők ámulatát is kivívta Sipos Adrián és Tyimur Gyibirov nem mindennapi produkciója a magyar-orosz Eb­selejtező csoportmeccsen Érden. A párosgyakorlat műkorcsolyában nagy sikert aratott volna - szerencsére a téli sportágban vegyesek a duók a kézilabdapályán viszont nem ritka, hogy a mérkőzés hevében egy-egy játékos bizonyos pillanatokban azt sem tudja, fiú-e vagy lány... CSEH Péter 2019. április 16., kedd nemzt sport

Next