Nemzeti Sport, 2019. május (117. évfolyam, 117-130. szám)

2019-05-02 / 117. szám

2019. május 2., csütörtök nemzetisport ü­­rji ##1 Árnyékban, csendben em vagyok a Formula-1 rajongója, még csak jó ismerője sem. A verseny majd’ hetvenéves históri­ájáról - kik a fontosabb nevek, ki mikor, hányszor győzött stb. - tudok ezt-azt persze, ám sosem „vonzott be” az egész, alig akadt futam­­ néhány mogyoródi és a televízióban nálunk először látott 1976-os zeltwegi kivé­telével -, amit a starttól a zászlólengetésig elszántan végig­néztem. Szurkolni meg főleg nem szurkoltam soha senkinek - legföljebb Nigel Mansellnek szorítottam, hogy legyen már világbajnok végre-valahára­­tán, ha lett volna nagy sikerre is esélyes magyar versenyző a mezőnyben valamikor, más­képp alakul e „cirkuszhoz" való viszonyom. Igaz, az autó mint „olyan” sem érdekel, nem vágytam rá, nincs jogosítványom, relatív érdektelenségemnek ez is oka lehet. Valószínű, e sportot nem tudtam az „emberek" ver­sengésének tekinteni igazán, lehet, még a „konstruktőrösdi” is zavart valamennyire. Jó - szoktam nálam érdeklődőbb ismerőseimnek mondani -, nyert „x” vagy „y”, biztos nagy sportolók, de cseréljenek autót, s lássuk, mire mennek akkor! Szóval - nem tudom másképp mondani -, kívülről szemlélve a történetet „arctalan” maradt kissé az egész nekem. Nagy oka kell legyen tehát, hogy mégis e versennyel kapcso­latos morfondírozásra vetemedek. Ayrton Senna halála napjára, 1999. május 1. délutánjára, estéjére nagyon emlékszem ugyan­is. A futamra csak hébe-hóba szándékoztam rápillantani, még az osztrák Ratzenberger előző napi - az időmérőn bekövetke­zett - tragédiájáról sem értesültem alighanem, de láttam Senna összetört autóját, a mentőhelikoptert, aztán - mert a show-nak folytatódnia kell! - a győzelmi dobogón tétován ácsorgó még ifjú Schumachert, hogy nem volt pezsgőlocsolás, s valami foj­tott, várakozó bizonytalanság fogott el engem is. Ranga Lászlót, a korán elment ralis klasszist hallottam beszélni később, úgy öt-hat óra magasában. A versenyzőket fenyegető veszélyről, a biztonság hiányáról szólt talán, s egy mondata - lehet, nem pontosan, de - élesen él bennem. Meg­halt Ratzenberger, Senna meg vízágyban(?) fekszik, ilyesmit mondott tűnődve, aztán a brazil pilóta halálának híre is jött ha­­marost. Bevégeztetett, egy háromszoros világbajnok, a sport­ág szinte közmegelsőzésszerűen zseninek tartott versenyzője halt meg harmincnégy évesen, midőn e sorozat tizenkét esz­tendeje nem követelt áldozatot abban az időben már. Most meg kettőt két nap alatt, s a harmadik - Rubens Barrichello, Senna ifjú pártfogoltja - is a kegyelemnek köszönhetően ma­radt életben csupán. Egy interjú jutott eszembe akkor. Nem tudom, fellelhető-e valahol. Senna beszélt egy mogyoródi verseny szünetében, a kilencvenes évek elején talán. Overallban ült, egy kehelyből kanalazott a beszélgetés közben valamit (fagylaltot?), s azt is kimondta, tán belehal, de a versenyzés adta életérzés nélkül létezni ő képtelen. Nem emlékszem a szavaira pontosan, ám hogy a meghalok vagy a belehalok szó elhangzott, arra es­küdni mernék. Most meg - az írásra készülve - Az utolsó napok című dokumentumfilmet nézem, másodjára már. Senna beszél az elején itt is, egy medence mellett. A veszélyről megint, arról, hogy apró porszem vagyunk, s hogy az autóversenyzés az élete, amiről nem tud lemondani. Bevallom, a nyerés akarásának megszállott sulykolása sosem volt kedvemre, a „nem tudja elviselni a vereséget” (mert tudni kell bizony!) kitételt sem hallom szívesen, a „gyilkos ösztön" egyre gyakoribb emlegetését meg egye­nesen megvetem, akárki mondja (legutóbb az Újpest SENNA MÁR PIHEN, ÁRNYÉKBAN, CSENDBEN. SÍRKÖVÉN A FELIRAT: »SEMMI SEM VÁLASZTHAT EL ISTEN SZERETETÉTŐL«, DE MIRŐL IS SZÓL AZ A SOKAKNAK OLY ELLENÁLLHATATLANUL VONZÓ MOTORZÜMMÖGÉS? futballcsapatának szerb vezetőedzőjétől olvastam talán). Nekem a Balczó András-féle hozzáállás a mérce vissza­vonhatatlanul, noha az akarást, a megszállottságot éppen vele kapcsolatban szajkózták számosan - nagyon félre­értve a lényeget! Mert olyan nincs, hogy „akarok akarni”, mondja Balczó, az Istentől való „kedv", mint ajándék kell az egészhez a hite szerint - a „mindent beleadó” felké­szülésnek is ez a föltétele! -, s a győzelem az így elért „kegyelmi állapot" következménye lesz. Vagy nem lesz az így sem, de elszánt dühvel és haraggal akarni a nyerést nem lehet, nem érdemes. Azért hoztam elő ezt, mert Ayrton Senna istenhite a ne­vezett filmben is súllyal szóba kerül. „Úgy éreztem, hogy ő velem van, én pedig ővele" - mondja élete intim pillanatáról, s hiszem, ha hite valóban mélyen megélt hit - s nem afféle „szokáskereszténység” - volt, akkor a nyerés föladhatatlan hajszolása, akarása számomra értelmezésért kiált. Mert ama „ha meghalok, hát meghalok” - akár istenkísértő fe­lelőtlenségként is felfogható - hozzáállásnak csak ebben az összefüggésben lehet valósága valamiképp. Lehet, arra utalt a maga módján, hogy létét olyan hívásként éli meg, amely az évekkel behatárolható földi életnél is fontosabb? „Elhívásként”, ami nem ereszti, s aminek szóval megnevez­hetetlen valóságát csak a küzdelem önpusztításra esélyes feszültségében volt képes megélni ő, s épp ezért nem létez­hetett nélküle? Mert ha így volt, a győzelem mámora - és csak az, versenyről versenyre! - e felsőbb szándék betelje­sülését jelentette neki, az Istentől való megérintettség újra meg újra átélni vágyott pillanatát. Nézzék meg a film egy részletét, ami meghökkentő, feleme­lő és háborzongató egy időben. Először nyer futamot Interla­­gosban, szülővárosa mellett, ahol görccsel a bal kezében, nagy fájdalmakkal ér célba, s a mámor és a kín szorításában hosszú­hosszú másodpercekig ordít, örvend, nyüszít, ujjong, de mintha imádkozna s hálát harsogna is egyben! Van valami torz a jele­netben, de van valami elementárisan emberarcú is ugyanakkor. Lehet, ezeket a pillanatokat kell (kellene) megérteni, hogy e sportág emberi arcot öltsön végre a számomra is? Mondják, Senna - Alain Prosttal, a nagy vetélytárssal ellen­tétben - mindig nyerni akart (Prostnak az összetett végered­mény volt a fontos, s becsülte a helyezésért kapott pontokat is), s ezért volt gátlástalan a versenyen, se maga se társai épsége nem érdekelte, ám ha baj lett, elsőül rohant segíteni. Így volt azon a végzetes hétvégén Imolában is, ahol a honfitárs Barri­chello balesete és Ratzenberger halála az emlékezők szerint nagyon megfogta őt. Egy osztrák zászlót tett autójába, hogy elhunyt társára emlékezzen a célban vele, aztán történt, ami történt még a verseny elején, s a piros-fehér-piros lobogó vére­sen került elő. Elment valaki, aki műfajában tökélyre törekedett, arra tehát, ami egyedül Istené lehet itt a létben! Búcsúja ezért - így mondták akkor! - csak egy „félisten” sírba szállása lehetett, hárommillió ember kísérte Sao Paulóban, ám hogy az utolsó hősök egyikét, abban biztosak lehetünk. Brutális, de mondom: Ayrton Senna a „legjobbkor” halt meg, ahogy Petőfi vagy Ady Endre is. Két világ határán élt, hite és hazája, amikhez torokszorítóan ragaszkodott, a hősi lét lehetőségében tartotta, de a kilencvenes évektől vég­képp uralkodó, a személyiséget roncsoló sikerparancsot is előlegezte életének külső formája némileg. Hős volt még, de környezete­­­s nem „érző” honfitársairól van szó! - már sztárként tekintett reá! Felvételeket nézek: díszvendég ilyen-olyan show-ban, ajnározzák, mutatós nők csókol­gatják szemérmetlenül, s mintha valami félszeg tétovaság lenne az arcán közben. Ami készülődött, s jött is ekkorra, mintha nem az ő világa lett volna mindenestül. Hiszem, David Beckhammel, Cristiano Ronaldóval vagy - mondjuk - Lewis Hamiltonnal, s másokkal ellentétben Ayrton Sennát nemigen lehetett volna „celebesíteni”! Tragédiája nemcsak a For­mula-1 újragondolásának lett fordulója - egyetlen halállal végződött baleset volt azóta, a francia Jules Bianchié,­­ de a lé­tünkről, létezésünkről való me­ditációnak is alkalma lehet­­ negyedszázad után. Senna már pihen, ár­nyékban, csendben. Sír­kövén a felirat: „Semmi sem választhat el Isten szeretetétől", de miről is szól az a sokaknak oly ellenállhatatlanul von­zó motorzümmögés? NI. PÁL József it DEÁK Zsigmond indent tudó, sőt, mindent jobban tudó kol­légám magabiztosan jelentette ki, amikor néhány napja három klub az első körben nem kapott NB I-es licencet a Magyar Labdarúgó-szö­vetségtől, s javasoltam, ezzel hangsúlyosabban foglalkozzunk a lapban, hogy ez csak formaság, másodszorra úgyis meglesz nekik minden, biz­tos csak egy lényegtelen rubrika maradt üresen, vagy/és a szövetségi bürokrata packázik. Több mint húsz éve vagyunk barátok, éreztem, feles­leges az ellenvetés, halkan mégis megemlítet­tem, 2006-ban a Fradit mégis sikerült nagyrészt mondvacsinált okok miatt, erőfitogtatás gyanánt egy tollvonással a másodosztályba penderíteni (ahonnan csak harmadik próbálkozásra jutott vissza). 2015-ben pedig a Pécs, a Nyíregyháza, a Kecskemét és a Pápa is a rövidebbet húzta licenc­­ügyben, s esetükben az amatőrök közé szólt a száműzetés. Magyarán: egyelőre nem tudjuk, mi a gond a Mezőkövesd, a Diósgyőr és a Haladás friss kérelmével, bármi előfordulhat. Bizony, bármi, de az biztos nem, hogy a cimborám­nak teljes mér­tékben igaza lesz. A Haladás kapcsán ugyanis Illés Béla a többségi tulajdonos részéről úgy fogalmazott a városi közgyűlés előtt, hogy ha megkapják a kért 150 milliós támogatást, akkor ők vállalják a licenc megszerzéséhez hiányzó további összeg előteremtését. Nincs az a rubri­ka, amelynek a kitöltése - ha megvan a mögöt­tes tartalom - több száz millió forintba kerül­ne, tehát ahogy korábban többször is jeleztük, tényleg nagy a baj Szombathelyen, s messze nem csak a pályán. A repdeső nyolcszázmilliós hiányt korábban cáfolták a vezetők, most már egymilliárdról szólnak a helyi hírek; hiába, el­telt néhány hét. Illést hajdanán félistenként tisztelték Vas megyében, előfordult, hogy a vele érkező válogatottat éjnek évadján is szurkolók köszöntötték a szállás előtt („Hazajött a Béla!"). Most viszont már nem örülnek annyira a 2007 óta tartó tulajdonosi szerepvállalásának, azzal vádolják, hogy eladogatta a helyi akadémia te­hetségeit, miközben a klub mint „áru” az évek sorén megromlott, már csak,kerek 1 forintot ér, miközben csúsznak a fizetésekkel is. Ilyenkor általában az szokott történni, hogy a csa­pat összeesik, mint a vizes zokni. Ehhez képest a sereghajtó Hali a legutóbbi nyolc bajnokijából hatot megnyert... Mi jöhet még? Egyelőre várjuk a licencbizottság újabb döntését, a zuhanyhíradó híreit és persze a meccseket. Odaég-e a vasi pe­csenye? Az Ajak­rerifillázta a Spurst, nehéz helyzetben az angolok TEGNAP TUDÓSÍTOTTUNK A LABDARÚGÓ BL­­ELŐDÖNTŐ TOTTENHAM-AJAX (0-1) ELSŐ MÉRKŐZÉSÉRŐL. AZ INTERNETES PORTÁLUNK­RA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Materot­a „Még nem adnám oda az Ajaxnak a to­vábbjutást! Ahhoz még egyet kellett volna rúgnia." vanhalen „A gól érvényes, lesen egy másik volt, de ő nem avatkozott játékba. Innentől az összes okfejtés tök értelmetlen." Marco Polo 99 ,Spurs 45%, Ajax 55%, de a Spurs csapatába visszatér Szón, ami sokat számít. Ha Amszterdamban a Spurs rúgja az első gólt, akkor bármi tehet. De ha az Ajax, akkor necces lesz az ango­loknak. A Spursnek két taktikája tehet: vagy kivárásra játszik, vagy pedig az első perctől teljesen felvállalja a nyílt sisakos küzdelmet, és támadni fog." murmula SS „Technikás, pengés játékos Dele Alii, de az idén visszaesett, félórákra eltűnik a pályán, mintha motiválatlan lenne." tampajajos „Kár, hogy az Ajax visszaállt, jobban tetszett az első 30 perc, mint az utolsó 60. A Tottenham próbálkozott, de elég vérszegényen." Jozsisz „Az Ajax jól összerakott fiatal, alig ismert csapat, és van tartása is." Labi_S5 „Az Ajax keményen játszott, de már jóval taktikusabban. Valószínű, hogy neki a lendületes, di­namikus játék fekszik, amikor hátrányban kell focizni, és minden mindegy." TÉNYLEG NAGY A BAJ SZOMBATHELYEN. PAKKGYŰJTOK ! Az edzésen már jó néhány korong megpihent a gólvonalon túl, avagy pakkgyűjtés Kim Dzsong Un szigorú tekintetű kazah hasonmása előtt. Most már csak a hoki-vb hátralévő meccsein kellene minél gyakrabban betalálniuk a kapuba a magyar válogatott játékosainak. ■ j/h*. .a» y Mr TUMBÁSZ Hédi

Next