Nemzeti Sport, 2019. május (117. évfolyam, 131-146. szám)

2019-05-18 / 133. szám

SZÉDELGŐ FELDICSÉRÉS AZT ÁLLÍTANI, HOGY MINDEN NŐI MECCS OLYAN, MINT EZ­­ LESZ. mikor megláttam az első női futballistákat, biz' isten, nem gondoltam volna, hogy lesz olyan nap, amikor várom, hogy lányok, asszonyok rúgják a labdát. Több mint négy évtizede a Kábel-pályán gyülekeztek edzésre a hölgyek, csinosak voltak, ám igyekezvén futballistának kinézni, gondosan titkolták. A lehető legcsámpásabbra formált lábbal unottan csoszogtak, s valamennyien szotyiztak, látványosan kiköpve a héjat. Nem mondom, hogy akkoriban ilye­nek voltak a futballisták, ám ők ilyennek­­ képzelték. Hogy nagyot fordult azóta a világ, és nemcsak bennem, mondanom sem kell. Felteszem, már a szotyi, a tökmag sem a régi, ám az, hogy ma este női Bajnokok Ligája-döntő lesz az Üllői úton, valóságos csúcs. És nem csak a gyengébb nem labdázásában. (Sport)diplomáciában is. Mert lehetetlen nem észrevenni a szövetségi törekvést, hogy - ha már a pályán nehezebb (optimistán: nem köny­­nyű) elérni - mindenképpen legyen presztízsünk az európai futballban. A ma esti finálé nagy lépés hozzá, ahogyan az Európa-bajnokság részrendezése is, hiszen egy-egy ilyen eseményen legalább annyira fontos, ami a hát­térben történik, mint a játék a pá­lyán. A „háttér" kitétel itt kifejezetten pozitívan értendő, tessenek elsősorban a kapcsolatok te­remtésére, fenntartására, elmélyítésére gondol­ni, a lehetőségre, hogy bizonyítsuk: remek házi­gazdái vagyunk nem csupán az eseménynek - a futballnak is. Ez utóbbira a ma esti garantálható telt ház is remek érv. Esetleg arra is, hogy a (kö­zeli) jövőben a férfi Európa-liga, sőt a Bajnokok Ligája fináléjának is otthont adjunk. Mert a nem is nagyon titkolt cél mindenképpen ez. Az a jó a futballban, hogy tehetünk mi akármit, a lényeg mégiscsak az, ami a pályán történik. Visz­­szatérve a jelenbe, ma este ismét szembesülhe­tünk azzal, hogy a lányok megtanultak futballoz­ni. Pontosabban: ami esetükben megtanulható, azt elsajátították. Ismétlem, ma este - mert a Lyon és a Barcelona Európa csúcsa a műfajban, reklámnyelven szólva, szédelgő feldicsérés azt állítani, hogy minden női meccs olyan, mint ez lesz. Ami egyértelműen jelzi, hogy a női furbiall enyhén szólva is felnőtt a Kábel-pályán történt randevúm óta, hiszen a férfiaknál is régóta tud­juk, hogy vannak „ők", s vagyunk „mi". Leginkább pedig: kézcsókom, hölgyeim! TEGNAP BESZÁMOLTUNK ARRÓL, HOGY CSÁNYI SÁNDOR MLSZ-ELNÖK KARCOS VÉLEMÉNYT MONDOTT A MAGYAR JÁTÉKOSOK CSÖKKENŐ ARÁNYÁRÓL. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉR­KEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. . signskack­S „Tenni kellene, nem elmondani. Légi­óskorlát, 7 magyar kötelezően a kezdőben." geniusfifa „Szépen lassan emelkedik az NB I szín­vonala, a 12 csapat miatt végig izgalmas, a 3 körös lebonyolítással van baj. ’ DKSK „ Semmi baj nem lenne azzal, hogy sok külföl­di van itt, a nagy probléma az, hogy magyarok nem játszanak sehol külföldön. Attól, hogy telerakjuk a magyar csapatokat fiatalokkal, nem lesz jobb-mert ezek a fiatalok már veszett ügy, aki normálisabb, azt meg úgyis elviszi egy nagy csapat már fiatalon. Versenyképesebb focistákat kellene kitermelniük az akadémiáknak, és akkor nem lenne gond." buru:Elég szomorú, hogy ezt Csányinak kellett ki­mondania... Sajnos az a nagy igazság, hogy most van pénz, és azonnal megy a habzsi-dőzsi." galancza „CSS kezdi belátni, hogy óriási gondok vannak a focinkban. Kíváncsi vagyok, meddig haj­landó elmenni a kritizálásban. Kíváncsi vagyok, mikor meri kimondani, hogy a hazai szakik sok évti­zede egyik korosztálynál sem érnek semmit. És mi­kor fog beszélni a focinkat tönkretevő sok évtizedes valódi okokról?" 2019. május 18., szombat nemzetisport Szenvedély anapság már bárki üzenhet bárkinek, a XXI. századi információs technológia ösz­­szeköt ismerőst és ismeretlent a világ tet­szőleges pontjain, nem számít a tartalom, a forma, a szándék. Sőt, már nyelvre, szavakra sincs szükség, a szmájli és különböző variációi, a szívecske, a pezsgő, a bicepsz, a többi kis ábra mind-mind egyedi és jól körülírható jelentéssel bír. Ettől még a magam ókonzervatív módján tisztelem, amikor valaki szóban üzen, ráadásul van is mondanivalója, ahogy például Marco Rossi tette: „Gratulálok a srácoknak! Szív és szenvedély a legvégsőkig! Jegyezzétek meg ezeket a szavakat, mivel ezek nagyon fontosak: aki küzd, az sohasem veszít. Soha! A legjobbakat kívánom, remé­lem, az igen közeli jövőben számíthatok rátok!" - for­dult a magyar labdarúgó-válogatott olasz szövetségi kapitánya az írországi U17-es Európa-bajnokságon szereplő csapatunk tagjaihoz a spanyolok ellen tizen­egyesekkel elveszített negyeddöntőt követően. Rossi nyilván nem íróember, szükségtelen feltétlenül tudnia, hogy minél több felkiáltójelet teszünk ki, annál jobban csökken „löttyös indulatunk" e kifejezőeszközé­nek súlya, jelentősége, de ez tényleg csak kukacosko­dás, hiszen értem és értékelem a szakember szavait. Szándéka szerint éppen azért sorakoznak halmozottan a felkiáltójelek, hogy egyéb eszköz híján így erősítsék a mondanivalóját. A kulcsszó a szenvedély, s most mond­hatnánk, még jó, hogy egy olasz futballedző szenvedé­lyes, de itt nemcsak az ő személyéről, tulajdonságáról van szó, hanem a szenvedély és a sport megbontha­tatlan kapcsolatáról is. Ráadásul ez a szoros viszony a pályán és a pályán kívül egyaránt tetten érhető. Ha magunkévá tesszük azt az alapvetést, hogy szurkolni lehetetlen szenvedély nélkül (bár néhány spanyol vagy angol „úri” stadionban, ahol igen magasak a jegyárak és a magatartásbeli sznob elvárások, már próbálgat­ják), akkor be kell látnunk, hogy a küzdőtéren csatázni még inkább képtelenség ennek hiányában. A szenvedély mint filozófiai fogalom tudományos „előélete" igen változatos, Platón és Spinoza példá­ul az értelemmel, ésszel szembe állítva a kontroll elvesztését látta benne, ez a nézőpont a szenvedés és a szenvedély összecsengését sem tartja véletlen­nek (passió és passión) ha tetszik). Ariszto­telész, Descartes, Rousseau, Hegel vagy épp Kirkegaard ellenben pozitívan áll a szenvedélyhez, pontosabban annak harmonikus avagy kontrollált típusához. Itt az egyén szabad választás alapján köteleződik el az adott tevékenység mellett, ezzel növeli az adott ak­tivitás (például sport, művészet) művelésére irányuló motivációt, amely így aztán az egyén identitásának részévé válik - anélkül, hogy veszélyt jelentene az ő és mások számára. A felsoroltaknál valamivel kisebb filozófusnak tar­tom magamat, de egyértelműen a második variáció mellett teszem le a voksomat, ha jól értelmezem, signor Rossival együtt. A sporthoz szerintem sem lehet bizo­nyos fokú szenvedély, elhivatottság nélkül közeledni, akár űzzük, akár „csak” nézzük, szurkolunk. Extré­­mebb esetben ez a fajta motiváció arra sarkall em­bereket, hogy mondjuk egyedül vagy többedmagukkal körbefussák a Balatont - jelentem, a Nemzeti Sport két váltója megtette a 13. Ultrabalatonon, a magam 26 kilométere után még mindig be van dagadva a lá­bam szára, és alig bírok járni, de megérte. Épp a futás miatt nem tudtam részt venni kispályás focicsapatom legutóbbi bajnokiján, ahol csapatkapitányunk a kez­dés előtt felhívta a figyelmet ellenfelünk túlzott hevü­letére (közelítve a tudományos tipizálású úgynevezett megszállott szenvedélyhez), ami szabálytalanságban és reklamálásban szokott kifejeződni. Néhány éve például egy szögletnél megmarkolták az egyik vé­dőnk „csomagját" a gatyájában, ami, lássuk be, ami­ AZ EDZŐK KÖZÖTT SEM MINDENKI TOMBOL AZ OLDALVONAL MENTÉN, S MUTOGATJA A NADRÁGJA TARTALMÁT A NÉZŐKNEK, MINT MONDJUK AZ ATLÉTICO MADRID ARGENTIN MESTERE, DIEGO SIMEONE tőr kispályás bulifociban nem mindennapos. „Ne vegyétek fel a kesztyűt, Zsiga meg nincs most, hogy összevesszen velük...” - szólt a kapitányi intelem, sa­ját berkeinken belül is rossz tehát a hírem, pedig csu­pán felveszem a rivális stílusát, sőt, az utóbbi időben tőlem talán kissé idegen módon á"béke barátja, Ba­­garja szerepét is Petőfi klasszikusa, A helység kala­pácsa mintájára. Lehet, éppen ez hiányzott, mert az ellenfélnek megint elgurult a gyógyszere, s a játékve­zető kénytelen-kelletlen berekesztette a mérkőzést, miután elküldték őt és közeli felmenőit melegebb éghajlatra... Apropó, játékvezető! Neki aztán abszolút semle­gesnek és szenvedélymentesnek illene­ kellene len­nie, amit persze pejoratívan is meg lehet fogalmazni, ahogy a magyar ökölvívás legendás mesteredzője, Szántó Imre tette: „A bíróknak nincs hazájuk. A bírók bírók.” Ám mi történik, ha a bírónak van hazája, de legalábbis kedvenc csapata, amelynek szenvedélyes szurkolója? Mike Dean, az egyik legismertebb an­gol játékvezető például néhány napja vad ultraként tombolt örömében, amikor a negyedosztályú labda­rúgó-bajnokságban (League Two), a feljutásért zajló rájátszás elődöntőjében a Tranmere Rovers 1-1- es döntetlent ért el a Forest Green otthonában, így 2- 1-es összesítéssel bejutott a döntőbe. Dean­sport eddig 477 mérkőzést dirigált az angol élvonalban az elmúlt csaknem két évtized során, s hogy szen­vedélyét nem felejtette ott a Tranmere stadionjának nézőterén, azt jelzi, hogy április elején mérföldkőhöz érkezve már a századik játékost állította ki a Premier League-ben. Az elé kerülő futballistáknak jó tudniuk, neki nemcsak a szeme villan, hanem a kezében a sár­ga és a piros is. Nem állítom, hogy az ideális bírónak túlmozgá­sos, nárcisztikus, indulatos kopasz kis fickónak kell lennie, aki úgy szórja a lapokat, mint bolond pék­a lisztet - maradjunk annyiban, akad ilyen, akad olyan. Az edzők között sem mindenki tombol az oldalvonal mentén, s mutogatja a nadrágja tartalmát a nézők­nek, mint mondjuk az Atlético Madrid argentin mes­tere, Diego Simeone. Szerhij Rebrovról, a Ferencvá­ros ukrán vezetőedzőjéről például közérdekű jellegű riportot kellett írnunk csütörtöki számunkban, hogy bizonyítsuk, igenis vannak érzelmei, s képes moso­lyogni. A kispad előtt állva, illetve a sajtótájékoztató­kon ugyanis csínján bánt a gesztusokkal, körülbelül annyira örült egy-egy gólnak, mint én, amikor sikerrel átsétálok a zebrán. Ettől persze még megvan a fut­ballhoz oly szükséges szenvedélye, ám mint a belső égésű motorban, belül tombol az energia. Ilyen volt játékosként, ilyen edzőként, felesleges csodálkoz­nunk. Mint ahogy azon se, hogy az egyik „Simeone­­bébi”, az indolens viselkedését korábbi klubjainál is „gyakorló" Diego Costa nyolcmeccses eltiltást kapott, miután kiállítást érően ordította Jesús Gil Manzano játékvezető arcába: „Rász...rokt a k...a anyádra!” No, ez a trágárság már tényleg a megszállott szen­vedély kóros formája, amely az egyébként nagyszerű csatár karrierjére sötét árnyékot vet, és semmi ke­resnivalója a sportpályán. A szenvedély megélésének tehát itt is változatosak a módozatai, Marco Rossi pe­dig épp valami olyasmire gondolt, mint amit az U17-es válogatottunk mutatott be a vesztes negyeddöntőt kö­vetően, a szintén tizenegyespárbajba torkolló, ám meg­nyert és vb-szereplést érő Európa-bajnoki helyosztón a favoritnak számító belgák ellen. Forró szív a meccsen, hideg fej a ráadásban, majd közös sprint, ölelkezés és a Himnusz elének­­lése a drukkerekkel, könnyes szemmel. A már említett Georg Wilhelm Friedrich Hegel azt állította, hogy a szenvedély rendkí­vül energikussá tesz, sőt szükséges a magas szintű eredmény, teljesítmény eléréséhez. Ez épp a „Rossi-tétel”, pedig az 1770-ben született híres német filozófus nem tudhatta, mi fán terem a sport, a futball. Ebből is látszik, a szenvedély örök. DEÁK Zsigmond Nagyszerű, hogy nálunk rendezik a Lyon-Barcelona női BL-döntőt, de rangban létezik meccs, amely ezt is felülmúlja. Arra viszont még egy kicsit várni kell, amíg a két klub férficsapata fut ki egy magyar stadion gyepére. A Puskás Aréna felépültével talán már nem sokáig... TÖRÖK Attila

Next