Nemzeti Sport, 2019. június (117. évfolyam, 161-175. szám)

2019-06-16 / 161. szám

iszta sor, Nikolics Nemanja az év végén be­fejezi chicagói pályafutását - annak ellené­re, hogy korábban szó volt 2017 elején kötött hároméves szerződése meghosszabbításáról. Hogy hol folytatja, nem tudni, még az is lehet, hogy januártól korábbi klubja, a Vidi futballistája lesz. Nem megy különösebben jól a Chicago Fire együttesének, részben azért, mert Nike sem a legjobb formáját futja. Márpedig Amerikában, ahol a hagyományos európai labdarúgás a gó­loktól reméli a felzárkózást a tengerentúli major sportágakhoz, mindig kihegyezett állapotban kell játszani. Ilyenkor különösen kellemetlen, hogy a korábbi négyszeres kupagyőztest a jelenlegi ki­írásban egy másodosztályú együttes búcsúztatta, s talán mondani sem kell, hogy nem a döntőbe jutásért. A bajnoki rájátszásba még bekerülhet a Chicago - Nikolicsnak nem maradt más, mint hogy ehhez hozzásegítse klubját. A ZENTAI SZÜLETÉSŰ LABDARÚGÓ NEM TART A JÖVŐTŐL. A zentai szüle­tésű labdarúgó nem tart a jö­vőtől, mert le­hetőségei sze­rint maradhat külföldön, de a Vidi is képbe kerülhet. Harminckét évesen ma­gyarországi sikerei színhelyére is visszatérhet. A 27-szeres válogatott átigazolásának leglénye­gesebb pontja, hogy lejárt szerződésű futballista, tehát nem kell fizetni érte decemberben - az ér­téke egyébként hárommillió euróról négymillióra emelkedett -, csak vele kell megállapodni. A Ma­gyarországon háromszoros, Lengyelországban és az Egyesült Államokban egyszeres gólkirállyal készült interjú keretes írása jó kiindulópont, eb­ből kiderül, mire is számíthat a vevő. A Videoton­ban, a Legia Warszawában és a Chicago Fire-ben nagyjából hasonló mérkőzés per gól átlagot ért el. S azt se feledjük, hogy tavaly nyáron a szurkolók szavazatai alapján ő lett az MLS legjobbja, ezért érdemelte ki az ESPN több kategóriában kiosz­tott patinás ESPYS-díját, a sportolói Oscar-díjat. Olyan hírességekkel került egy lapra, mint Cristi­­­ ano Ronaldo, Roger Federer, Alekszandr Ovecskin vagy LeBron James. Ám azt se hallgassuk el, hogy válogatottbeli szereplése tulajdonképpen torzó, mert az együttes és Nike pályája kevés ponton találkozott, ennek is volt betudható, hogy Georges Leekensnél lemondta a válogatottságot, s Marco Rossi érkezése után sem változtatta meg dönté­sét, mondván: továbbra is tengerentúli karrierjére összpontosít. Nos, az utóbbira a blueszene egyik bölcsőjének számító városban már csak az év vé­géig van lehetősége. Nikolics 2019 utolsó napján tölti be 32. évét, s nem azt mondom, hogy ebben az életkorban előt­te az étel, de nem várt lehetőségeket is rejthet magában. TEGNAP BESZÁMOLTUNK ARRÓL, HOGY A LA­TIAG0 BERNABÉU-STADIONBAN 50 EZER SZURKOLÓ ELŐTT BEMUTATTÁK A REAL MADRID ÚJ SZERZEMÉNYÉT, A BELGA EDEN HAZARD-T. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉR­KEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. berna „Engem mindig meghat a Real játékos­­politikája, hogy csak olyanokat igazol, akiknek gyerekkori álmuk volt a Reálban játszani... ” Gergő 1976 „Ha Zidane összerakja ezt a Reált, tavaszra minden kupáért versenyben lehetnek, és még jó játék is párosulhat mellé. Mbappé jöhetne még, és akkor elöl is stabilabbak lennének újra." NemMoby „Csatlakozom, még Mbappé kellene, és rendben is leszünk - de Pogbát, könyörgök, ne! Szerintem a spanyolországi játékosbemuta­tás nagyon hangulatos, ahogy 50-70 ezer ember őrjöng. Hala, Madrid!" merengaG809 „ Nagyon jó igazolás. Jobban örül­tem volna, ha anno Coutinho helyett ő jön a Bar­cába, de sajna nem így lett. Azért azt nem értem, miért akarják Mbappét. Nem látom, hogy állna össze úgy a csapat. Benzema, Jovics, Rodrigo is támadó, nem beszélve arról, hogy Hazard is inkább a támadóharmadban mozog. Inkább egy középpályás kellene még, de nem Eriksen, mert ő is inkább támadni szeret, védekezni nem." 2019. június 15., vasárnap nemzetisport m­jgt Mgl­i MaPbi,11 A i IV ■'I# D ■jLSKINAI A mese valóságo­ zótlanul autóztunk haza Nagyszombatból. A szurokfekete felvidéki éjszakánál csak a ke­délyünk és a magyar labdarúgás jövőképe volt sötétebb, hiszen a 2020-as Európa-bajnokság selejtezőjének rajtján válogatottunk 2-0-ra kikapott a szlovákoktól. Március 21-ét írtunk, csütörtököt mond­tunk, és három napra rá, vasárnap a vb-döntős horváto­­kat vártuk vendégségbe. Mivel futballcsalódásokból 1986 óta nyolc napon be­lül gyógyulok, a Nemzeti Sport március 26-i számában már az alábbiakat írtam.­.....focizni nem csupán jó, üdve testnek és léleknek, hanem egyenesen létszükséglet is. Ezért tessék a mérkőzés minden percét élvezni, megpró­báltatás helyett kihívásnak, ünnepnek tekinteni, a labda és a lehetőség elől nem menekülni, hanem ennek is, annak is elébe menni. Kizárólag ennyit üzennék a horvá­­tok ellen készülő magyar válogatottnak, óvakodva attól, hogy máris mérleget vonjak, elemezgessek, hiszen ez az a sportág, amelyben temetni különösen veszélyes, pél­dául minden további nélkül előfordulhat, hogy fiaink ma pontot szereznek.” Szereztek is. Nem egyet, hanem hármat. Majd június 8-án Azerbajdzsánban még hármat. Aztán június 11-én Wales ellen itthon ismét hármat, így négy mérkőzésen gyűjtött kilenc pontjával jelenleg a magyar csapat vezeti az E-csoport tabelláját. Ha valaki akkor, Nagyszombatból hazafelé tartva, amikor még a dunaszerdahelyi sör és magyar szó is megkeseredett a szánkban, ezt jósolja, orvosért kiáltok. Mert miközben vallom, hogy egy-egy döntetlent ihletett napokon a világválogatottól is el lehet csípni, azt is tu­dom, hogy a mostani mesterhármas előtt nemzeti csa­patunk legutóbb az 1986-os vb-kvalifikáció során nyert sorozatban három tétmérkőzést. Pontosabban akkor ötöt, és részben ez adta hurráoptimistának tetsző biza­kodásom alapját. Mert ha a jelen és a jövő olykor nem is, a múlt mindig megteszi kapaszkodónak. Ezért is érdemes felidézni a három és fél évtizeddel ezelőtt történteket. Az 1986-ra, Mexikóra selejtező soro­zat előtti utolsó felkészülési mérkőzésen, 1986. augusz­tus 25-én csapatunk a Népstadionban kilátástalan játék­kal kapott ki 2-0-ra Mexikótól. Elkeseredett emberek indultak haza, néhányan a toronyépület előtt megállva ízléstelen gúnyolódásba kezdtek a szövetségi kapitány, Mezey György vezetéknevét melléknévként, mindenféle rágcsálóval társítva. Egy hónapra rá, a nyitó kvalifikációs mérkőzés első félidejében, ugyancsak itthon, az egyér­telműen tudatosabb osztrákok Schachner révén vezetést szereztek ellenünk, és szünetben, 0-1-nél azon sopán­kodtunk, máris vége mindennek, mielőtt igazán elkezdő­dött volna. Aztán Nagy Anti bólintott, Esterházy fordított, Kardos is beköszönt, 3-1 ide, és nagy hirtelen ránk kö­szöntött a magyar labdarúgás elmúlt fél évszázadának legfénylőbb diadalsorozata. De azt se feledjük, hogyan vágtunk neki a legutób­bi, futballunk aktuális állapotát tekintve akkor már csodaszámba menő sikerszériának. A 2016-os Eb-re selejtezve a Groupama Arénában az északírektől el­szenvedett 2-1-es vereség volt az első felvonás, és ismét csak azt hittük, végleg le is gördült a függöny. Csakhogy jött nyolc veretlen meccs - négy győzelem, négy döntetlen -, egy már tét nélküli, „furcsa" 3-6 Görögországban, a pótselejtezőn a norvégok feletti kettős győzelem, a franciaországi Eb-n pedig a be­teljesülés: harminc esztendő után az első nagy torna, ahol 1962 óta először maradt veretlen a csoportjában, és 1966 óta először került be az egyenes kieséses szakaszba együttesünk. HOGY EZZEL HATALMAS TERHET RAKOK A CSAPATRA? DEHOGY, FELEJTSÜK EL EZT A SZOKÁSOS KLISÉT HATALMAS TEHER VAN A CSAPATON, AKI EZT MAGÁTÓL NEM ÉSZLELI, AZT NEM ÉN FOGOM MOST KÉPBE HELYEZNI. Nem volt ember e hazában, aki 1986-ben vagy 2016- ben előre látta, akár csak remélte volna e pálfordulást. Utóbbit ugyan egyesek próbálták kizárólag az új kapitány személyére kihegyezve „Dárdai Pál-fordulásnak” tekin­teni, de a futball azért sohasem ennyire egyszerű. Vitat­hatatlan Marco Rossi személyiségének jelentős szerepe, varázsa - Malonyai kolléga holnapi publicisztikájában ezt ki is fejti -, de egy futballmeccs vagy -torna végki­menetele mindig sokismeretlenes egyenlet, és az egész attól még rabul ejtőbb, titokzatosabb, hogy néhány elem örökre, utólag is ismeretlen marad. Csak azt tudjuk, mi történt, de azt nem, miért. Szerintem egyáltalán nem véletlen, hogy angol stadionokban gyakran felhangzik a nálunk „Bárhogy lesz, úgy lesz” címen ismert dal: „Que Sera, Sera / Whatever will be, will be / The future’s not ours to see / Que Sera, Sera”. Azaz bármi is lesz, az lesz, a jövőt nem láthatjuk. (Vagy ahogyan az FA-kupa döntő­jére, a londoni szentélybe igyekvő szurkolók rendszere­sen átírják a szöveget: Whatever will be, will be, we're going to Wembley.) Igen, egyszer csak egy suta vagy parádés gól, egy földöntúli bravúrral vagy szerencsével hárított ziccer mindent azonnal megváltoztat, a visszájára fordít, a játékosok vesznek egy nagy levegőt, összenéznek, rá­csodálkoznak egymás és a maguk erejére, ebből hitet, lendületet merítenek, és egy csapásra új mérkőzés, akár új korszak kezdődik. Ez persze és sajnos mindkét irányban érvényes. A 2016-os Eb-tündöklés­­ ráadásul nálunk úgy szokás, hogy ami ma bravúr, az holnap már mérce - után külö­nösen keservesen éltük meg a 2018-as, oroszországi vb selejtezőit: 0-0-ra mentünk Feröeren, 0-1-re Andorrá­ban, három évtized óta először vert meg minket oda-vis­­sza a két csoportfavorit, végül négy ponttal előztük meg a feröerieket, de tizennéggyel maradtunk el Svájctól és Portugáliától, lesüllyedtünk a világranglista 53. helyére. Innen kellett valahogy megint visszakecmeregni. Aho­gyan az andorrai fiaskó után írtam, a csillagösvényről a béka combja alá süllyedtünk - és az idén március 21-én Nagyszombatban úgy tűnt, ott is maradunk. Aztán a 800 ezer euró transzferértékű Pátkai Máté győztes gólt rúgott Horvátországnak és Walesnek, utóbbi soraiban pedig a jelenleg „csak” 60 millió euróra taksált (a csúcson 90 milliónál járt) Gareth Bale szánalmasan packázta el a maga ajtó-ablak ziccerét. Négy meccs, vagyis az utóbbi három, kilenc pont, látszólag szinte a semmiből, és már megint a minden a cél. De nincs ezzel gond, így volt ez mindig is, én sem csodálkozom magamon, hogy miközben hóban, szélben, esőben a nyarat áhítom, most, a rekkenő kánikulában várom a szeptembert és a szlovákokat. Akik ellen hatalmasat, meghatározót fog lépni a magyar válogatott, és vele a sportág, csak azt nem tudjuk, hogy a csillagösvény vagy a békacomb felé. Nagyszombatban - vagy Hamsíkék azeriek elleni ötösét elnézve - láttuk, hogy nincs mese, jobbak nálunk, nem lelkesebbek, hanem egyénileg képzettebbek, többek. Hogy ez miként lehetsé­ges, az más történet, most hagyjuk. Mert a lényeg az, hogy a horvátok és a walesiek ellen is bebizonyosodott, labda­rúgásban igenis van mese, és az maga a valóság. Nemzeti együttesünk még sohasem győzte le a portu­gálokat, a peruiakat, az ausztrálokat, a fehéroroszokat, a chileieket, ez valahogy elviselhető. De az, hogy a szlová­kokat sem - öt próbából két döntetlen és három vereség, 1-5-ös gólkülönbség a mérleg -, szinte elviselhetetlen. 650 perc során egyetlen gólunkat 2008-ban, Limassol­­ban, ciprusi felkészülési partin Gera rúgta, mintegy száz, na jó, százötven néző előtt. Úgyhogy minden szempontból itt az idő. Az első si­ker gyakorlatilag kikövezett utat jelentene a 2020-as Eb-re, amelynek négy mérkőzését Budapesten rende­zik. Soha vissza nem térő esély ez. Másrészt az egész sportág hátországának óriási presztízs- és legitimációs csapás, középtávon is kiheverhetetlen veszteség lenne, ha az újjávarázsolt egykori Népstadi­onban, a Puskás Arénában minden *** , idők valószínűleg egyetlen hazai labdarúgó-világversenyén nem vehetne részt a magyar válogatott, hanem helyette ide jönne a szlovák. Hogy ezzel hatalmas terhet rakok a csapatra? Dehogy, felejtsük el ezt a szokásos klisét. Hatalmas teher van a csapaton, aki ezt magától nem észleli, azt nem én fogom most képbe helyezni. Vagy ha mégis, en-­­­nek éppen ideje volt. BALLAI Attila 4 A kemény védők fentebb idézett mottója alapján a franciaországi női labdarúgó­világbajnokságon szereplő holland Jackie Groenen sorsa megpecsételődött, hiszen a kameruni Genevieve Ngo Mbeleck nem éppen kecses mozdulatának pillanatában labdának nyoma sincs a környéken - így jobb híján maradt ő. REUTERS

Next