Nemzeti Sport, 2019. július (117. évfolyam, 176-190. szám)

2019-07-01 / 176. szám

j ZSOLDOS Borno ajon hogy érezhetik magukat most a Ferra­rinél, amikor három hét leforgása alatt két kísértetiesen hasonló helyzet megítélésénél két különböző döntés született, és mindkétszer ők lettek a kárvallottak? A június eleji Kanadai Nagydíjon a futam záró periódusában az első helyért csatázó Sebastian Vettel nem hagyott maga mellett elegendő helyet, leszorítva ellenfelét a pályáról, amiért öt másod­perces időbüntetéssel sújtották. A június végi Osztrák Nagydíjon a futam záró periódusában az első helyért csatázó Max Verstappen nem hagyott maga mellett elegendő helyet, leszorítva ellenfe­lét a pályáról, amiért nem sújtották büntetéssel. Logikus, nem igaz? Az még hagyján, hogy a sportfelügyelők tanács­kozása miatt vasárnap a leintés után három órá­val még nem tudhattuk, ki is a hivatalos győztes, de a Ferrari szurkolói tényleg jogosan tehetik fel a kérdést: ha Montrealban bün­tettek, Spielberg- HA MONTREALBAN ben miért nem? BÜNTETTEK e témakörben újból ugyanazt a problémát vethet­jük fel, mint a Ka­nadai Nagydíj után, vagyis hogy a sportfelügyelői döntések nem elég következetesek, pedig egy állandó grémiumon igenis számon lehetne kérni az esetleges kettős mérce alkalmazását. Míg a labdarúgásban vagy más csapatsportokban megoldhatatlan, hogy a világ minden mérkőzését ugyanaz a bírói stáb vezesse, az F1-ben lenne erre mód, és tekintve a sportág júniusi versenyeit, valószínűleg kívánatos is lenne. Mint mindennek, persze ennek is vannak árnyoldalai - például, ha az állandó sportfelügyelők valamiért pikkel­nek egy versenyzőre -, ez azonban még mindig könnyebben kezelhető probléma, mint a kísérte­tiesen hasonló szituációk homlokegyenest eltérő megítélése. A józan ész és a sportág érdeke Kanadában és Ausztriában is egyaránt azt diktálta, hogy ne büntetés döntsött a győzelem sorsáról, ahogy a futballban is minden értelmes játékvezető „to­­vábbot" int e mérkőzés utolsó perceiben intr.A­­nullás állásnál egy nagyon kétes helyzetben a büntetőterületen belül. Ám a Kanadai Nagydíj sportfelügyelői egy „könnyű síppal befújt tizen­egyessel" kiengedték a szellemet a palackból, és olyan veszélyes precedenst teremtettek, amelyre joggal hivatkozhat bárki. Sajnos most is. Copa: Uruguaynak három gólját is elvették, 11-esekkel kiesett TEGNAP TUDÓSÍTOTTUNK A COPA AMÉRICA PERU-URUGUAY (0-0, TIZENEGYESEKKEL 5-4) NEGYEDDÖNTŐJÉRŐL. AZ INTERNE­TES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. ChicoVagyek „A Copa Américán a negyeddön­tőben 8-ból 7 csapat gólképtelen. 4 meccs, 2 gól. Dél-Amerikában! Halott a foci." Bak nyuszi „ Suárez elintézte Uruguayt... Min­dig lesen bóklászott - azt kell mondanom, most jól döntöttek a gólok visszavonásánál -, aztán a végén szépen kihagyta a tizenegyest." Lester: „Megcsókolhatják a peruiak a brazil bírót. Suárezé biztosan nem volt les, a VAR-on is látszott, mégsem adták meg, Cavanié is ve­teményes. Egy támadó mindig a kapu felé dől, a védő meg kifelé, de ettől ez még nem les. Kellene egy 50-60 centis lessáv, amit berajzol­nak, és akkor lehetne reálisan megítélni, hogy abból ki merre, hogyan lóg ki. Ezek az ötcentis lesek... Vicc kategória. Nyilvánvaló, hogy aki a kapu felé tart, annak a feje, válla előrébb lesz, mint azé, aki kifelé mozog, akkor is, ha a lábuk ugyanott van." m­ormula55 „Lester”, miért kellene csókol­gatni a brazil bírót? A partjelző beintette a leseket, ő ennek ellenére kérte a VAR-t. A vi­deót nem ő értékelte, a fülére mondták a VAR eredményét." SPIELBERGBEN MIÉRT NEM? 2019 július 1., hétfő nemzetisiMMI Táncrend közelmúlt híre, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bi­zottság közgyűlése egyhangúlag támogatta a bréktánc programba kerülését a 2024-es párizsi játékokra. Köszönhetően a szervezőbizottság elnöke, Tony Estanguet aktivitásának és annak a lehető­ségnek, hogy a NOB 2016-ban úgy döntött, a mindenkori házigazda „új, fiatalos” sportágakkal színesítheti az ötka­rikás sportágak sorát. Bevallom, még nem volt szerencsém egyetlen brék­­táncversenyhez sem, mégis drukkolok az ötkarikás el­ismertetéséért. Egyik oka, hogy tavaly, a Buenos Aires-i ifjúsági olimpián honfitársam, Török Enikő egyéniben 11., francia párjával pedig 9. lett. Ne becsüljék le a he­lyezéseket, hiszen a 18 esztendős hölgy - mint mondja - csaknem tízéves gyakorlásnak köszönheti, hogy eljut­hatott a világ élvonalába. A másik indokom edzője, Fodor Lajos. Pontosabban, amit a sportágról állít: „Szabadság. Szenvedély. Érzelmek. Kihívás. Boldogság. Önkifejezés. Csalódottság. Kudarc. Akaraterő. Végzet. És még so­rolhatnánk.” Ám a legjobban önmérséklete fogott meg, hiszen hozzáteszi: „Persze ez sok más táncról és sport­ágról is elmondható." És mégis a bréktánc áll kimagasló lehetőség előtt. Mert egy-egy sportágban csúcs, ha ott lehet az olimpián. És szégyen, ha lekerül onnan. Emlékezhetünk még a birkó­zók 2013-as küzdelmére, hogy ne vágják sutba őket az öt karika jegyében. A veszély valóságos volt. Megúszták, fellélegezhettek, de az eset jelezte, hogy a hagyományok érdeklik legkevésbé a NOB hatalmasait. Hogy mi vezérli őket, nehezen követhető, nálam leginkább a megfelelés vágya. A kornak, a közvéleménynek, a látszatnak­­ tes­sék választani. Most éppen az ökölvívás van veszélyben, a birkózáshoz hasonlóan ősi olimpiai sportágat (csak 1912- ben hiányzott a játékokról) megfosztották attól a jogától, hogy saját korifeusai járjanak el a tokiói olimpia ügyeiben - a Nemzetközi Tornaszövetség (FIG) elnöke, a japán Va­­tanabe Moritari vezette stáb határoz kvalifikációról, lebo­nyolításról, mindenről. Az ok árulkodó. A szövetség volt és jelenlegi vezető­jének személye, közelebbről korrupciós és egyéb (bűn) ügyeik háborították fel a NOB-ot, s kényszerítették fe­­­­nyegetőzésre (kizárásil).Nincsenek illúzióim a nagy.... szövetségek vezérkarának erkölcseiről, de azért nem a­­ sportolókat kellene nevetséges helyzetbe hozni, az ilyes­mi a purifikátoroknak sem áll jól. Aki kikerül - elmerül. Miközben az is tetten érhető, hogy a programalkotásnál a legfőbb ösztönző­­ a látszat. Olyan ez, mint amikor a rendszerváltás előtt az ország­­gyűlési szavazás kiírását megelőzően rögzítették, hogy százalékos arányban hány férfi és nő, fiatal és idős(ebb), értelmiségi és kétkezi (milyen van még?) munkás üljön a padsorokban. Nos, a NOB is figyel az arányokra. A külön­féle változtatgatások után Tokióban 51.2:48.8 százalék lesz a férfiak/nők aránya, a versenyszámok megoszlása pedig férfi: 48.6, női: 45.8, vegyes: 5.6. A fiúk és a lányok tehát majdnem egyenlő arányban képviseltetik magukat, a feladat éppen úgy kipipálható, mint annak idején mife­lénk a szavazásokon. Aki ott van, verheti a mellét, hiszen olimpiai sport­ágként kiemelt figyelemre számíthat - természetesen anyagilag is. És persze a győztesek is jól járnak, hiszen nem mindegy, hogy ötkarikásan lesz-e a világ legjobbja valaki, vagy­­ egyébként. Ahhoz képest, hogy a legen­dás báró az antik nevelési eszményt igyekezett felújítani az olimpiával, eléggé messzire kerültünk Coubertintől. „A szellem és az izom régen különvált frigyét szeret­ném feléleszteni" - áll emlékirataiban, s az is, hogy az ifjaknak rendelkezniük kell „az antik világéhoz hasonló etikával, amely a lovagkor bizonyos szakaszában is léte­zett". Coubertinnél az olimpia csak eszköz - „az erkölcsi nemességnek és tisztaságnak, valamint a testi erőnek és derekasságnak egyaránt iskolája". "IÁ AZ ESZKÖZBŐL EGYÉRTELMŰEN CÉL LETT, MAGÁTÓL ÉRTETŐDŐEN, HISZEN AZ EGZISZTENCIA MINDENEKFELETT. NEM ROSSZ ÜZLET OLIMPIAI BAJNOKNAK LENNI, ÁM EMIATT NE TÖRJÜNK PÁLCÁT A SPORTOLÓK FELETT. Az eszközből egyértelműen cél lett, magától értetődő­en, hiszen az egzisztencia mindenekfelett. Nem rossz üz­let olimpiai­ bajnoknak lenni, ám emiatt ne törjünk pálcáig, sportolók felett. Már csak azért sem, mert ez az a fejezet, amelyik­ talán leginkább hajaz a resteri hagyományokra Az akkori bajnokoknak szobrot emeltek, ám fontosabb volt, hogy nem kellett adót fizetniük, ingyenjegyet kaptak a színházi előadásokra, államköltségen éltek, pénz- és ter­mészetbeni juttatásokban részesültek. A háborúban - ne feledjük, az ókorban vagyunk - ha fogságba estek, azonnal és váltságdíj nélkül szabadon bocsátották őket. A bajnokok tekintélye ma is tetten érhető, nálunk kü­lönösen. Az olimpiai siker mindig a sportmozgalom kö­zéppontjában állt. Jellemző, hogy a negyvenes évek vé­gén azért láttunk neki a kajak-kenu fejlesztésének, azért szavazták meg a kiemelt támogatását, mert a sportveze­tőség úgy vélte, ebben a sportágban könnyebb betörni a világ élvonalába, mint másutt. Akinek pedig sikerült - és ez már valamennyi sportágra igaz -, megérdemelt min­den földi jót. Természetesen nem csupán nálunk, így aztán egyre erősebb lett a verseny. És egyre több a pénz - nem csu­pán a jutalmazásra, a felkészülésre is. Egy tanulmány szerint az ötvenes évek végéig a futballt leszámítva a sportágakat még nem fertőzték meg az anyagiak, mond­hatni, mellékes szerepet játszottak. A sportolót egyéni és - nem túlzás - nemzeti ambíciók vezették. A kimagasló tehetségeké lett a győzelem, érthetően, hiszen hol voltak még akkor a rendszeres napi kétszeri edzések. Később már a szorgalom legalább akkora szerepet játszott, és ehhez jött még az idő - csak az lett képes a helytállásra, aki az életformáját a sikerek középpontjába állította. Az állam partner volt ebben, így lett - közhellyel élve - olimpiacentrikus a magyar sport (is). A vezetőség min­dent az ötkarikás diadaloknak rendelt alá. Emlékezetes a hetvenes-nyolcvanas évek alapelve, lényege, hogy a csa­patjátékokkal nem kell törődni, mert tíz-tizenöt ember csupán egyetlen aranyérmet hoz, míg az egyéni sport­ágakban egy per egy az arány, így aztán három csoportra osztották a sportokat. Az atlétika, az úszás, a birkózás, a kajak-kenu, a kerékpár, az öttusa, a sportlövészet, a súlyemelés, a torna és a vívás vitte a prímet, a csapat­játékot a labdarúgás (mindig külön szám) és a vízilabda képviselte, ezek a sportágak úgymond „különleges el­bírálást” érdemeltek, miközben a futballt leszámítva az érdeklődés nem verte ki náluk a biztosítékot. Arra ott volt például a kézi- és a kosárlabda, a jégkorong, ám azoknál a „szinten tartás" volt a cél. A koncepciónak persze voltak torzulásai a népsze­rűség lesöprése mellett is. Hogy saját példával éljek, amikor egy kollégámmal valamelyik kis faluban arról kérdezgettük a helyi sportkör vezetőjét, hogy szoktak-e pingpongozni, tollaslabdázni, esetleg a kocsma mellett kuglizni a fiatalok, olyan megsemmisítő pillantás volt a válasz, hogy elszégyelltük magunkat. A magyarázattól viszont köpni-nyerni nem tudtunk: „Mint újságíróknak, illene tudniuk, hogy nem mindegy, milyen sportokat fejlesztünk. A sporthivatal világosan előírta, hogy az olimpiai sportágakkal, elsősorban az egyéni sportokkal kell foglalkoznunk, a többi nem érdekes.” Csak az olimpia számított, pontosabban az arany. Ami­kor a sportlövő Hammerl László 1964-ben Tokióban nyert, a magyar táborban sokan kérdezgették: „Ez meg ki...?” Ahogy a Moszkvában (1980) győztes társa, Varga Károly , esetében IS- Ám aztán csak az volt a fontos,­hogy pl­usz egy arany, hét pluszpont a nemzetek versenyében, előrelépés az éremtáblazaton. noo.c*?' ^onussns/sA.r i Változott persze a világ, ám az nem, hogy a játékok jegyében teszi a dol­gát a sportoló. Ma már, ha kijut az olimpiára, az is növeli a presztízsét, azaz: a minden bizonnyal program­ba kerülő bréktánc képviselői már most kihúzhatják ma­gukat.­Az pedig, hogy nálam a tánc inkább művészet, mint sport, tudják be a maradiságomnak. Ha majd Tokióban nézem, a falra nem mászok tőle. Még úgy sem, hogy már az is olimpiai sportág. MALONYAI Péter ­ A hétfőn kezdődő wimbledoni teniszbajnokság előtt a jegyre áhítozó rajongók nem sajnálják az időt: aki belépőt akar, nem árt, ha sátrat ver a patinás All England Lawn Tennis & Croquet Club pénztárainál. REUTERS

Next