Nemzeti Sport, 2019. szeptember (117. évfolyam, 237-251. szám)

2019-09-01 / 237. szám

R05KA Emese Boglárka október 1.: tizenegy évesen ültem anyukám mellett a tévé előtt a nappaliban, és nem állítom, hogy az ösz­­szes részletét értettem annak, amit láttam - néz­tem nagy szemekkel minden idők talán legsi­mább olimpiai döntőjét. 2004. augusztus 29.: barátokkal verődtünk össze, bográcsozásra készültünk, addig viszont egyetlen krumplit sem vágtunk fel, amíg Kiss Gergő nem lőtte be a minden idők biztosan legizgalmasabb fináléját eldöntő nyolcadik magyar gólt. 2008. augusztus 24.: egyetemi szaktársakkal ké­szültünk a Savaria-karnevál aktuális programjára, de mielőtt nyakunka vettük volna a várost, lekuco­­rodtunk az ágyra, és egymást túlkiabálva szurkol­tunk azért, hogy a fiúk történelmet írjanak. Csak azért idéztem fel az emlékeket, mert olva­sóink többsége is vélhetően pontosan tudja, hol, kivel, milyen érzelmi állapotban nézte 19, 15 és 11 évvel ezelőtt a sydneyi, az athéni és a pekingi olimpia vízilabdadöntőjét. Az emlékezetes sport­­események sajátja ugyanis, hogy az idegesen csapkodó szurkolók is kicsit részeseivé válnak a diadalnak - márpe­dig a kétezres évek vízilabdás aranyge­nerációja legalább három ilyen élménnyel aján­dékozta meg a sportkedvelőket. A bajnokok, így a nagy sikerkovácsok, a „há­romszorosok” közül utolsó mohikánként - saját szavaival élve nyugdíjasként - Kiss Gergő is befejezi aktív pályafutását. Nem Kiss Gergely, hanem így, már-már haverkodóan, Kiss Gergő, a hegyomlásszerű, mindig közvetlen vízilabdá­zó, mindenki „Kissgergője". Benedek Tibor már régen, Biros Péter pedig rövidebb ideje edzős­­ködik, Molnár Tamás és Szécsi Zoltán sportve­zetőként teszi a dolgát, Kásás Tamás pedig a maga nyilvánosság elől elzárkózó világában éli mindennapjait, míg a szekrényszerű jelenség, a Klauzál térről induló vagány az idén is edzett, bajnokit játszott és gólokat lőtt. „Eljött az idő” - mondta búcsúmérkőzése előtt néhány nappal a tőle megszokott csibészes mo­sollyal. Arra utalt, hogy szögre akasztja a sapkát, azzal a kiskapuval, hogyha kell, az idényben még besegít a Honvédnak. A hosszú levezetés után, 41 évesen tényleg eljött az idő, még akkor is, ha a rajongó nehezen engedi el a meghatározó pilla­natokat, a különleges embereket. Az utolsó mohikánt. TEGNAP TUDÓSÍTOTTUNK A LABDARÚGÓ EU­­RÓPA-LIGA CSOPORTKÖRÉNEK SORSOLÁ­SÁRÓL, AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Jonas DegenereBotsynka „Kettő-négy pont szerzése a realitás, ha ennél többet összehozunk, az már erőn felüli lenne. Újra felkerültünk Európa futballtérképére, ennek személy szerint nagyon­­nagyon örülök! Hajrá, Fradi!" amatőr72 „Ez nem valami szerencsés sorsolás volt. Örültem volna az MU-nak, ha már lúd, le­gyen kövér alapon. A Ludogorec nem hiányzott, azok felszántják a pályát a Fradi ellen, akkora motivációval mennek fel. Nem reális, hogy négy meccsből négyet behúz ellenük a magyar csapat. A spanyol és az orosz együttes más sebességben focizik, ott már a pontszerzés is bravúrkategória lenne. Természetesen szurkolok a Fradinak, és kívánom, cáfoljon meg!" H68A „Álomsorsolás! A csoport utolsó helye megvan, azt a Ludogorec a nevére vette. A má­sik háromnak csaknem azonos az esélye a két továbbjutó helyre, a spanyoloknak egy hajszállal több, az FTC-nek persze hajszállal kevesebb. Ez tipikusan az, amikor a klubnál teljesítménydí­jazást kellene bevezetni: továbbjutás esetén ir­galmatlan magas pénzjutalom, ha nem jutnak tovább, semmi bonusz." sprenczt „ Az Espanyol elleni utolsó hazait be kéne rakni a Puskásba, minimum 35-40 ezer néző lenne." A RAJONGÓ NEHEZEN ENGEDI EL A MEGHATÁROZÓ PILLANATOKAT. Az Urban Games igazán nagyszerű kezdeményezés. Aki olthatatlan vágyat érez, hogy Budapest szívében, a Műegyetemnél ússza át a Dunát, most következmények nélkül megtehette. Mint a narancssárga nadrágos úr, aki remélhetőleg hasonlóan lelkesen mászott ki a vízből a pesti oldalon is. 3%­1p KONCZ György s „Jézusmária” nélkül modern versenysportban mintha megszűnt volna az egyik idődimenzió. Létezik a jelen, a jövő, de eltűnt a múlt. Profi versenyző, edző és vezető legalábbis naponta hajtogatja, hogy nem néz hátra, csak előre. Nos, én ezúttal, miután a Ferencváros feliratkozott a labdarúgó Európa-liga főtáblájára, vállalom a magam amatörizmusát. Nem azt taglalom, meddig, hová juthat el a Fradi - persze roppant izgalmas ez a felvetés, egyrészt az ellenfeleket te­kintve sportszakmai, másrészt a várható bevételekkel kal­kulálva gazdasági szempontból is -, hanem azt, honnan jött. Ennek ugyan vitathatatlanul csekélyebb a napi, gyakorlati jelentősége, ellenben az ifjabb szurkolói, sportbaráti nem­zedék okulásául szolgálhat. Két rajtpozícióból vágunk neki a múltidézésnek: előbb 1995-ből, majd 2009-ből indulunk. Jézusmária, győztünk! - Beke Kata könyvének címe ugyan az MDF 1990-es választási sikerére utal, de ennél pontosabban nem jellemezhetném azt a riadalommal, ta­nácstalansággal vegyes eufóriát, amely 1995 augusztusá­ban a Ferencváros-Anderlecht Bajnokok Ligája-selejtező váratlan diadala után elborította az Üllői úti klubházat. Többes szám első személyben folytatom, mert felkértek rá, hogy lássam el a BL-kaland során a sajtófőnöki teendőket, így belülről láthattam, tapasztalhattam, ami kívülről tökéle­tesen rejtve maradt. A Ferencváros szűkebb és tágabb stábját igazán remek, a Fradiért és a fociért bármire képes, valóban családként élő és funkcionáló tagok alkották, akik a sportág minden szereplőjét és szegmensét ismerték­­ Zalaegerszegtől Békéscsabáig. No de azon túl? Valóban csupán egy-két kivételtől eltekintve, senkit és semmit, így amikor postáz­ták az UEFA BL-előírásokat tartalmazó, lexikon méretű és alaposságú kézikönyvét, néhányan kis túlzással a visszalé­pést fontolgatták. A kötet kézről kézre járt a székházban, a többséget csupán a nyelvtudás hiánya óvta m­eg attól, hogy frászt kapjon. Aztán egy szépnek aligha mondható napon megérkezett Budapestre az UEFA spanyol, pontosabban baszk delegá­­t­­usa, aktatáskájában egy listával, amelyről percenként tett fel számunkra megválaszolhatatlannak tetsző kérdéseket. Még az első kávé közben kiderült, hogy amit mi sajtótri­bünnek szánunk, az nem az, körülbelül az ötszörösére kell bővíteni, és így tovább. Rögtönöztünk, magyar furfanggal és elszántsággal, napokon át. Amint a fotósoknak nélkülöz­hetetlen „dark roomról”, sötét szobáról érdeklődött az em­berünk, rezzenéstelen arccal mutattuk meg neki a parkoló bejáratánál álló portásfülkét, csak mert nem volt ablaka.­­ Láss csodát, tetszést arattunk, a praktikus elhelyezkedése, a gyors kihajtási lehetőség miatt. Tele voltunk lelkesedéssel, várakozással, ellenben híján­­ a legelemibb rutinnak, tapasztalatnak, szakértelemnek. Az a Fradi a pályán sokkal közelebb állt Európához, mint hátor­szágában, szervezettségében. Még szerencse, hogy idegenben kezdünk - sóhajtoz­tunk, de e véleményt Zürichbe érve gyorsan felülbíráltuk. Első hivatalos programunkat és megpróbáltatásunkat a mérkőzés napján a Grasshoppers-vezérkarral együtt elköl­tött ebéd jelentette. Tudtunk róla, hogy kötelező program, készültünk is, a magunk korlátaival. Patinás étteremhez érkeztünk, a bejáratnál várt ránk a vendéglátók igazga­tója és négy, ugyancsak divatlapból előlépett kollégája. Az ismerkedés kölcsönös ajándékozással kezdődött - mi dísztalpakon álló, impozáns méretű, művészi kivitelezé­sű aranyozott szöcskéket kaptunk (a házigazda jelképe, a grasshopper angolul szöcskét jelent), amelyekért cserébe átlátszó műanyag tokokba helyezett Fradi-törülközőkkel AMINT A FOTÓ­SOKNAK NÉLKÜLÖZHE­TETLEN »DARK ROOM­RÓL«, SÖTÉT SZOBÁRÓL ÉRDEKLŐDÖTT AZ EM­BERÜNK, REZZENÉSTE­LEN ARCCAL MUTATTUK MEG NEKI AZ ÜLLŐI ÚTI PARKOLÓ BEJÁRATÁNÁL ÁLLÓ PORTÁSFÜLKÉT, CSAK MERT NEM VOLT ABLAKA. fllHHi „kedveskedtünk”. Az első sokkon túlesve máris jött a má­sodik, az ünnepi ebéd. Házigazdánk a leves előtt szólásra emelkedett, és angol nyelven olyan beszédet rittyentett a sport magasztosságáról, a futballbarátságról, a magyar labdarúgás régi, nagy híréről, hogy olvadoztunk volna - ha nem azon tépelődünk, hogy nyilván nekünk is illene valami hasonlóval kirukkolnunk. Küldöttségünk vezetője (nevét fedje jótékony homály, de nem Szívós István elnök volt az) fel is állt, megkért, hogy tolmácsoljam a gondolatait, majd ékes magyarsággal nagyjából azt mondta: „Attila, most nem hozlak könnyű helyzetbe, de annyi jut eszembe, hogy nagy megtiszteltetés itt lennünk, mindent meg fogunk tenni, hogy bizonyítsuk, méltók vagyunk a BL csoportkörére, de emellett legfeljebb azt mondhatom, hogyha kinézek az ab­lakon, látom, ahogy úszkálnak előttünk a tavon kacsák, és minden nagyon szép.” Rémülten fürkésztem a szemben ülőket, nagyanyai ágon nem magyar származású-e egyikük, mert akkor úgyis vé­günk. Mivel ezt megúsztuk, rögtönöztem egy választ, meg­tiszteltetéssel, bizonyítási vággyal, kacsák nélkül, így is vert seregként hajtottunk vissza a szállásunkra, ám este fényes 3-0-s diadalt arattunk. Pontosabban arattak a fiúk, a játé­kosok, akik az 1990-es évek közepének Ferencvárosában egyedüliként nőttek az európai középmezőny fölé. E szokatlanul hosszú múltidézés képeit a mával, a maga kategóriájában Európa legjobbjának tartott Groupa­ma Arénával, a pazar népligeti központtal, a­­­hogy csak a magam hajdani, egyszemélyes sajtó- és pr-show-ját vegyem - komplett médiaszekcióval összevetve leírha­tatlan a különbség. Ahhoz képest egy Barca-Fradi meccs bizonytalan végkimenetelű rangadó. Mégis nosztalgiával tévedek vissza 1995-be, mert az adott kor hamisítatlan Fradi-hangulata, romantikája árad belőle. Ellentétben 2009-cel. Pedig a klub fennállásának száz­tizedik évfordulója előtt bajnoki címmel tisztelgett a csapat - csak éppen az NB II Keleti csoportjában. Ez volt a kilá­balás első lépése az évszázados mélypontról. Nem érdek­telen azonban megemlékezni róla, hol járt tíz esztendeje a most El­sőtáblás Ferencváros. Az első osztályú tagságát több mint száz éven át őrző klubot az MLSZ 2006 nyarán - mint utóbb bebizonyosodott, teljességgel jogszerűtlen módon -, megvonva első ligás licencét, a másodvonalba száműzte. Az akkori Ferencvárossal szemben azonban el lehetett követni ezt a méltánytalanságot is, mert tökélete­sen alkalmas volt áldozatnak. Hogy mást ne mondjunk, a labdarúgó zrt.-t vezér­­igazgatói titulussal bizonyos Berki Krisztián tartotta lé­legeztetőgépen. Neki azért jutott bőven „oxigén”. Hogy mindenféle képesség, szakirányú képzettség és vezetői tapasztalat nélkül miként emelkedhetett oda, az a ma­gyar közélet talán örök rejtélye marad. Bár tippem ép­pen lenne, miként arra is, azóta hogyan táncolhat vissza különféle szakadékok pereméről. De hagyjuk, a Ferenc­város és a magyar futball kapcsán remélhetőleg már so­hasem kell szót ejtenünk Berkiről. Azt viszont ne feled­jük, hogy Magyarország legpatinásabb egylete az angol, shieffieldi tulajdonos kelet-európai lerakataként üzemelt, az élén olyan vezetőedzővel, aki stoplis csukában téblá­­bolt a kispad előtt a mérkőzéseken, és a soha senkire rosszat nem mondó Császár, Albert Flórián is csak úgy hívta, Bobby bohóc. A cirkuszi fellépések Bobby bohóccal, Berki bűvésszel és társaikkal három évadon át zajlottak az NB II Keleti csoportjában. Az első idényben ugyanis a Nyíregyháza, a másodikban a Kecskemét és a Szolnok előzte meg az FTC-t, amelynek aztán harmadik neki­­futásra, méltó vetélytárs híján, sikerült visszakapaszkodnia. A „beteljesülést" a Cegléd feletti 4-1 hozta meg. Ezért aki a pénteki El-sorsolás után azon sopánkodott, hogy nem­­ jött össze csoporttársnak az Ar-­­­senal vagy a Manchester United, s helyesen teszi, ha évtizedes táv­ JS latból vet egy pillantást a mai vi­­­­szonyokra. Amelyek közepette a Cegléd játékosai legfeljebb úgy mehetnek vendégségbe az Üllői útra, ha sorban állnak a kasszánál és megváltják a belépőjegyüket. BALLAI Attila | | | | J ^ fdf sport

Next