Nemzeti Sport, 2019. szeptember (117. évfolyam, 252-266. szám)

2019-09-16 / 252. szám

BODNÁR Zalán HOGY MI TÖRTÉNHETETT EDZŐ ÉS JÁTÉKOS KÖZÖTT REJTÉLY...­ehéz volna tagadni, hogy Zsótér Donát az Új­pest legjobb játékosainak egyike. Lapunk osz­tályzatai alapján az előző idény nyolcadik legjobb mezőnyjátékosa volt az NB I-ben, a legelőkelőbb helyezésű újpesti, aki a támadó középpályások között a második lett az összesített rangsor élén végző ferencvárosi Fernando Gorriarán mögött. Vezéregyéniség, igazi kurucos karakter, nem ijed meg senkitől, akkor sem ismer elveszett labdát, amikor társai már feladtak egy meccset, és a mai Újpest azon ke­vés labdarúgói­nak egyike, aki a tizenhatoson kí­vülről is el tudja találni a kaput. A súlyos válság­ban lévő újpesti együttes szombati, Debrecen elleni rendkívül fontos mérkőzésén nem küldte őt pályá­ra Nebojsa Vignjevics vezetőedző, hiába követelték többször is kórusban a szurkolók. Amikor ennek okáról kérdeztem a meccs utáni sajtótájékoztatón a szerb szakvezetőt, már felkészültem a kitérő válaszra, ám ehelyett váratlanul megtisztelt egy „kifejtős válasszal". A légy sem mert zümmögni a teremben, ahogy mintegy tíz percen keresztül kritizálta játékosa fegyelmezetlenségét, magamu­togatását, azt, hogy nem rendeli alá magát a csa­patérdeknek, hogy csak egy „showman”. Hogy mi történhetett edző és játékos között, rej­tély, a középpályás egyelőre nem kívánt reagálni a kritikára. Élek a gyanúperrel, hogy az edző minden szakmainak hangzó érve ellenére valójában a te­kintélyt érintő problémáról lehet szó, és a játékos kihagyása nevelési célzattal történhetett. Kilenc éve ismerem Donátot, nap mint nap a szemem előtt cseperedett a Puskás Akadémián, és sokkal könnyebben el tudom képzelni, hogy „ami a szívén, az a száján" alapon ő lehetett a hetek óta nyilván borzalmas hangulatú öltözőben az, aki nyíltan han­got adott véleményének, mint azt, hogy fütyülne a taktikai utasításokra. Ám ez nyilván csak feltétele­zés, s egyszer talán kiderül, mi történt. Ám volt Vignjevics mesternek egy olyan mondata is, hogy nyugodtan meg lehet nézni, milyen ered­ményei vannak a csapatnak Zsótérral, és milyenek nélküle. Nos, vettem a fáradtságot, és nyugodtan megnéztem. A Honvéd bajnokcsapatából 2017 nyarán érkező játékos a Debrecen elleni mécs­esig 60 bajnokin lépett pályára az Újpestben, vele 23-szor győzött, 25-ször döntetlent játszott, és 16-szor kapott ki a csapat. Azon a hét bajnokin, amelyeken nem játszott, ez a mérleg: egy győze­lem, egy döntetlen, öt vereség. Vagy amikor Zsótér épp a pályán volt, 5A gólt szerzett és csak A6-ot kapott az Újpest. Akkor hogy is van ez? TEGNAP TUDÓSÍTOTTUNK A SZEGED-BARCE­LONA (31-28) KÉZILABDA BAJNOKOK LIGÁ­­JA-CSOPORTMECCSRŐL AZ INTERNETES POR­TÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Gerald Moore „ Csak az első félidő volt jó a Szeged részéről, a másodikban ugyanaz volt, mint a legutób­bi bajnoki idényben, bár az is igaz, hogy tavasszal kell jónak lenni, lásd legutóbb a Veszprém. ” I, on a­me 12 „ Gratulálok a Szegednek a győzelem­hez. Minden csapat annyit játszik, amennyit a másik hagy neki. A Szeged az első félidőben rendkívüli védekezést produkált és lenullázta a Barcát. Aztán a fáradtsággal a koncentráció csökkent és a véde­kezés összhangja megbomlott. A kérdés az, hogyan lehet ezt a teljesítményt kitolni 60 percre. Szerintem ez csak jó rotációval lesz megoldható. ” tehoz: „Ez a játékvezetés felháborító. Ennyire lát­ványosan tolni a Barcát, nevetséges." Lac25 „A Barcelona legyőzése mindig nagy szám. Az első félidőben minden elemben jobb volt a Szeged, főleg kapusteljesítményben volt óriási a különbség Mikler javára, három hetes plusz még egyéb »nem elvárt« védések." kezittruker „Az már most látszik, hogy Radivojevics nagyon jó igazolás, Mikler úgyszintén, de róla nagy­jából tudni lehetett, hogy mi várható tőle, Stepancic támadásban biztató volt. ” sport Sportországból sportnemzet? (2.M­ iután az országgyűlés három hónapja 166 igen, öt nem szavazattal egy tartózkodás mellett a nemzet összetartozás évének nyilvánította 2020-at, érdemes már most sorra venni, mit jelenthet ez a sportban. A publicisztikasorozat első részében taglaltam, hogy a téma kibeszéletlen és feldolgozatlan, s csak az utóbbi évtizedben kezdődött el a nemzet tudatos, határokon átívelő újraegyesítése a sport eszközeivel is. Leírtam, hogy történtek szerencsés ho­nosítások, elkezdődött a spontán egymásra találás, de ha csak azt nézzük, hogy a délvidéki magyar úszótehetség, Szabó Sze­­basztián honosításakor milyen szélsőséges és igazságtalan ki­rohanásokat intéztek a hazai vetélytársak edzői a jelenség ellen, akkor látjuk, van még tennivaló az ügyben. Plagányi Zsolt, Cseh László edzője szerint...a magyar úszósportnak nem kizárólag, de elsősorban a »hazai« (sic!) utánpótlásra kell támaszkodnia, kész versenyzők importja sem rossz dolog, egészen addig, amíg nem válik szokássá, és nem alakul ki olyan vagy ahhoz hasonló helyzet, mint a profi kézilabdacsapatokban." (forrás: SZPress Hírszolgálat) A nyilatkozat egyik fele csöppet sem elegáns csúsztatással a külföldi zsoldosokkal veszi egy kalap alá a valójában nem külföldi, hanem - figyelem, milyen finom magyar nyelvi lelemény! - külhoni magyar sportolókat, másfe­lől éppen azt a sajátos tényt igyekszik figyelmen kívül hagyni, hogy a magyar sport utánpótlása nem korlátozódik a trianoni országhatáron belülre. Selmeci Attila, Milák Kristóf edzője egyenesen azt mondta: „Merem remélni, hogy a tehetséges Szabó honosítása nem indít el egy folyamatot, mert a magyar úszósport eddig elsősorban »saját« (sic!) erőből termelte ki a nagyságait, olimpiai, világ- és Európa-bajnokokat." Nos, mi vi­szont éppen azt reméljük, hogy elindít végre egy folyamatot, és tessék megérteni, hogy a mi „saját erőnk” sokkal nagyobb, ha nem szorítjuk be magunkat önként a mesterséges, már csak az EU szabályai miatt is egyre kevésbé létező határok közé. Miután, láthatjuk, az egyes sportági szereplők sokszor el­lenérdekeltek lehetnek, és rövid távú, egyéni érdekeik miatt nem méltányolják a hosszú távú, közös nemzeti szempon­tokat, érdemes sportágak fölötti, általános koncepcióban és központi jogi segítségnyújtásban gondolkodni, hogy a külhoni magyar tehetségek honosítása ne csupán egy-egy család, klub vagy elhivatott edző elszigetelt magánügye maradjon. Ugyanez vonatkozik a tudás hazacsábítására is, kimondottan törekednünk kellene rá, hogy ahol lehetséges, a legjobb ma­gyar gyökerű, magyar érzelmű szakemberek a hazai sport­­sikerek és/vagy a magyar közösségek szolgálatába állítsák, állíthassák tudásukat. A világon szanaszét létező, de kulturálisan a nemzet része­ként élő honfitársaink törekvéseit, erőfonásait sokszor csak segíteni kellene egymásra találni, a világnemzetként létező ma­gyarok - akiknek egyharmada a mai Magyarország területén kívül él - szempontjából a modern kommunikáció távolságokat eltüntető tulajdonsága valódi áldás. Itt az ideje, hogy a világháló segítségével az eddigieknél hatékonyabban, globálisan kössük össze a magyar sport mindenféle kezdeményezéseit, műhelyeit, sikereit. Egy példa: a DAC 5­2-es Slovan-veréséről szóló tudó­sítást az NSO-n éppen úgy örömmel olvassa a felvidéki, mint az anyaországi magyar futballszurkoló vagy éppen a London­ban dolgozó erdélyi magyar, netán a dunaszerdahelyi járásból Montrealba került atyafi. De ha a kommunikáció működik, akkor a Chicagóban nyolc magyar hátterű kisfiúból kispályás focicsa­patot szervező és őket meggypiros mezbe öltöztető apuka sem érzi magát egyedül, mert mások is tudomást szereznek az erő­feszítéseiről, és hozzá is eljut a hasonló kezdeményezések híre a diaszpórából. Ezért nagyszerű, hogy a cikksorozat első részének * J­A A NEMZETI KULTÚ­RÁHOZ, AZ ANYANYELV HASZNÁLATÁHOZ VALÓ JOG RÉSZÉNEK TEKINT­HETŐ, HOGY A MAGYAR KÖZÖSSÉGEK TAGJAI A KÖZÖS SPORTOLÁS, SZURKOLÁS, AZ EGYÜTT ÁTÉLT SPORTSIKEREK RÉVÉN IS MEGÉLHESSÉK MAGYARSÁGUKAT megjelenése óta elindult a köztelevízióban a Nemzeti Sporthír­adó, amelynek deklarált küldetése legalább műsoridejének har­minc százalékában a külhoni magyar sporttal foglalkozni, napi rendszerességgel, sőt, naponta többször. Reméljük, egyre gyak­rabban kerül a nemzeti sportcsatorna, az MA Sport képernyőjére DAC-, Sepsi- vagy Topolya-meccs is. Valamint egyre hatéko­nyabban sikerül megoldani az adások határon túli dekódolását, a magyar vonatkozású események magyar kommentárral való követésének lehetőségét, ami jogilag, anyagilag és gyakorlati megvalósítás szempontjából sem egyszerű kérdés, de újra és újra megfogalmazódó, jogos kisebbségi igény, amelynek kielé­gítését a miniszterelnök is többször szorgalmazta. Ebbe a sor­ba illeszkedik bele a sporthataroknelkul.hu oldal Tusványoson bejelentett elindítása is, az NB II-es Budafoki MTE és az nb1.hu ausztrál-magyar tulajdonosa, Robert Belteky finanszírozásában. Talán itt nem kell bizonygatnom, hogy a Nemzeti Sport is kiemelt figyelmet szentel a külhoni magyar sportnak, és további terve­ink, ötleteink is vannak. Fontos ugyanakkor megint leszögezni, hogy a magyar kö­zösségek sportjának csak lélekemelő extra hozadéka, csak hab a tortán, ha például egy-egy zseniális tehetségű erdélyi, délvidé­ki, szórványból hazatérő magyar gyökerű és érzelmű sportoló­ból magyar színekben válogatott, bajnok lesz az egész nemzeti közösség örömére, ami persze szűkebb közösségének tagjait is inspirálja, de a legkevésbé sem elhanyagolhatók a lokális hatások. Hiszen a nemzeti kultúrához, az anyanyelv használa­tához való jog részének tekinthető, hogy a magyar közösségek fiataljai és idősebbjei a közös sportolás, szurkolás, a magyar nyelvű edzéseken való részvétel, az együtt átélt sportsikerek, a magyar identitású sportklubhoz tartozás révén is megélhessék magyarságukat. Ahogyan a Székelyföld Labdarúgó Akadémia számos partneregyesületénél az a szabály, hogy bár nem mu­száj magyarnak lenned, ám ha ott akarsz sportolni, vedd tu­domásul, hogy az edzések nyelve a magyar. Székelyföldön ez sokfelé természetes, de Nagyváradon például már különleges lehetőség a magyar családok gyerekeinek. Annak a jelenség­nek a közösségteremtő erejét sem szükséges ecsetelni, ami­kor a romániai magyar identitású csapatok meccseinek végén (például a székelyudvarhelyi kézilabdázóknál, de sok-sok más esetet is említhetnénk a csíki jégkorongtól a sepsiszentgyörgyi futballig) a közönség együtt énekli a székely himnuszt, a már kultikus, önmagában tömegeket a lelátóra vonzó dunaszerda­helyi „Nélküled-éneklésről" nem is beszélve. A határon túli sportbefektetések tehát nagy részben helyben hasznosulnak, a helyi magyarok élete, közérzete, egészsége, önbecsülése erősödik általuk, a nem elhanyagolható gazdasági vonatkozásokat (építkezés, munkahely- és értékteremtés) nem is részletezve. A gazdasági befektetéseken túl, amelyeket, úgy tetszik, a magyar kormány is szívügyének tekint és évről évre tízmilliárdokkal támogat, új lendületet vehet végre a munka kulturális természetű része is: a helyi magyar sportemlékek ápolása, sporttörténeti munkák megjelentetése, emléktáblák állítása, sportmúzeumok berendezése. Kovács István házson­­gárdi, Guttmann Béla bécsi vagy Orth György portói síremlé­kének ápolásától a legújabb magyar nyelvű sporthonlapok fejlesztéséig van feladatunk bőven. Ez a munka pedig a világon bárhol magyarul alkotó kollégákat az elmúlt években a saját szervezetébe integráló Magyar Sportújságírók Szövetségének vezetésével kezdődött el, amely Nagy Béla-programja révén kimondottan preferálja a külhoni magyar sport történetét, életét bemutató kiadványok megjelentetését, Csillag Imre Ösztön­díjprogramja pedig például a Marosvásárhelyi Rádió magyar tudósítóit segítette hozzá, hogy a helyszínről számoljanak be Magyarország első téli olimpiai bajnoki címének megszületé­séről Pjongcsangból. De sok évtizedes tabut romboltunk le az MSÚSZ-szel akkor is, amikor az Év sportolója gálán kitüntettük Károlyi Bélát, majd díszvendégnek hívtuk Novák Edét, Szabó Katit, Szeles Mónikát, Hunyady Emesét. Ám ha a sok helyi kezdeményezés az anyaország és a glo­bális kommunikáció segítségével hálózattá áll össze, végre tényleg elérkezik az idő arra, hogy - más hasonló javaslat és a sikeres Maccabi Európai Játékok mintájára - a világon szanaszét élő és sportoló magyar fiata­lok időről időre a Magyarok Világjátékán mérjék össze tudásukat, ere­jüket és kulturális fesztivál keretében találkozzanak, ismerkedjenek, töltekez­­zenek, így is erősítve az együvé tartozás érzését, semmi máshoz sem ha­sonlítható, a helyi közös­ségeket is megerősítő élményét. A munka itt is elkezdődött, erről is írok majd a folytatásban... SZÖLLŐSI György. És akkor az orrommal lefejeltem az öklét. Hogy ennek milyen büdös volt a kesztyűje... - meséli majd a haveroknak az üzbég Mirazizbek Mirzahalilov, hazatérve az oroszországi Jekatyerinburgban zajló ökölvívó-világbajnokságról, amikor azt kérdezik tőle, mi történt a brazil Douglas de Andrade elleni meccsén.

Next