Nemzeti Sport, 2019. október (117. évfolyam, 267-281. szám)

2019-10-09 / 275. szám

DEÁK Zsigmond öbb mint harminc éve annak, hogy 1988 augusz­tusától 1989 augusztusáig előfelvételis kiskato­­naként, beosztásomra nézve pedig központi ruházati raktárosként tengettem a napjaimat a szombathelyi Garasin Rudolf Laktanyában (ami ma börtön, annak idején néha mi is annak éreztük). Ott történt, hogy a februárban bevonulók közül egy nagydarab, kövér újoncra a legnagyobb méretű gyakorlónadrág sem ment rá. Nosza, méretet vettünk róla, s már vittem is a khakiszínű pantallót is ÖNMAGÁBAN A LEBONYOLÍTÁS, ILLETVE A LÉTSZÁM NEM OLDJA MEG LABDARÚGÁSUNK GONDJAIT, a szabászatra, belebő­vítettek egy sötétebb árnyalatú, háromszög alakú vászondarabot hátul a derekába, s ezt hordta hónapokig. Tisztacseréről persze szó sem eshetett, néha kimosta, s gatya nélkül várta, amíg megszárad, de legalább nyilvánvaló volt, hogy ez az egyetlen méret a megfelelő. Egészen más a helyzet a labdarúgó NB I létszámával. A napi értekezleten a szakíró kollégák legalább fél órát diskuráltak az ideális megoldásról, a hagyomá­nyos 16, a jelenlegi 12, sőt a 10 csapatos, körmér­kőzéses verzió egyaránt felvetődött üdvözítőként. A vita egyébként Sallói Istvánnal, a ZTE sportigazga­tójával készült interjú kapcsán lángolt fel újra (ő 16 csapat mellett tette le a voksot), mert ez egy igazi neverending story, időről időre előbukkan bizonyos érdekek és vélemények mentén. S bizony, amikor olvastam a korábbi válogatott labdarúgó, illetve a többi megkérdezett szakember szavait, illetve hall­gattam a kollégákat, gyakorlatilag mindegyiküknek igaza volt. Hogy miképp fordulhat ez elő? Úgy, hogy más célt preferáltak, illetve másnak adtak prioritást. Egyikük a fiatal hazai játékosok beépítésének a légiósok el­lenében, másikuk az izgalmaknak, a harmadik a né­zőszám emelésének, a negyedik a válogatottnak, az ötödik a leginkább igazságos rendszernek, a hatodik az eredményességnek az európai klubszínpadon, a hetedik a központi fonások optimális elosztásának, s még sorolhatnám. Esszenciális mondanivalóként azt szűrtem le, hogy önmagában a lebonyolítás, illetve a létszám nem oldja meg labdarúgásunk gondjait, s a környező országok futballbajnoki szisztémáinak különbözősége csak megerősítette bennem ezt a gondolatot. Ez most más, mint a kövér katona nadrágja, ami csak egyetlen óriási méretben volt jó. S még citálhat­nám az egykori szocialista kereskedelmi vállalat, az Amfora szlogenjét: tartalomhoz a forma! Tehát előbbi a lényeg, nem az utóbbi, ne a gombhoz varrjuk a ka­bátot vagy a meglévő gyakorlóhoz a dagadt újoncot.­­Bár most jut eszembe, lehet, hogy egy gyors diétával le kellett volna fogyasztani, s akkor hosszabb távon maradhatott volna konfekcióban... TEGNAP INTERJÚT KÖZÖLTÜNK SALLÓI ISTVÁN­NAL, A ZALAEGERSZEGI NB I-ES FUTBALLKLUB SPORTIGAZGATOJÁVAL az INTERNETES PORTÁ­LUNKRA ÉRKEŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. AceMcCiotfd:Nem a létszámmal van a gond. Ha meg lenne szabva, hogy egy csapatban maximum öt légiós szerepelhet, akkor lenne változás.” vanbeten „A horvátoknál tízcsapatos a bajnok­ság, mégis vannak labdarúgóik." megmegineg „Ki gátolja őket, hogy hajtás meccset játsszanak? Sáliéitól kérdezném: hány csapat van Ausztriában???" Materotta .Igaza van a 16 csapatot illetően! P. Maldini „A 16 csapatos bajnokságról már kiderült, hogy az együttesek kábé negyede sem gazdaságilag, sem szakmailag nem alkalmas az első osztályra. Az, hogy a 12 csapatos bajnokság sem hozta meg a kívánt hatást, nem önmagában a bajnoki rendszer kudarca, hanem annak az el­képzelésnek, hogy a bajnoki rendszer majd javí­tani fog a magyar foci minőségén." Objektívszubjektív „A jelenlegi 12-es létszám elegendő. Sem anyagi, sem szakmai indokok nem támasztják alá az emelést." cetaiemolk „Amúgy a 12 csapat is sok. Tíz elég lenne. A 16, 18 csapatos bajnokság alatt ment tönkre a focink, mert lazán lehetett lötyögni. A színvonal egyértelműen jobb most, mert kényte­lenek küzdeni a játékosok, hiszen hamar a kiesés szélére lehet sodródni." Skmkmás 3. este csapatos zsákutca A Zalaegerszeg sportigazgatója­­ úgy látja, a jelenlegi bajnoki rendszerbál nem tudnak a Válogatottnál is szám­ításba Vízi ütközet­ izenkét éve már, hogy a 2007-es melbourne-i vb előtt elámult szem és száj, a Nemzetközi Úszószövetség ugyanis bejelentette, mostantól pénzdíjat fognak osz­tani az érmeseknek. Akkor 1,9 millió dollárt dobtak be, az egyéni győztesek 12 ezret tehettek zsebre aranyanként. Tíz évvel később, Budapesten már 5,5 milliót szórt szét a FINA, az egyéni arany tarifája 20 ezerre ugrott - ugyanakkor „faj­lagosan" még több pénzt lehet keresni az úszó világkupa­sorozatban, ha valaki jól nyomja egy-egy etapban (cluster), pláne odaér összetettben is. A testület ugyanis őrült módon tolja a vk-szériát, míg a legnagyobb eseményén hat sport­ág legjobbjainak ad 5.5 milliót kétévente, csak az úszó vk-n 2.5-öt oszt ki minden évben. Ehhez képest a világkupa sehogy sem volt képes valami földöntúli eliteseménnyé válni az évek során. Ezeken a viada­lokon nem jön össze olyan mezőny, amely akárcsak megkö­zelítőleg vetekedne egy világbajnokságéval vagy olimpiáéval - sztárokat láthatunk folyamatosan, ám jó, ha az elitnek 30- 40 százaléka vállalja az őszi földkörzést. Az okot épp ebben kell keresni: az őszben és a földkör­­zésben. Az ősz ugyanis egy úszónak egyrészt a feltöltődés, másrészt az újrakezdés időszaka. Olyan sportágról beszé­lünk, amelyben dermesztően nagy a különbség az edzés mennyisége és a versenytáv között. Napi 10 kilométer úszás azért, hogy mondjuk 200 méteren a legjobb legyél. Napi hét óra a vízben, hogy aztán két percet a lehető leggyorsabban ússz végig. Ez nem tenisz, golf vagy atlétika, hogy minden második-harmadik héten pörögjön az ember. Aztán ott a földkörzés, Tokiótól Szingapúron és Buda­pesten át Kazanyig és Doháig­­ a nemzeti szövetségek a fő világversenyekre fókuszálnak, arra utaztatják a versenyző­iket, plusz olyan viadalokra és edzőtáborokba, amelyek a fő eseményre való felkészülést szolgálják; spéci és az őszi vk-sorozat nem sorolódik ebbe a kategóriába. Vannak, akik­nek állják az útját, és vannak, akik invesztálnak, eljönnek, mert bíznak magukban, hogy a pénzdíjból visszahozzák a költségeket, és még marad is valami. Itt mutatkozik igazán éles különbség: ez a „belerakok, hogy kivegyek" alapállás nagyjából az elit felé igyekvő teniszezőkre jellemző, akik Challengerekre járnak, nagy tornák selejtezőire, mert be akarnak törni a legjobbak közé.Jászoknál az elit tagjainak többsége tart itt (fizet, hogy versenyezhessen). Pontosabban: nem tart semerre­­ hanem otthon marad és edz. A FINA motivációja egyértelmű: képernyőn kell tartani az úszást, mert manapság egy sportág akkor létezik, ha látszik a tévében. Évi egy világbajnokság ma már kevés e cél el­éréséhez, kell mellé más is. A bökkenő ott van, hogy hiába tolták ki az úszószezont három hónappal, plusz a versenyek­be a pénzt talyigával, a sporttelevíziók piacán egyelőre nincs áttörés. Ahogy a közvetítési jogokkal sáfárkodó eurovíziós ismerősöm mondta egyszer, Lausanne-ból erősen presz­­szionálták őket, hogy „Srácok, szerezzetek már egy francia tévét, amelyik közvetíti az állomásokat! Mire én csak annyit tudtam mondani: előbb érjétek el, hogy legalább egy francia úszó induljon." Aztán ahogy lenni szokott, a FINA addig erőlködött, amíg egyszer csak feltűnt a színen a Nemzetközi Úszóliga (ISL), egy ukrán milliárdos, Konsztantin Grigorisin kreálmánya, amely kissé felkavarta az állóvizet, bár az adott szituációra - és a lausanne-i döntéshozókból kiváltott reakciókra - jobban illene, ha azt mondanám: belepurcantott a nullás lisztbe. Emlékszünk, egy éve ilyenkor még őrült prüszkölés fo­gadta a FINA részéről, hogy Torinóban egyetlen, amúgy ártalmatlan év végi gálaversenyt kívánt rendezni az új szer­vezet. Először visszakézből eltiltással fenyegetőztek, ami miatt a viadalt végül lemondták, ám ez durván visszaütött. Egyrészt - többek között Hosszú Katinka nevével nyoma­tékosba - beperelték a FINA-t, másrészt sikerült a nem­zetközi szövetségnek maga ellen hergelnie saját sztárjait és nem utolsósorban Grigorisint is. A NAPI HÉT ÓRÁKAT, TÍZ KILOMÉTEREKET TRÉNINGEZŐK ÉRDEKÉBEN KELLENE MEGGÁTOLNI, HOGY A SPORTÁG VÉGZETESEN LEMARADJON. Ezek után a FINA próbálta menteni a menthetőt, a fenye­getőzést felváltotta az elfogadás, még az alapszabály is mó­dosult, hogy egyetlen versenyző se gondolja, utánanyúlhat­nak a jövőben, plusz tavaszra előjöttek egy derűs négymillió dolláros parádéval, a három állomásból álló úszó Bajnokok Ligájával, kimondatlanul is afféle ISL-ellenrendezvényként. Ám nem volt visszaút. A tavasz és a nyár még békében telt, igaz, Adam Peaty - aki az ISL egyik bástyája - például tün­tetőleg nem ment el a FINA-féle úszó BL (Champion Swim Series) egyik állomására sem. Emellett Grigorisinék gyönyö­rűen rászervezték az ISL első két fordulóját a budapesti és a berlini világkupára. Azaz nem véletlen, hogy amíg tavaly októberben Sarah Sjöström és a magyar közönség nagy kedvence, Chad le Clos még a Duna Arénában remekelt, most hiába vártuk őket - Indianapolisban úsztak az ISL-pre­­mieren. Hogy melyik viadal volt a sikeresebb, megítélés kérdése. Hangulatában, körítésében a budapesti újfent fenomenálisra sikerült, a magyar szervezők és szurkolók meg persze a ma­gyar világklasszisok jóvoltából errefelé a 10-es skálán csakis 10-es úszóversenyek zajlanak 2017 óta, a külföldiek nem ud­variaskodásból szokták mondani, sehol sincs olyan atmosz­féra, mint a Duna Arénában. Szombaton kint voltak négyez­ren, Indanapolisban - amely az egyik jenki sportfellegvár, az ottani Naratorium pedig olyasféle úszószentély, mint nálunk a Hajós - mintegy ötszázan lézengtek a lelátón, plusz az amerikaiak sok mindent tudnak, de úszóversenyen varázs­latos hangulatot teremteni garantáltan nem (holott még Katie Ledecky is feltűnt a színen, noha őt ősszel még sosem látták versenyezni). Ettől függetlenül az ISL két téren felülmúlta a FINA vk-t: sztárfelhozatalban és televíziós elérésben - utób­biban gyakorlatilag KO-val (még a franciák is adták!). A klasszisfelvonultatás papírforma volt: valamennyi in­dulónak fizették az utazását (a hétvégén esedékes második viadalra a teljes mezőnyt chartergép vitte át Nápolyba) - a televíziós érdeklődés ugyanakkor erős jelzés: az ISL-féle eseményre jobban tapadt a média. Nem csoda: ott kvázi garantált a fellépők névsora, hiszen tudható a csapatok ös­­szetétele (legalábbis nagyjából), míg a FINA-világkupákon az indul, akinek kedve tartja, mert fizeti a szövetsége­ saját maga. Ott kitaláltak egy izgalmas, új formulát, csapatver­senyt egy egyéni sportágban, de nem nemzeti alapon, ha­nem kizárólag a legjobbakat összerakosgatva - márpedig az újdonság mindig vonzóbb, pláne ha érdekfeszítőbbnek is tetszik. Mint kiderült, csiszolni még van mit rajta, meg az­tán nem annyira demokratikus, mint egy világkupa, hiszen a megkereshető pénzdíj a medencében elért pontokon alapul, ám az egyedi szabályok miatt a gyorsúszó sprinterek alapból jóval többet szakíthatnak, mint bármely más úszásnem és táv specialistái (van egy egyenes kieséses, csillagszóró jel­legű betétszám, amelyben minden triplázódik, de ötveneket kell úszni). Azaz a FINA-hoz képest a megnyerhető pénzdíj szerényebb, Sjöström 13 500 dollárral végzett az élen, azaz mondjuk az alapszakasz négy fordulójában kereshet 45 ez­ret, ha ugyanezt a világkupán adja elő, garantáltan nyer két clustert, és már 120 ezernél tart. Azt persze nem tudjuk - mert nem publikus -, hogy az egyéni szerződésekben milyen rajtpénzek virítanak, egy bennfentes írásban tavasszal az szerepelt, Peaty akár szezononként elrakhat egymillió dol­lárt, azaz a médiában megszellőztetett összegből (Grigorisin 20 milliót invesztált) gyaníthatóan szépen jutott fellépési dí­jakra is, úgymond. Meg aztán deklarált cél, hogy a bevételek fele az úszókhoz megy, azaz ha igazán beindul a biznisz, a tévés jogdíjakból és a szponzoroktól újabb kifizetések várha­tók - mondjuk úgy, ha a FINA is 50 százalékot osztana szét egy vb-n, akkor 15-20 millióra is emelhetné a pénzdíjalapot; sokan erre is céloztak, amikor a nemzetközi szövetséget kritizálták, hogy őrült pénzeken ül, és nem osztja vissza a főszereplőknek. Egyvalami biztos: ez a sportág messze nem tart ott, mint a tenisz vagy a golf, sem a versenyek számában, sem a meg­mozgatható pénzek volumenében. A felsőbb kategóriás te­niszviadalokon az első körös kiesők kapnak annyit, amennyit Sjöström két nap alatt összeúszik egy ISL-viadalon, illetve említhetnénk, mekkora hír volt anno, hogy Katinka az úszó­sportban elsőként lépte át az egymillió dolláros küszöböt kizárólag pénzdíjakból, nagyjából fél évtized megfeszített versenyzésével­­ teniszezőéknél ehhez trófeát sem kell nyerni, elég néhány rangosabb tornán eljutni a negyeddöntő­kig, mondjuk, és egy éven belül megvan ennyi cash. A tanúság leginkább az volna, hogy az úszósport egyvala­mit nem engedhet meg magának: hogy az ilyen megaviadalok üssék egymást. A sztárok miatt sem, meg a sportágra irányuló figye­lem megoszlása miatt sem. Nem véletle­nül mondta azt Budapesten is, Indyben is az összes versenyző: a két szervezetnek ki kell egyeznie egymással. Igazából ez nem a klasszikus kormányfélrerántós sztori - itt az útról akarják leszorítani egymást. Törik mindkettő, meg lassul is. A sportpiacon eközben a többi szereplő csak gyorsul. A napi hét órákat, tíz kilométere­ket tréningezők érdekében kellene meggátolni, hogy a sportág végze­tesen lemaradjon. sport ŐRÜLET * Zlatan Ibrahimovic szobrot kapott Malmőben, ahol a pályafutását kezdte, és az avatáson a stadion főbejárata előtt a kordon sem tudta megakadályozni a tömeget, hogy közel kerüljön a világhírű svéd labdarúgóhoz és az őt ábrázoló műalkotáshoz.

Next