Nemzeti Sport, 2019. november (117. évfolyam, 297-310. szám)

2019-11-02 / 297. szám

MALONYAI Páter gy ország aggódik Willi Orbánért - tudom meg az online portálunkra érkezett üzenetek közül válogató rovatunkból. A megállapítás statisztikai ereje meglehetősen vitatható, ám arra bizonyíték, hogy a Wales elleni, mindent eldöntő Európa-bajno­­ki selejtező bennünk van, már most eszünkbe jut. És azt is igazolja, hogy Willi Orbán a „mi kutyánk kölyke” lett, elfogadta boldog-boldogtalan, örül an­nak, hogy csak két hetet és nem két hónapot kell kihagynia sérülés miatt. Persze a gyors népszerű­séghez produkció is kell, s nála nem hiányzik. Hogy a Bundesligában szó szerint vitézkedik, az innen nézve leginkább népmesei fordulat, ám a nekünk fontos pillanatokban is hozza magát. Tizenkét válo­gatottság, három gól - nem olyan rossz, ugye? Ezek után egyet tudok érteni azzal a hozzászólás­sal is, amely szerint AZ A CSAPAT ..nagyjából keresz-A MAGYAR tet 15 vethetnénk a A meccsre” nélküle, VÁLOGATOTT, még úgy is, hogy AMELYIK tudom, a futball PÁLYÁRA LÉP. csapatjáték, tehát a csapat játéka a fon­tos. Igen ám, de ahogy az életben, a futballpályán sem mindegy, ki van mögöttem, nos ebből a szem­pontból W. C. jelenléte megnyugtató, és akkor még nem beszéltem Gulácsi Péterről (akinek - a fáma szerint - lipcsei klubtársként van némi köze ahhoz, hogy hősünk a piros-fehér-zöldet­ választotta). Persze így is lesz éppen elegendő hiányzónk, Nagy Ádámról a hivatalos megfogalmazás szerint egy­másnak ellentmondó hírek érkeznek (sérült is, meg nem is), Korhut Mihályt és Kleinheister Lászlót eltil­tották, Sallai Roland éppen hogy elkezdett játszani, így aztán ezúttal is csak utólag leszünk okosak, de ami engem illett, már most leszögezem, hogy az a csapat a magyar válogatott, amelyik pályára lép, nem fogadok el majd semmiféle mentegetőzést, hogy ez is hiányzott, meg az is. Nem szép emlék, de ide illik az 50 esztendővel ez­előtti marseille-i cseh-magyar (4:1), a blama kö­vetkeztében nem jutottunk ki a világbajnokságra. A meccs történelmi, sokan akkortól számítják a magyar futball mélyrepülését, indulat követett indu­latot, de volt annyi becsület a magukat (is) lejárató futballistákban, hogy egy szóval sem emlegették a hiányzókat - például Albert Flóriánt (Aranylabda) és Dunai II Antalt (Ezüstcipő). Igaz, a pályára lépők se voltak akárkik, de ez most is igaz, annak ellenére, hogy más­kor, más lépték. De maradjunk a földön, örüljünk, aminek éppen lehet. Most éppen annak, hogy Willi Orbán minden bizonnyal ott lesz. A csapatban­­ ez azért fontos. SZETTEGYZE DjHit*: 2011.10.11 11:07 Válogatott: Orbánnak két hetet kell kihagynia­­ Cardiffban ott lehet ONLINE KIADÁSUNKBAN BESZÁMOLTUNK ARRÓL: VAN REMÉNY, HOGY A SÉRÜLT WILLI ORBÁN, A MAGYAR FUTBALLVÁLOGATOTT HÁTVÉDJE OTT LESZ A WALES ELLENI SORSDÖNTŐ EB­SELEJTEZŐN. AZ ONLINE PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. geretsberg „Gyógyulj meg gyorsan, Willi, egy ország aggódik érted! Van Luganóban egy közép­hátvédünk, aki rendszeresen játszik a svájci baj­nokságban. Kecskés (nem a körülményekre való tekintettel, de most különösen) megérdemelne egy lehetőséget az uruk ellen." Kroll „Nem a legjobb előjelek. A sérüléséből felépü­lő (?) Nagy Ádám, Willi Orbán, a játék nélküli Sallai és Nagy Dominik, a formán kívüli és szintén sérü­léssel bajlódó Kádár, a sárga lapjaik miatt távollévő Korhut és Kleinheisler..." Ksamu „Kroll, Sallai most játszott egy órát a kupa­meccsen. Nem sok, de reméljük, lesz majd több is a bajnoki mérkőzéseken. Nagy szükség lesz az ő jó játékára a szélen. Hogy örültünk, ugye, Nagy Ádám­nál is, hogy játszhat majd a szlovákok ellen félig sérülten. Tudjuk, mi lett a vége.’ saíntsventi „Attól még, hogy lehet ott tesz Cardiff­ban, a két hét kiesést biztosan meg fogja érezni. A­bladla07 „Remélem, hogy játszhat. Nagyjából ke­resztet is vethetnénk a meccsre, ha nem lenne ott az egyetlen olyan védőnk, aki tudja, mit és hogyan kell csinálni." 2019. november 2., szombat nemzeti sport ALAPVONAL író sport, ne viccelj már, róla pattant ki!” „Legyen a tiétek, rúgjatok szögletet... Őszintén, nem ro­­hadtul mindegy?!" - vetette oda a labdát csapat­társunk az ellenfélnek, át­ átlesve a szomszédos kispályára, a párhuzamos meccs helyszínére, ahol az oldalvonalnál kiterít­ve feküdt valaki mozdulatlanul, mezben, gatyában, sportszár­ban. Néhány perccel korábban még csereként nézte a játékot, aztán egyszer csak lefordult a kispadról, földre puffant, mint egy zsák krumpli. Riadt kiáltozás, fejveszett orvoskeresés után az aggódó társak gyűrűjében egy hirtelen előkerülő, mentős végzettségű kapus próbált életet pumpálni belé, hi­ába. Az időközben kiérkező rohamkocsi legénysége sem tu­dott már csodát tenni, a hosszú-hosszú küzdelem után végül meghozták a fekete zsákot. Ezt már az öltöző ablakából lát­tuk, merthogy közben annak rendje s módja szerint lejátszot­­tuk a magunk meccsét, a bíró ragaszkodott hozzá, mondván, szegényen úgysem tudunk segíteni. És ahányszor egy-egy pillanatra megakasztotta a már-már szégyenkezve továbbját­szott mérkőzést a mellettünk vívott haláltusa újabb fordulata, valami reménykeltő rángás, szusszanás, arcszínváltozás, az újraélesztést kísérők döbbent hangja vagy a mentősök várva várt kiérkezése, a sporttárs mindannyiszor szigorúan figyel­meztetett: „Urak, a jáékkal foglalkozzunk!" Már hogyan foglalkoznánk a játékkal, amikor éppen meg­hal itt egy ember?! Szinte lábujjhegyen, fojtott csendben foly­tattuk a meccset, a zavart légkörben átértékelődtek a máskor foggal-körömmel vívott párharcok, zihálva űzött célok, zajo­san ünnepelt pillanatok. Mit ér a gól a halál torkában? Minek a győzelem? Számít még szöglet, bedobás, csel? Nem szánal­mas cicaharc ez ahhoz képest, hogy közvetlenül mellettünk egy félbehagyott élet zárul le éppen, emlékekkel, tervekkel, álmokkal, netán itt maradt feleséggel, gyerekekkel? Rúgjátok ti a szögletet, ha akarjátok... Tragikus sporttörténeteket, gyászos eseteket bizonyára mindannyian ismerünk, talán személyesen tapasztaltunk is, mégsem szokás arról beszélni, hogy sport és halál közeli rokonok lennének. Sőt a sportoló halálának, fizikai elmúlá­sának drasztikus üzenete abban áll, hogy a pályafutása során olyannyira fontos test, amelynek izomzata, rostja, felépítése tette őt különlegessé, éppen úgy porlad el és lesz semmivé, mint a szomszédos sírban nyugvó valamikori láncdohányos alkoholistáé. A példa igen tisztelt és tapasztalt, apámmal egykorú barátomtól hallottam nemrég, halottak napja kö­zeledtével kerestem fel őt, hogy ossza meg gondolatait a sportolók sírjairól. Istenhívő emberként Gábor - szerényen névtelenséget kért, nevezzük egyszerűen így - évek óta járja a temetőket, amelyek a maguk mozdulatlanságával, emlé­kező légkörével, egységesítő szellemével ideális környezetet kínálnak neki számvetésre, elmúlásról való elmélkedésre. Sétái során számos országos vagy helyi szinten kiemelkedő sportoló sírját vette észre, és az árulkodó feliratokról, díszí­tőjegyekről fotódokumentációt készített, kiegészítve egy-egy hozzáfűzött észrevétellel. „Elsőként mindig az a kérdés vetődik fel bennem - ma­gyarázta -, hogy vajon a sírfelirat kiről szól, miről árulkodik: tényleg a sportolóról, vagy inkább arról a viszonyról, amely azokhoz fűzte, akik a sírt állították? Ha valakinek a sírjára egy sakktáblát vésnek, azzal nem csupán a hozzátartozók akarják-e kifejezni, hogy ennek az embernek a sakk volt a mindene? Eszembe jut: ha az illető látná a sírján a sakktáblát, talán még el is szégyellné magát, hogy ő családapaként csak egy sakkozó tudott lenni a feleségének. A keresztény tanítás szerint a földi élet az érdemszerzés ideje, az érdemek össze­függésben vannak a halhatatlansággal. Márpedig a sportoló az érdemszerzés világában él, még akkor is, ha az üdvösség szempontjából az olimpiai aranyérem aligha ér sokat. Papp László sírján ott a kőből faragott bokszkesztyű és az olimpiai öt karika, azonban az ő igazi nagyságát sem a három olimpiai aranyérem adta, hanem az, hogy a három olimpiai aranyérem ellenére megmaradt egyszerű embernek, az Isten közelsé­gében akart kicsi lenni.O­tt a sírkőbe ÉPÍTETT LABDA A SPORT LÉNYEGÉT ADÓ JÁTÉK INCSELKEDÉSÉVEL NEVETI KI A FÖLDI ÉLET VÉGÉT, ÉS VÁLIK EZÁLTAL A HALHATATLANSÁG SZIMBÓLUMÁVÁ. Hasonlóképp elgondolkodtató, hogy mit jelképez egy-egy sportolói síron a klubjelvény. Valóban az adott sportegyesület faragott belőle embert, segített neki kiteljesedni, megtalálni sajá­­tját, egyéniségét, vagy csak arról van szó, hogy a klub­közösség szeretné magáénak tudni a sikeres sportember emlékét, büszkélkedni vele, esetleg jelezni, hogy a temetés, sírállítás költségéből kivette a részét? És ki gondol ama, hogy a sírkőre nyomott klubcímer talán néhány évvel később ér­vényét veszti, a csapat új nevet, új jelvényt kap, netán meg is szűnik, az egykori sportolónak mégis örökké a sírján ragad? Észak-olaszországi falusi temetőkben láttam, hogy szin­te minden síron ott az elhunyt fényképe. Ismeretlen kívül­állóként érdekes megnézni a fotót, könnyebb elképzelni a hozzá tartozó életet, és talán a rokonok, utódok, gyászolók szempontjából is könnyítheti az emlékek felidézését. De az örökkévalóság dimenziójában, a halhatatlanság-múlandóság kérdéséhez kapcsolódóan éppen azért aggályos, amiért a klubcímer vagy bármi más „pillanatnyi” nyom: a csecsemő­kortól öregkorig tartó, csak egyben értelmezhető életútnak miért éppen a kiválasztott állapotát, mondjuk a fiatalkori esküvői képet merevíti ki az utókor? Vajon nem ugyanilyen korlátozása-e egy emberélet szellemi-érzelmi örökségének, ha bizonyos attribútumok - például sporteszközök, egyesületi zászlók, medáliák - segítségével behatárolják sírján a hagya­tékot? Arany János Ének a pesti ligetről című versének záró szakasza juthat eszünkbe: „Nyerd bár világi életedben / Ég s föld minden koszorúit: / Neved csak az, mit e ligetben / Egy sírkő rád olvas: Fűit." Talán a pillanatnyi győzelem dicsősége és a földi sikerek - latin „fűit” (volt) szóban kifejezett - múlandósága között fe­szülő ellentét is közrejátszik abban, hogy sport és halál rossz testvérek. Ha az egyik jön, a másik rendszerint kitér az útjából, ha pedig mégis találkoznak, olyan zavar támad, mint azon a néhány évvel ezelőtti kispályás meccsen. Gábor szerint ilyen értelemben a sírkőbe épített labda, hokiütő vagy tornászcipő görbe tükröt mutat a súlyos, komor, szomorú halálnak: a sport lényegét adó játék incselkedésével neveti ki a földi élet végét, és válik ezáltal a halhatatlanság szimbólumává. Ugyanúgy, mint a Tiszától keletre egyes temetőkben az úgynevezett ka­cagó fejfák: „Itt nyugszik hű nejem, Szentpéteri Sára, eltörött a pipa, megmaradt a szára”; „Itt nyugszik Peski, ki a sírból les ki, nem kell neki túrós csusza, sze’ már rég a sírba csusza”; „Itt nyugszom én, olvasod te, nyugodnál te, s olvasnám én”. Ha a temetők és futballpályák ködös határvidékén kószá­lunk, nem kerülhetjük ki Sajó László írásait, így elbeszélését a sanyarú sorsú Marika néniről és a nekézsenyi meccsek bal­ladái közjátékáról. „Mint minden rendes faluban, Nekézseny­­ben is egymás mellett van a futballpálya és a temető. Akár a főtéren a templom és a kocsma. A nekézsenyi pálya kapujára, mind a kettőre, kiírták: FELTÁMADUNK! Ideje is volna, az egy­kor szebb napokat (megyekettőt) látott csapat most a megye­háromban szenved. A pályán át visz az út a temetőbe. Átlósan, szögletzászlótól szögletzászlóig kitaposott, egyszemélyes gyalogút, ösvény, mondanánk, ha erdőben vezetne. Fű be nem lepi, a pálya tartozéka, akár a kapuk, a szögletzászlók, a bíró. Eme jár a temetőbe Marika néni, naponta, többször. [...] Ha meccs volt, a bíró félbeszakította a játékot, egyperces gyászszünet, míg Marika néni átbiciklizik.” A nekézsenyi asszony legendája mellett megelevenedik a futballpályán született gyermeke is, aki a Tőzegüzem SE-Jutagyári TE meccset követő bankett végén, hajnalban, a ka­pufák között a Győző nevet kapta („ke­resztléc"), és a jóslatot, hogy meghalni is futballpályán fog. Nem is engedték soha pálya közelébe, századik születésnap­ja közeledtével azonban a helyzet kezdte aggasztani a családot, végül az unokák, ükunokák csak kigurították tolóko­csiján a gyepre, a gólvo­nalon túlra („kereszt­léc", ismét). A halhatatlanok klub­jába a felvétel folyamatos - gyenge fizikum nem akadály, ha­mis igazolással próbálkozni kár. CSILLAG Péter Halhatatlanok klubja A Japánban zajló rögbi­­világbajnokság Új-Zéland- Wales bronzmeccsén Hak­am Amos (jobbra) jobb híján így próbálta meg megállítani az új-zélandiak centerét, Anton Lienert- Brownt. Hiába, Új-Zéland 40-17-re győzött.

Next