Nemzeti Sport, 2019. november (117. évfolyam, 311-325. szám)
2019-11-16 / 311. szám
MALONYAI Péter , első gólt nem magyar futballista szerezte az új stadionban. A másodikat sem. A harmadikat viszont igen. Éppen itt volt az ideje, hiszen nincs az a díszes stadion, felemelő ünnepség, lelkes drukkerhad, amely képes feledtetni, hogy gyorsan egy nulla, majd kettő nulla oda. Aztán Szalaival jött a remény, s igyekezhettek a fiúk amúgy barátságosan (csak ügyetlenségből oda-odarúgva) kicsikarni a stadionavató mércéje szerint elfogadható eredményt. Miközben mindenki azt emlegette, hogy mindegy, mi történik péntek este, a lényeg a kedd, akkor érkezik el az igazság pillanata. Vagy nyerünk, vagy... Nem folytatom, mert ha kudarc jön, megvan a biztos, a bevált forgatókönyv, az örömöt még tanulnunk kell. Akár sikerről van szó, akár stadionavatóról. Gondolok itt arra, hogy a magyar futballisták nem bújtak ki a bőrükből tegnap este sem, olyan óvatosan kezdtek, hogy már-már vártam, az uruk közül egyik-másik megsimogatja a vele szemben állót: „Ne félj, kisfiam...” És persze nem lettek jobb játékosok sem attól, hogy végre átadták a szentélyt, a templomot - a Puskás Arénát. Amelynek története, sőt történelme és a jelene, a pazar építészeti megoldásokat elővezető megvalósulása az eddiginél több felelősséget ró a címeres mezbe öltözőkre, sőt mindenkire, aki labdába rúg mifelénk. Ha az volt a visszatérő mondat a nép új stadionjában, hogy „a mai kor minden követelményének megfelel”, itt az ideje, hogy a sportág, felkent képviselői jóvoltából nőjön fel a stadion szintjére mifelénk, azaz feleljen meg „a mai kor követelményeinek". Mert - ez meggyőződésem - nem ajándék az új Puskás Aréna, hanem befektetés. A bizalom jele, mint minden olyan apróbb és nagyobb lépés, amely olyan hátteret teremt, amely egyértelműen kötelez a tettekre, a valódi cselekvésre, a látszat- és tucatmunka sutba vágására. Kedden régi stadionban játszik a magyar válogatott, a Cardiff City pályájának befogadóképpessége úgy a fele az új arénánkénak, de a tét legalább akkora, mint tegnap este volt. Tudom, tudom, hogy jön egy barátságos a vérre menőhöz, nálam sohase mondtam, hogy megfelelek a „mai kor minden követelményének” - azonban a Népstadion reinkarnációja van olyan fontos, mint bármelyik tétmeccs. Az egygólos vereség elfogadható eredmény. Még ha ünneprontás is. AZ EDDIGINÉL TÖBB FELELŐSSÉGET RÓ A CÍMERES MEZBE ÖLTÖZŐKRE TEGNAP TUDÓSÍTOTTUNK A HOLLANDIAMAGYARORSZÁG (66-56) NŐI KOSÁRLABDA EB-SELEJTEZŐ CSOPORTMECCSRŐL. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. prg „Ez borzalmas volt. Turner és Határ volt jó. Szekszárdiként is kiáltok most Határ mellett. A végére elfáradt Ezzel az alkattal nem szabad játszatni ennyit pihenés nélkül. Ne jöjjön senki, hogy mennyi lehetőséget kap Sopronban, ez alkati kérdés. A többiek kritikán alul. De ezek a játékosok nagyjából a legjobb magyarok..." superlat „Elnézve a közelmúlt meccseit, felvetődik a kérdés: mit csinálnak az edzéseken, mert a dobási pontosságot gyakorlással lehet fokozni, a lepattanóért való harcot úgyszintén. Az első negyed első fele volt csak elfogadható a védekezés szempontjából." Jaskpeter „Székely úr, ez az ön sara leginkább! A csapatok különböző figurákat játszanak, nálunk egy van, a belöbbött labda, ezt mindenki tudja, körbezárják, kész. A lepattanózás szönyű!" bluestraveler „Nem hinném,hogy Székely nyakába kellene varrni a vereséget. A magyar válogatott teljesítménye tökéletesen tükrözte az NBA-csoportjában tapasztaltakat. Ennek a teljesíménynek a függvényében még inkább felértékelődik az az eredmény, amit a csapat az Eb-n produkált legutóbb." Szörnyű este •« A magyar válogatott HACYQH ROSSZI* lATSXVA csúnya vereségbe szaladt bale Hollandiában - a kvalifikációratsnaff* “' ________vasárnap lehat és ta- életben tartani. Figyeltek, nyertek 2019. november 16., szombat nemzetisport Norvég mint K irály - Fiola, Guzmics, Lang, Kádár - Gera - Németh K. Kleinheisler (Nagy Á.), Elek, Dzsudzsák (Lovrencsics) - Szalai (Priskin). Három nap múlva: Király - Fiola, Guzmics, Lang, Kádár - Nagy Á. - Dzsudzsák, Kleinheisler (Németh K.), Elek (Pintér Á.), Lovrencsics - Priskin (Böde). Bár a mindössze négy esztendő elég messze áll a történelmi léptéktől, attól a távolságtól, ahonnan visszatekintve már kirajzolódnak a nagy igazságok, s megalapozott következtetéseket lehet levonni a múltbéli eseményekről és hatásaikról, én vakmerően mégis megteszem. Úgy vélem, a magyar labdarúgó-válogatott 2015. november 12-i és 15-i, sikerrel megvívott Európa-bajnoki pótselejtezős párharca - amelynek szinte napra pontosan most volt az évfordulója, s természetesen a citált összeállítások is e két mérkőzésről valók - átvitt értelemben a kovásza lett annak a folyamatnak, amelynek végén újra egymásra talált csapat és közönsége. Továbbmegyek: ez az 1-0-s és 2-1-s győzelem, valamint a 2016 nyári, franciaországi Eb-szereplés helyszíni és itthoni eufóriája adja meg a lehetőségét és az alapját annak, hogy a most felavatott nemzeti stadion, a Puskás Aréna kivételes mérete ellenére sokszor megteljen a válogatott soros hazai találkozóira, majdhogynem függetlenül az ellenféltől és az előző meccs eredményétől. Mialatt mindenki kedve szerint ízlelgeti az állítást, megpróbálom felsorakoztatni az indokaimat. A csodás új aréna elődjét, a Népstadiont több határidő-módosítás után 1953. augusztus 20-án adták át, mondhatjuk, a magyar labdarúgás fénykorában, olimpiai aranyat követően, két vb-ezüst között. Nem volt kérdésmég az újabb világháborút veszítő, majd kommunista diktatúrába sülylyedő ország akkori igen szerény erőforrásait, hatalmas áldozatát figyelembe véve sem), hogy szükség van-e rá, ráadásul az 1960-as olimpiára is aspiráltunk közben. S végül ugyan nem kaptuk meg az ötkarikás rendezési jogot Róma „helyett”, a félkész mivoltában is grandiózus létesítmény ezerszer visszahozta az árát, a beléfektetett energiát, hiszen egyéb sportágak mellett főképp a futball (csúcs)eseményeinek ikonikus otthonává vált. Konkrét példákat ezúttal csak azért nem sorolok, mert az avatást övező múltidézés kapcsán hetek óta ezt tesszük minden fórumunkon, platformunkon, számos rovatunkban; a lényeg, hogy a Népstadion több korosztály sport- és közösségi emlékezetében kitörölhetetlen nyomot hagyott. A sors furcsa fintora, hogy amikor 2002-ben Puskás Ferenc nevét vette fel, már alaposan veszített a patinájából. Aztán jöttek a különböző korlátozások, a felső karéj életveszélyessé nyilvánítása, ám mivel épp labdarúgásunk is életveszélyes volt annak, aki még próbált hinni benne (szívrohamot, agyvérzést, esetleg súlyos depreszsziót kockáztatott...), fel sem tűnt az egyébként is szégyenletes általános infrastrukturális helyzet közepette a központi stadion egyre nyomorúságosabb állapota. A szurkolói érdeklődés nagyjából párhuzamosan haladt ezekkel a szomorú folyamatokkal, előfordult válogatott meccs százas nagyságrendű helyszíni érdeklődéssel, pontosabban érdektelenséggel. Nem véletlen, hogy az 1986-os, természetesen népstadionbeli magyar-brazil hetvenezer nézője - amelyet harminchárom év elteltével épp most, az új Puskás Aréna pénteki avatója tudott megközelíteni több mint 65 ezerrel - a népmeséi magasságba emelkedve a múlt ködébe veszett. A legfontosabbal, az eredményességgel együtt, mert ne feledjük, Mezey György gárdája előtte jutott ki a mexikói világbajnokságra, s vezette az aktuális európai ranglistát. No, ilyesfajta csoda azóta sem volt, egy lokális tetőpont azonban igen, a már említett négy évvel ezelőtti magyar-norvég pótselejtezőnek köszönhetően NEM AZ EGYÉBKÉNT VÁRAKOZÁSON FELÜLI EREREDMÉNY, HANEM A CSAPAT ÉS A KÖZÖNSÉG EGYMÁSRA TALÁLÁSA VOLT A LEGNAGYOBB . AZÓTA IS HATÓ SIKER, kivívott, s 2016 nyarán az országot eufóriába borító Európa-bajnoki szereplés. Ami a szakmai hátteret illeti, arról is írtunk már eleget, s ez nem egy pro licences edzőképzés tananyaga, hogy „picikézzük” a részleteket. Nagy vonalakban legyen elég annyi, hogy Pintér Attila kudarcos fellépése és leváltása után Dárdai Pál taktikailag és mentálisan összekapta a társaságot az Eb-kvalifikációs sorozatra, az ő berlini visszatérését követően Bernd Storck hasonló szellemben folytatta. A tanulhatatlan komponensnek számító szerencse sem hagyott el minket, pedig azt hittük, amikor a törökök jutottak ki az utolsó pillanatban előzve legjobb csoportharmadikként, nekünk maradt a pótselejtező. De így legalább nem károghatták utólag az ellendrukkerek, hogy csak mázlival pottyant az ölünkbe a lehetőség, hiszen megharcoltunk érte. Storck a nagyképű norvégok („Álomsorsolás!” - kiáltott fel Bernt Hulsker szakkommentátor a tv-stúdióban, aztán rémálom lett nekik) ellen előhúzta a cilinderből, pontosabban az NB IlI-ból Kleinheislert, Priskin meg bevágta élete gólját a visszavágón. A Gera-, Juhász-, Király-féle idősebb korosztállyal összeértek a fiatalabbak, a kontinensviadal előtti hosszú közös készülés kihozta a csapatból a maximumot, a csoportelsőként kivívott nyolcaddöntőt, de tényleg komolyan gondolom, hogy nem az egyébként várakozáson felüli Eb-eredmény, hanem a csapat és a közönség egymásra találása volt a legnagyobb s azóta is ható siker. 2016-ig nagyon hosszú volt a szünet, 1986 óta nem szerepeltünk nagy tornán, 1972 óta kontinensviadalon, több szurkolói generáció nőtt fel bárminemű, a válogatottal kapcsolatos pozitív lelki hatás nélkül. Szégyenkezve bevallom, a kilencvenes években néha bizony én is nagyobb lelkesedéssel viseltettem kedvenc klubcsapatom meccsei iránt, mert ott még ért valami sikerélmény. S noha a sportág infrastrukturális helyzete ebbben az évezredben az állami forrásoknak hála elkezdett érdemben javulni, az eredmények hiánya sokáig inkább az ellenérzést keltette (sőt, némileg még most is, lásd az önkormányzati választások kampányszlogenjeit, de ez más téma). Ebbe a szituációba s a drukkerek szívébe robbant bele a négy évvel ezelőtti kijutás, majd a 2016-os franciaországi Eb-szereplés. Azóta történhetett bármi, kikaphattunk Andorrától, Liechtensteintől, részben vagy egészben megmaradt a bizalom, amit persze táplálhatott egyrészt a játékosok viselkedésének megváltozása - leegyszerűsítve: nagyképűség helyett alázat, de ennek is a kölcsönös egymásra találás az alapja, másrészt a be-beugró bravúrok (például a vb-ezüstérmes horvátok legyőzése). Adatokkal alátámasztva, 2015 novemberétől, a norvégok elleni visszavágót is beleszámítva huszonegy hazai mérkőzést vívott válogatottunk, ebből tizenegyszer telt ház, több mint húszezer néző előtt a Groupama Arénában. S a maradék tízből kettő, a görögök elleni tavalyi és az azeriek elleni idei zárt kapuk mögött zajlott, pontosabban utóbbin csaknem tizenötezer gyerek teremtett meccshangulatot. Dénes Tamás, a Meggypiros mezben című kötet egyik szerzője, lapunk korábbi főszerkesztője mondta az e heti könyvbemutatón: „Bár tisztában vagyunk a különböző korszakok válogatottja közötti minőségi eltéréssel, hiszszük, hogy a nemzet aktuálisan legerősebb csapatába bekerülni mindig büszkeséget jelent.” Igen, véleményét , ebben a sporttörténelmi pillanatban mi is osztani tudjuk, nem csak®remélni, sőt továbbmegyek, egyre inkább büszkeség a válogatott helyszíni szurkolói közé bekerülni! A Puskás Arénába azért könnyebb lesz, mint a Groupamába a befogadóképesség különbsége miatt, az Uruguay elleni avatómérkőzés és a jövő heti U21-es találkozó mindenesetre a nem lankadó lelkesedést és érdeklődést mutatja. A kulisszákra már nem lehet panasz, ha a csapat is megteszi majd a magáét, az említett, négy éve érő kovász továbbra is megkeleszti a focisták és a szurkolók közös, ropogós kenyerét. Semmi kétség, impozáns látványt nyújt a színültig megtelt Puskás Aréna, remélhetőleg a jövőben sok ilyen hangulatú mérkőzést játszanak majd Budapest új ékkövében. SZABÓ Miklós