Nemzeti Sport, 2019. november (117. évfolyam, 311-325. szám)

2019-11-16 / 311. szám

MALONYAI Péter , első gólt nem magyar futballista szerezte az új stadionban. A másodikat sem. A harmadikat viszont igen. Éppen itt volt az ideje, hiszen nincs az a díszes sta­dion, felemelő ünnepség, lelkes drukkerhad, amely képes feledtetni, hogy gyorsan egy nulla, majd kettő nulla­­ oda. Aztán Szalaival jött a remény, s igye­kezhettek a fiúk amúgy barátságosan (csak ügyet­lenségből oda-odarúgva) kicsikarni a stadionavató mércéje szerint elfogadható eredményt. Miközben mindenki azt emlegette, hogy mindegy, mi történik péntek este, a lényeg a kedd, akkor érkezik el az igazság pillanata. Vagy nyerünk, vagy... Nem folytatom, mert ha kudarc jön, megvan a biztos, a bevált forgatókönyv, az örömöt még tanulnunk kell. Akár sikerről van szó, akár­­ stadionavatóról. Gondolok itt arra, hogy a ma­gyar futballisták nem bújtak ki a bőrükből tegnap este sem, olyan óvatosan kezdtek, hogy már-már vártam, az uruk közül egyik-másik megsimogatja a vele szemben állót: „Ne félj, kisfi­am...” És persze nem lettek jobb játékosok sem at­tól, hogy végre átadták a szentélyt, a templomot - a Puskás Arénát. Amelynek története, sőt történelme és a jelene, a pa­zar építészeti megoldásokat elővezető megvalósulá­sa az eddiginél több felelősséget ró a címeres mezbe öltözőkre, sőt mindenkire, aki labdába rúg mifelénk. Ha az volt a visszatérő mondat a nép új stadionjában, hogy „a mai kor minden követelményének megfe­lel”, itt az ideje, hogy a sportág, felkent képviselői jóvoltából nőjön fel a stadion szintjére mifelénk, azaz feleljen meg „a mai kor követelményeinek". Mert - ez meggyőződésem - nem ajándék az új Puskás Aréna, hanem befektetés. A bizalom jele, mint minden olyan apróbb és nagyobb lépés, amely olyan hátteret teremt, amely egyértelműen kötelez a tettekre, a valódi cselekvésre, a látszat- és tucat­munka sutba vágására. Kedden régi stadionban játszik a magyar válogatott, a Cardiff City pályájának befogadóképpessége úgy a fele az új arénánkénak, de a tét legalább akkora, mint tegnap este volt. Tudom, tudom, hogy jön egy barátságos a vérre menőhöz, nálam­ sohase mond­tam, hogy megfelelek a „mai kor minden követel­ményének” - azonban a Népstadion reinkarnációja van olyan fontos, mint bármelyik tétmeccs. Az egygólos vereség elfogadható eredmény. Még ha ünneprontás is. AZ EDDIGINÉL TÖBB FELELŐSSÉ­GET RÓ A CÍMERES MEZBE ÖLTÖZŐKRE TEGNAP TUDÓSÍTOTTUNK A HOLLANDIA­­MAGYARORSZÁG (66-56) NŐI KOSÁRLABDA EB-SELEJTEZŐ CSOPORTMECCSRŐL. AZ INTER­NETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. prg „Ez borzalmas volt. Turner és Határ volt jó. Szekszárdiként is kiáltok most Határ mellett. A vé­gére elfáradt Ezzel az alkattal nem szabad játszatni ennyit pihenés nélkül. Ne jöjjön senki, hogy mennyi lehetőséget kap Sopronban, ez alkati kérdés. A töb­biek kritikán alul. De ezek a játékosok nagyjából a legjobb magyarok..." superlat „Elnézve a közelmúlt meccseit, felvetődik a kérdés: mit csinálnak az edzéseken, mert a dobási pontosságot gyakorlással lehet fokozni, a lepattanó­ért való harcot úgyszintén. Az első negyed első fele volt csak elfogadható a védekezés szempontjából." Jaskpeter „Székely úr, ez az ön sara leginkább! A csapatok különböző figurákat játszanak, nálunk egy van, a belöbbött labda, ezt mindenki tudja, körbe­zárják, kész. A lepattanózás szönyű!" bluestraveler „Nem hinném,hogy Székely nyaká­ba kellene varrni a vereséget. A magyar válogatott teljesítménye tökéletesen tükrözte az NB­­­A-cso­­portjában tapasztaltakat. Ennek a teljesíménynek a függvényében még inkább felértékelődik az az ered­mény, amit a csapat az Eb-n produkált legutóbb." Szörnyű este •« A magyar válogatott HACYQH ROSSZI* lATSXVA csúnya vereségbe szaladt bale Hollandiában - a kvalifikáció­ra­tsnaff* “'­­ ________vasárnap lehat és ta-­ életben tartani. Figyeltek, nyertek 2019. november 16., szombat nemzetisport Norvég mint K­ irály - Fiola, Guzmics, Lang, Kádár - Gera - Né­meth K. Kleinheisler (Nagy Á.), Elek, Dzsudzsák (Lovrencsics) - Szalai (Priskin). Három nap múlva: Király - Fiola, Guzmics, Lang, Kádár - Nagy Á. - Dzsudzsák, Kleinheisler (Németh K.), Elek (Pintér Á.), Lovrencsics - Priskin (Böde). Bár a mindössze négy esztendő elég messze áll a történelmi léptéktől, attól a távolságtól, ahonnan visszatekintve már kirajzolódnak a nagy igazságok, s megalapozott következtetéseket lehet levonni a múltbéli eseményekről és hatásaikról, én vakmerően mégis megteszem. Úgy vélem, a magyar labdarúgó-válogatott 2015. november 12-i és 15-i, si­kerrel megvívott Európa-bajnoki pótselejtezős párharca - amelynek szinte napra pontosan most volt az évfor­dulója, s természetesen a citált összeállítások is e két mérkőzésről valók - átvitt értelemben a kovásza lett annak a folyamatnak, amelynek végén újra egymásra talált csapat és közönsége. Továbbmegyek: ez az 1-0-s és 2-1-s győzelem, valamint a 2016 nyári, franciaorszá­gi Eb-szereplés helyszíni és itthoni eufóriája adja meg a lehetőségét és az alapját annak, hogy a most felavatott nemzeti stadion, a Puskás Aréna kivételes mérete elle­nére sokszor megteljen a válogatott soros hazai talál­kozóira, majdhogynem függetlenül az ellenféltől és az előző meccs eredményétől. Mialatt mindenki kedve szerint ízlelgeti az állítást, megpróbálom felsorakoztatni az indokaimat. A csodás új aréna elődjét, a Népstadiont több határidő-módosítás után 1953. augusztus 20-án adták át, mondhatjuk, a ma­gyar labdarúgás fénykorában, olimpiai aranyat követően, két vb-ezüst között. Nem volt kérdés­­még az újabb vi­lágháborút veszítő, majd kommunista diktatúrába süly­­lyedő ország akkori igen szerény erőforrásait, hatalmas áldozatát figyelembe véve sem), hogy szükség van-e rá, ráadásul az 1960-as olimpiára is aspiráltunk közben. S végül ugyan nem kaptuk meg az ötkarikás rendezési jo­got Róma „helyett”, a félkész mivoltában is grandiózus létesítmény ezerszer visszahozta az árát, a beléfektetett energiát, hiszen egyéb sportágak mellett főképp a futball (csúcs)eseményeinek ikonikus otthonává vált. Konkrét példákat ezúttal csak azért nem sorolok, mert az avatást övező múltidézés kapcsán hetek óta ezt tesszük minden fórumunkon, platformunkon, számos rovatunkban; a lényeg, hogy a Népstadion több korosztály sport- és kö­zösségi emlékezetében kitörölhetetlen nyomot hagyott. A sors furcsa fintora, hogy amikor 2002-ben Puskás Ferenc nevét vette fel, már alaposan veszített a patinájá­ból. Aztán jöttek a különböző korlátozások, a felső karéj életveszélyessé nyilvánítása, ám mivel épp labdarúgá­sunk is életveszélyes volt annak, aki még próbált hinni benne (szívrohamot, agyvérzést, esetleg súlyos depresz­­sziót kockáztatott...), fel sem tűnt az egyébként is szé­gyenletes általános infrastrukturális helyzet közepette a központi stadion egyre nyomorúságosabb állapota. A szurkolói érdeklődés nagyjából párhuzamosan ha­ladt ezekkel a szomorú folyamatokkal, előfordult válo­gatott meccs százas nagyságrendű helyszíni érdeklő­déssel, pontosabban érdektelenséggel. Nem véletlen, hogy az 1986-os, természetesen népstadionbeli ma­gyar-brazil hetvenezer nézője - amelyet harminchá­rom év elteltével épp most, az új Puskás Aréna pénteki avatója tudott megközelíteni több mint 65 ezerrel - a népmeséi magasságba emelkedve a múlt ködébe ve­szett. A legfontosabbal, az eredményességgel együtt, mert ne feledjük, Mezey György gárdája előtte jutott ki a mexikói világbajnokságra, s vezette az aktuális euró­pai ranglistát. No, ilyesfajta csoda azóta sem volt, egy lokális tetőpont azonban igen, a már említett négy évvel ezelőtti magyar-norvég pótselejtezőnek köszönhetően NEM AZ EGYÉBKÉNT VÁRAKOZÁSON FELÜLI ER­EREDMÉNY, HANEM A CSAPAT ÉS A KÖZÖNSÉG EGYMÁSRA TALÁLÁSA VOLT A LEGNAGYOBB . AZÓTA IS HATÓ SIKER, kivívott, s 2016 nyarán az országot eufóriába borító Eu­rópa-bajnoki szereplés. Ami a szakmai hátteret illeti, arról is írtunk már eleget, s ez nem egy pro licences edzőképzés tananyaga, hogy „picikézzük” a részlete­ket. Nagy vonalakban legyen elég annyi, hogy Pintér Attila kudarcos fellépése és leváltása után Dárdai Pál taktikailag és mentálisan összekapta a társaságot az Eb-kvalifikációs sorozatra, az ő berlini visszatérését követően Bernd Storck hasonló szellemben folytat­ta. A tanulhatatlan komponensnek számító szerencse sem hagyott el minket, pedig azt hittük, amikor a tö­rökök jutottak ki az utolsó pillanatban előzve legjobb csoportharmadikként, nekünk maradt a pótselejtező. De így legalább nem károghatták utólag az ellendruk­kerek, hogy csak mázlival pottyant az ölünkbe a lehe­tőség, hiszen megharcoltunk érte. Storck a nagyképű norvégok („Álomsorsolás!” - kiáltott fel Bernt Hulsker szakkommentátor a tv-stúdióban, aztán rémálom lett nekik) ellen előhúzta a cilinderből, pontosabban az NB IlI-ból Kleinheislert, Priskin meg bevágta élete gólját a visszavágón. A Gera-, Juhász-, Király-féle idősebb kor­osztállyal összeértek a fiatalabbak, a kontinensviadal előtti hosszú közös készülés kihozta a csapatból a ma­ximumot, a csoportelsőként kivívott nyolcaddöntőt, de tényleg komolyan gondolom, hogy nem az egyébként várakozáson felüli Eb-eredmény, hanem a csapat és a közönség egymásra találása volt a legnagyobb s azóta is ható siker. 2016-ig nagyon hosszú volt a szünet, 1986 óta nem szerepeltünk nagy tornán, 1972 óta kontinensviadalon, több szurkolói generáció nőtt fel bárminemű, a váloga­tottal kapcsolatos pozitív lelki hatás nélkül. Szégyen­kezve bevallom, a kilencvenes években néha bizony én is nagyobb lelkesedéssel viseltettem kedvenc klubcsa­patom meccsei iránt, mert ott még ért valami sikerél­mény. S noha a sportág infrastrukturális helyzete ebb­­­ben az évezredben az állami forrásoknak hála elkezdett érdemben javulni, az eredmények hiánya sokáig inkább az ellenérzést keltette (sőt, némileg még most is, lásd az önkormányzati választások kampányszlogenjeit, de ez más téma). Ebbe a szituációba s a drukkerek szí­vébe robbant bele a négy évvel ezelőtti kijutás, majd a 2016-os franciaországi Eb-szereplés. Azóta történhe­tett bármi, kikaphattunk Andorrától, Liechtensteintől, részben vagy egészben megmaradt a bizalom, amit persze táplálhatott egyrészt a játékosok viselkedé­sének megváltozása - leegyszerűsítve: nagyképűség helyett alázat, de ennek is a kölcsönös egymásra ta­lálás az alapja­­, másrészt a be-beugró bravúrok (pél­dául a vb-ezüstérmes horvátok legyőzése). Adatokkal alátámasztva, 2015 novemberétől, a norvégok elleni visszavágót is beleszámítva huszonegy hazai mérkő­zést vívott válogatottunk, ebből tizenegyszer telt ház, több mint húszezer néző előtt a Groupama Arénában. S a maradék tízből kettő, a görögök elleni tavalyi és az azeriek elleni idei zárt kapuk mögött zajlott, ponto­sabban utóbbin csaknem tizenötezer gyerek teremtett meccshangulatot. Dénes Tamás, a Meggypiros mezben című kötet egyik szerzője, lapunk korábbi főszerkesztője mondta az e heti könyvbemutatón: „Bár tisztában vagyunk a különböző korszakok válogatottja közötti minőségi eltéréssel, hisz­­szük, hogy a nemzet aktuálisan legerősebb csapatába bekerülni mindig büszkeséget jelent.” Igen, véleményét , ebben a sporttörténelmi pillanatban mi is osztani tudjuk, nem csak®remélni, sőt továbbmegyek, egyre inkább büszkeség a válogatott helyszíni szurkolói közé bekerülni! A Puskás Arénába azért könnyebb lesz, mint a Groupamába a befogadóképes­ség különbsége miatt, az Uruguay elleni avatómérkőzés és a jövő heti U21-es találkozó minden­esetre a nem lankadó lelkese­dést és érdeklődést mutatja. A kulisszákra már nem lehet panasz, ha a csapat is megte­szi majd a magáét, az említett, négy éve érő kovász továbbra is megkeleszti a focisták és a szurkolók közös, ropogós kenyerét. Semmi kétség, impozáns látványt nyújt a színültig megtelt Puskás Aréna, remélhetőleg a jövőben sok ilyen hangulatú mérkőzést játszanak majd Budapest új ékkövében. SZABÓ Miklós

Next