Nemzeti Sport, 2019. december (117. évfolyam, 326-340. szám)

2019-12-01 / 326. szám

CSILLAG Péter lomcsoport - olvasom sportfórumokon a szófordulatot, máshol drámaibb hangot megütve halálcsoportot emlegetnek. Akár az ér­kező futballcsillagokat, akár a saját reményein­ket nézzük, kétségkívül felvillanyozó a hír, hogy a jövő évi Európa-bajnokság bukaresti sorsolásán (az általános lebonyolítási katyvaszból eredő be­lenyúlások miatt nevezzük inkább sorsolgatás­­nak) a magyar válogatott esetleges csoporthelyét Németország, Franciaország és Portugália mellett jelölték ki. Eddig mindössze egyszer, az 1992-es Európa-bajnokságon fordult elő a nagy válogatott tornák történetében, hogy az aktuális világbajnok és Európa-bajnok (akkor Németország és Hollan­dia) már a csoportkörben összecsapott egymás­sal. Nagy esemény ez, főként annak tükrében, hogy a június 24-re kitűzött Portugália—Francia­ország szuper­­rangadó hely­színe a nemrég átadott Puskás Aréna lesz. Akik az UEFA értékesítési rendszerében már megvették jegyüket a ritka párharcra, valóban lelkesen kiállhattak álomcso­portot, ráadásul az is biztos már, hogy a maradék három budapesti találkozó közül kettőn a francia, illetve a portugál együttes látható. Az álomcsoportozással azonban jobb csínján bánni, főként ha arra gondolunk, hogy a nagy nevű vetélytársak szemében talán éppen mi len­nénk az álomellenfél a negyedik helyre. A minap hívott telefonon Párizsból Bozsik Lajos, az Arany­csapat-fedezet Bozsik József öccse, és leplezet­len bosszúsággal mesélte, mennyire kínos volt neki a Wales-Magyarország Eb-selejtező (2-0) közvetítését nézni és hallgatni a meccset műsor­ra tűző francia tévécsatornán. Hogy a kommen­tátor végig élcelődött, tréfálkozott, szinte derült a magyar csapat gyermeteg hibáin, ami persze a Cardiffban történteket ismerve nem csupán a francia riporter bűne, de hát mégis, egy magyar fülnek fáj ilyesmit hallgatni. Figyeljünk hát arra, hogy valóságérzékünk egy pillanatra se hagyjon el bennünket, és miközben örülünk a fővárosunkba készülő jeles vendégek nyári látogatásának, ne veszítsük szem elől a várost, amely még néhány hónapig Budapestnél is fontosabb nekünk­­ Szófiát. Ha a bolgárokon túljut a magyar válogatott a március 26-i Eb-pót­selejtező első felvonásán, élesíthet az izlandi-ro­mán párharc győztese elleni újabb küzdelemre, és ha netán azt is sikernél veszi, akkor végre elkezdhetünk többes szám első személyben be­szélni az F-csoporttal kapcsolatos benyomása­inkról. Addig csak annyira álom nekünk nekünk ez a csoport, amennyire álom az Eb-döntő. GYÖRGY ISUHOf( BWWI) Gólzáporos bemutatkozás Kazahsztán ellen a világbajnokságon TEGNAP NYÍRT A MAGYAR Nőíl KÉZILABDA-VÁ­LOGATOTT (39-15) KAZAHSZTÁN ELL­EN A JA­PÁNBAN ZAJLÓ VB ELSŐ MÉRKŐZÉSÉN. AZ INTER­NETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Moral Combat „Nem jó ez nekünk, hogy a spanyolok ennyire szárnyalnak - egyfelől a románok már tutira spórolnak a következő meccsekre, a spanyolok meg úgy jönnek, hogy azt hiszik magukról, vb-t nyerhet­nek. Nem tetszik ez nekem." boldi20 „Az utolsó mérkőzést a románokkal játsz­­szuk, jó lenne ha nem a továbbjutásról döntő ki-ki meccs lenne. Ellenünk tuti felszívják majd magukat. " Jomi33 „Nem rossz, hogy Anikót hozták ki legjobb­nak, mert ez adhat neki pluszlöketet. Az már más kér­dés, hogy vakok voltak, akik neki adák ezt a díjat.:)" Noteam „Ebből a mérkőzésből nem lehet következ­tetni a válogatott valós erejére. A valós képet a további mérkőzések mutatják meg. Az viszont figyelmeztetés, hogy Kovacsics és Háfra gyengén teljesít. ” Robben 5555 „Románverés, francia és holland bu­kás, valamint magyar győzelem. Kell ennél több mára?" Puyol ZS „Bravó, lányok, rendben volt ez a meccs na­gyon! Márton Gréti hatalmasat játszott, a 7/7 önma­gáért beszél. Nálam ő a meccs embere." ANNYIRA ÁLOM NEKÜNK NEKÜNK EZ A CSOPORT, AMENNYIRE ÁLOM AZ EB-DÖNTŐ.­ I­G Hf 1 H Bt f#%H8 JtI ALAPVONAL Elektroizmozás­ ddig különösebben nem foglalkoztatott, hogy újabban az emberek elektromos rollerrel vagy egykerekű széken jutnak el A-ból B-be. A közö­nyöm e modern és egyre erősödő kütyüzsongás köze­pette ott roppant meg, amikor a Szénás-körnek hívott terepfutó- és teljesítménytúra utolsó szakaszán, már Solymár határában az erdőbe beszáguldott három terep­­kerékpáros. Ezzel önmagában nem volt semmi gond, a furcsaságot az jelentette, hogy amíg az ösvény nekem erősen lejtett, nekik ugyanilyen combosan emelkedett, s a fejbúbtól talpig technikai szerelésbe öltözött férfiak egyet sem tekertek a pedálon, a kaptatón igencsak de­­rekas sebességgel suhantak - hangsúlyozom: felfelé a meredeken! Persze olyan nagy rejtély nem volt, illetve nincs is a történetben, ugyanis a „sportolók” elektromos rá­segítésű kerékpárral húztak be az erdőbe, és - gon­dolom - azzal a lendülettel indultak „meghódítani” a Nagy-Szénást. Az idézőjeles szavakat („sport", továbbá „meghódítás”) nem véletlenül használtam, s lassan tovadöcögve a solymári cél felé már azon merengtem: ebben a bringázásban, amikor jóformán a pedálra sincs szükség, vajon mi lehet a jó? A meredekebb emelkedőt talán éppen azért alkotta a természet, hogy felkapasz­kodni rajta valódi izommunka legyen, s ne valami fü­­työrészős időtöltés. Az ominózus találkozás előtt több mint fél órával a Nagy-Szénás csúcsáról úgy tekintet­tem le az alant elterülő világra, hogy a fülemben dobolt a vér, éreztem minden szívdobbanást, feszített minden ín és izom, egyszóval jó volt megküzdeni azért az apró örömért, amit a megmászott hegy aztán a kilátással adott ajándékba. Vagy e helyütt írhatok arról a fickóról, akit a hétköz­napokon késő délután, kora este látok az óbudai Kiscelli út hegyre vezető, igencsak meredek szakaszán a gesz­tenyefák alatti placcon edzeni: na, ő aztán nyomja a pe­dált, megfeszül minden izma, neki nagy erőpróbát jelent a körülbelül kétszáz méternyi etapot valahogy centiről centire leküzdeni a terepbringájával. S ha felér, rögvest legurul szélsebesen, majd kezdi elölről a hegymenetet - kétszer, háromszor, tízszer. Ha valami, az ilyen pedá­lozás testedzés a javából, ám - hogy visszakanyarodjak e történet kiinduló gondolatához - ugyanez elektromos rásegítéssel tán nem lehet más, mint kellemes utazás, hiszen a megfelelő beállítással a delikvens egy izzad­­ságcsepp nélkül felérhet a meredek végéig. Ám még mielőtt félreértés és sértődés esnék, sokkal inkább hallgatom az elektromos motorok zümmögését, mint a füstöt okádó gépek köhögését, ám van némi fenn­tartásom azzal kapcsolatosan, hogy mit ural majd el ez a projekt.­­Mert hozzáteszem, abban a balszerencsés hely­zetben is vagyok, hogy a Dunakanyarhoz közeli, néhány éve még madárfüttyös lakóhelyem mellé pikk-pakk fel­épített gigantikus akkumulátorgyár kéménykürtőiből lá­tom kitörni a sok száz méter magas, tömény párafelhőt, amely pontosan jelzi, hogy e modern kor oly tisztának hitt technológiája milyen áldozatot kíván a tiszta égtől, úgyhogy nem vagyok biztos benne, hogy ez a manapság agyonrajongott technológia menti meg a világot.) És a gyanúm azzal kapcsolatban, ha az erdő mélye, a hegy az eddiginél is praktikusabb módon lesz megközelíthető, s tizedannyi erőkifejtéssel válik leküzdhetővé majd' min­den emelkedő, elvész az a varázslat is, amelyet izomláz­nak hívunk. Mint ahogyan az ügyben is van némi félel­mem, hogy az új technológia robbanásszerű elterjedése kikényszeríti azt is, hogy az a terepfutó (vagy­­bringás), aki a jövőben is a comb-, derék- és hátizmok erejében hisz inkább, kénytelen lesz új ösvényeket keresni, hiszen MÉLYE, A HEGY AZ EDDIGINÉL 15 PRAKTIKUSABB MÓDON LESZ MEGKÖZELÍTHETŐ, S TIZEDANNYI ERŐKIFEJTÉSSEL VÁLIK LEKÜZDHETŐVÉ MAJD' MINDEN EMELKEDŐ, ELVÉSZ AZ A VARÁZSLAT IS, AMELYET IZOMLÁZNAK HÍVUNK. mindenütt érvényes az ősi törvény, hogy az erősebb és gyorsabb győz, s ha az emelkedők világában is kiteljese­dik az elektromos rásegítés tökéletessége, az egyszerű hús-vér futó (vagy bringás) kénytelen lesz a vadon érin­tetlen területei felé kanyarodni. S hát ez is baj, mert az erdőben - habár nemigen akarjuk észrevenni - minden erőfeszítésünk és rombolásunk ellenére továbbra sem vagyunk egyedül. S ha már a Szénás-körrel kezdtem a történetet, folytatom is azzal: a minap bebarangolt har­mincegy kilométer egyik legnagyobb csodája volt három­négy őz kíváncsi leskelődése a fák sűrűjéből - a nagy csendben csak az avar zizegése árulta el őket, amikor már szökellésre készen a patájukkal megmozdították a száradó leveleket. Ahhoz, hogy ez az apró zaj eljusson a napi, városi bömböléstől elsüketült emberi fülhöz, hogy a benzingőztől elvakult szem felfedezze a sárguló-barnuló erdőbe belesimuló őztesteket, olyan mélységes csend és olyan tisztaság is kellett, amely csak a kora reggeli fényben épphogy ébredező erdőben létezhet. Egy gondolat erejéig itt kanyarodnék vissza az izomláz kérdésköréhez. Néhány hete áhítattal vegyes csodálko­zással kérdeztük kollégánkat, aki elektromos rollerrel parkolt le az irodaház előtt, ugyan mondja már el, milyen volt ez az atomkori utazás. Kiderült, hogy körülbelül egy kilométeres volt az út, s különböző stációkból állt. Ah­hoz, hogy rollerezhessen, egy mobiltelefonos applikáció segítségével aktiválnia kellett az járgányt, míg azért, hogy mozgásra bírja a szerkezetet, kétszázötven forin­tot vontak le az egyenlegéből. A szerkesztőségig vezető, több mint négyperces, elektromos energia hajtotta út ára kétszáz forintba került (percenként ötven forintért lehet tehát gurulni), az egész huncutság végül négyszázötven forint levonásánál állt meg - igaz, a parkolás kapcsán fi­gyelnie kellett arra is, pontosan hol teszi le a rollert, mert egy bizonyos határon kívül ezerforintnyi büntetés bánta volna a figyelmetlenségét. No, most ugyanez a távolság (ezer méter) gyalog tíz-tizenkét perc alatt megtehető, míg egy jobb hobbifutó kicsivel gyorsabb is lehet, mint egy ilyen elektromos roller. A téma kapcsán persze nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a mai világban mi a trendibb: menni vagy gurulni? Nyilván nem az, hogy valaki a kalóriáit használ­ja fel, hanem inkább az, ha elektroizmozik az új tech­nológia térhódításának köszönhetően, vagyis ezer méter leküzdése érdekében, szó szerint, semmi sem drága. S mint tudjuk, az idő pénz, ahogy azt a fenti példa is mu­tatja, immár percekben, sőt méterekben is nagyszerűen forintosítható, illetve eurósítható. Írnám, hogy itt a sztori vége, azonban muszáj vissza­kanyarodni még a történet elején említett elektromos terepbringásokhoz, felmentve őket a restség vádja alól. Hiszen nyilván ők sem tettek, illetve tesznek mást, mint kihasználják azt a lehetőséget, amit a jelenkor terít elé­jük: a praktikus kényelmet. A modern bringás az elekt­romosságot, a terepfutó egy fél konyhára való frissítést visz magával az útra, s ha nem muszáj, nem áll meg a klasszikus, nyomókaros kék kútnál, hogy a tenyeréből igya a vizet, amikor a vállán, a hátán elcipelhet akár három litert is. Ezenkívül apró, zselésre préselt ener­giabombákkal szerelheti fel magát, így harmincegy kilo­méternyi futása, mászása alatt akár egy komplett ebéd árát elnyammoghatja, hogy a műkaja által erőt gyűjtve feljusson a hegyek csúcsáig. Ráadásul, ha összeszámol­ja, hogy GPS-órástul, nadrágostul, pó­lóstul, mellényestül, sapkástul és szemüvegestül mennyi mindent aggatott magára, rádöbbenhet, mibe is került az amúgy a legol­csóbbnak mondott sportos szen­vedélye, s futása kapcsán már milyen régen érvényét veszítette, hogy a láb min­dig kéznél van. Nincs tehát könnyű út előttünk. Ráadásul egy­re gyorsabban futunk és tekerünk valami elérhetetlen cél felé - és már az sem szá­mít, ha meredekké válik az odáig vezető terep. HA AZ ERDŐ VINCZE András REND A LELKE A japánok nem lennének japánok, ha nem figyelnének rendkívül akkurátusan a legapróbb részletekre is - a női kézilabda-vb-n egyetlen porszem, izzadságfoltocska és gyantadarabka sem maradhat a pályán. KB^Smmwé^| \fs=U!lí5s*FÍ»l|«|l5S Írííi i]*ííjÍ!',íi!;’H!^«*SSSnS^^^ ^Ű%\ [fii T Uu í r m \ UI Á é ff Jf FV ttlfeffc sport

Next