Nemzeti Sport, 2020. április (118. évfolyam, 89-99. szám)

2020-04-08 / 95. szám

v V4 VOLESZÁK Gábor orcsa humorérzékkel áldott meg a sors. Sok­kal inkább tudok egy találó megjegyzésen, mintsem egy arcba vágódó habos tortán nevetni. Ennélfogva mindig elmosolyodom, amikor meg­hallom az egykori maffiózó Franco Provolonétól (játssza: Sylvester Stallone) az Oscar című film zseniális mondatát: „Persze hogy tudtam - csak nem sejtettem!” Franco olyan, mint sokszor mi mindannyian: utólag okos. Helyesebben: csak utólag. Majd­nem tíz esztendeje történt, hogy a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) akkori végrehajtó bizottságának szavazásra jogosult tagjai - meg­kérdőjelezhető módon - Oroszországnak (2018) és Katarnak (2022) ítélték oda a labdarúgó-világ­bajnokság rendezési jogát. Az angol közszolgálati BBC Panorama című műsora már a szavazás előtt korrupciót sejtett. A végrehajtó bizottság három tagját, valamint a FIFA alelnökét is azzal vádolta meg, hogy pénzt fogadott el a voksért cserébe. Most pedig az amerikai ügyészség állt elő azzal, hogy a FIFA több egykori tisztségviselőjét is megvesztegették annak érdekében, hogy oroszországi és katari vb-t láthassunk - például­­ angliai, vala­mint egyesült államokbeli helyett. Az FBI évek óta tartó, a futballkorrupciót felde­rítő vizsgálatának legújabb eredményét hetven­­oldalas dokumentumban adták közre. Miközben az erről szóló hírt olvasom, a filmbeli Franco Provolone mondata ismétlődik újra és újra a fe­jemben. A gyanúsítottak között található Ricardo Teixeira vagy Jack Warner, nevük már korábban egybeforrt a labdarúgást (is) megmérgező uram­­bátyámrendszerrel: tudtunk a stiklijeikről, „bra­vúros” üzleti húzásaikról, csatárokat megszé­gyenítő helyezkedéseikről. Az Egyesült Államok ennél is továbbmegy, s azt állítja, csúszópénzért cserébe szavaztak egy-egy rendezés mellett. Végre papír is van erről. A lényegen ugyanakkor ez már nem változtat. Az orosz vb-t lejátszották (nyert: Franciaország), a katarit pedig, miután rá­jöttek, hogy jé, ott nyáron borzasztó meleg Van, inkább 2022 telére (november és december) tol­ták el. Mert az üzleti érdekek felülírták az ész­érveket. Ezért már csak kínomban nevetek. TEGNAPI SZÁMUNKBAN INTERJÚT KÖZÖLTÜNK A BUDAPESTEN ÉS THOMAS DOLL-LAL, A FE­RENCVÁROS FUTBALLCSAPATÁNAK KORÁB­BI VEZET­­Ő­JÉVEL AZ INTERNETES PORTÁ­LUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Kedvencem­apacal:„A budai luxuslakás teraszán nem tehet nehéz az elmélkedés... ’ Croaticus „Kedvencemapacal - Ne irigykedj, ol­vasd el figyelmesen, hogy honnan jutott el idáig (45 nm-es lakás egy szobában aludva a szülők­kel, lásd cikk eleje).'' mattsakk „Matthäus is itt lakik. Lassan összejön egy jó kis német öregfiúk-válogatott... ” Jen „Sem Matthäusnak, sem Dolinak nin­csenek anyagi problémái. Viszont azt lecsekkol­­ták, hogy Budapest élhető város, olcsóbb itt az étel számukra."­entusfifa „Amikor a Fradihoz került, előrelépést jelentett. A csapat fejlődött vele a bajnoki címig vezető úton. Aztán megrekedt, és jöttek a nem­zetközi égések. A taktikáját még a nem túl maga­san kvalifikált magyar edzők is simán kiismerték egy jó év után. Kedvelem Thomast, barátságos ember, szereti a magyarokat, nem is rossz szak­ember. De azért jobb, hogy már nem ő az edzőnk. Sok sikert neki a karrierjéhez!" Prohasz Kah­n „Szimpatikus pasas. Mint edző nem a legjobb, de a magyar bajnokságban egy­értelműen top színvonal." Giorgio­? „Kíváncsi lennék rá a Honvéd vagy a Debrecen kispadján." PERSZE HOGY TUDTAM - CSAK NEM SEJTETTEM! Balladai hős ligha akad ember, aki mostanában nem veszi sorra a koronavírus-járvány okozta eddigi vesz­teségeit. Az elmaradt találkozókat, a meghiúsult programokat, a beláthatatlanságba költöző esemé­nyeket, személyeseket és általánosan személyeseket egyaránt. Mert hát sokunk szomorú listáján szerepel­nek az elhalasztott sportvilágversenyek, hiszen páros évben vagyunk, amely normális esetben páratlan él­ményekkel szokott kecsegtetni. Az elvesztett munka­helyeket, legvégső esetben az elvesztett szeretteket, ismerősöket hadd ne soroljam most ide, Isten mentsen meg mindenkit. Miközben odakinn harsog a tavasz, ezerrel csábít a szabadba, Lucifer megszámlálhatatlan reinkarnációja dörömböl lelkünk egyelőre kényszerűen becsukott ablakain. Mindezekhez képest talán szóra sem érdemes egy­­egy klubévforduló, sokak álmát beteljesítő stadion átadásának elnapolása. Talán egy pillanatra igazság­talannak érezzük, hogy épp bennünket ér ez a „sors­csapás", hiszen annyi munkát, annyi szívet fektettünk már az előkészítésbe. De csak egy pillanatra, hiszen legalább annyi perspektívát érezhetünk az újrakezdés ígéretében, és ha így van, már majdnem minden rend­ben van, csak türelem és kitartás kérdése az egész. Miközben lassan a hajdani Ki nyer ma? - játék és muzsika tíz percben című rádióműsor kőbe vésettségé­­vel vetekszik az operatív törzs mindennapos beszámo­lójának megtekintése, egyik fülünk azért a külhoni ma­gyarok „vírusállapotára"’ is figyel. A rokoni kapcsolatok és a lakosság száma alapján leginkább Székelyföld van a fókuszban, mondjuk, a tusványosi diáktábor megren­­dezhetősége, az azonban csak kevesekben vetődhet fel, hogy májusban már biztosan nem tarthatják meg az aradi futball zászlóscsapata, az UTA fennállása 75. évfordulóját köszöntő eseményeket. Annak keretében pedig csúszik lapunk munkatársa, az örökifjú Orosz­hegyi Károly Csaba, a Szőke Csoda című életregénye román változatának megjelenése is. Aki a cím mögött valami balladai hőst sejt, téved. Azaz cseppet sem téved, hiszen Pecsovszky József, Csala a román és a magyar labdarúgás egyik való­ban balladai hőse volt. A Temesvárról induló, Aradon zenitre futó pályaív mentén irigylésre méltó számok sorakoznak: 32 alkalommal szerepelt a román válo­gatottban, 11 gólt szerzett. 1942-43-ban - Perényi néven - három alkalommal a magyar válogatottban is pályára lépett. A Nagyváradi AC-vel magyar bajnoki címet és egy második helyet szerzett, ötszörös román bajnok és kétszeres kupagyőztes. Mindez a háborús, illetve a közvetlenül azt követő körülményeket figye­lembe véve nagy tett. Ő volt az első román(iai) labda­rúgó, aki meghívást kapott a világválogatottba. És ő volt az, akit Hagi megjelenéséig minden idők legjobb román(iai) futballistájának tartottak. A legjobb minősítésről aligha érdemes vitát nyitni, hiszen a labdazsonglőr játékost „futballtipológiailag" a Di Stéfano-kategóriába sorolták. Akárcsak a Real Madrid argentin származású világsztárja, korát meg­előzve elöl-hátul egyformán jó volt, szerelt, szerve­zett, irányított, és gólokat lőtt. Nem keveset, sokat. Futballistamúltú jó apám emlékei szerint majdnem olyan jó volt, mint Puskás Öcsi. Persze csak majd­nem... Hogy román, nos, az túlzásnak is erős. Mert hiá­ba beszéltek németül a családban - a Pecsovszkyk a felvidéki Gölnicbányáról érkeztek Temesvárra­­, a kis Csala (a név a mindenki eszén túljáró, kicselező csa­lafintából ragadt rá) mindig magyarnak vallotta ma­gát, az igazolványában is az szerepelt a nemzetiségi rovatban. Miközben a Pecsovszky nagypapa lengyel nótákat danolászott, ha kissé többet ivott a család ál­tal elegendőnek tartott mennyiségnél. Szóval amolyan igazi monarchikus famíliából származott a gyerek, akit hivatásszerűen unatkozó öregurak fedeztek fel a temesvári grundokon, és irányítottak Nagyváradra. L PECSOVS JÓZSEF FUTBALLISTAMÚLTÚ JÓ APÁM EMLÉKEI SZERINT MAJDNEM OLYAN JÓ VOLT, MINT PUSKÁS ÖCSI. PERSZE CSAK MAJDNEM... Azt, hogy magyar bajnoki cím és válogatottság ellené­re sem maradt Magyarországon, fia, László szerint sem­mi egyéb nem magyarázta, mint az olthatatlan honvágy, a Temesváron élő rokonsághoz való ragaszkodás. No meg báró Neumann Ferenc, többszörös aradi gyártulajdonos, aki a textilüzem nevével fémjelzett rangos együttest akart létrehozni a dél-partiumi városban. Összevásárolt hát egy csapatra való profit, a londoni Arsenaléhoz ha­sonló pályát építtetett, és az ITA az 1946-1947-es idény végén megszerezte az első román bajnoki aranyat. Majd gyors egymásutánban még kettőt immár Flamura Rosie (Vörös Lobogó) néven. Az utóbbit azt követően, hogy a báró érdekeltségeit utolérte az 1949-es államosítás, Pecsovszky fiainak, Józsefnek és Lászlónak vajmi kevés esélye volt kinőni a nagy fa árnyékából, bár a papa kétségtelenül büszke volt, amikor László az aradi vagongyári klubbal feljutott az első osztályba. Amúgy azzal cukkolta őket, hogy kettejük összegyúrásából jött volna ki egy igazán jó futballista. Az ígéretesebb, László karrierjét egy nehezen gyógyuló sérülés szabta rövidre. Főhősünk életét pedig egy edzői periódus az uránbá­nyászatból élő Vaskohszikláson, ahol az általánosan fertőző környezet mellett Csalát minden védőöltözék nélküli uránbánya-látogatásra vitte a kíváncsiság, így ment el 1968-ban, 47 éves korában, és amikor az UTA- pálya közepén felravatalozott koporsó a két kilométer­re lévő temetőbe ért, a gyászmenet vége még a stadion körül toporgott. A Németországban élő László szerint édesapja élete végéig megmaradt „vidéki” futballistának. Nem tudott, talán nem is akart gyökeret verni Bukarestben sem, ahol a hadsereg frissen létrehozott sztárcsapatának legjobbja volt; megbecsültségét az is jelezte, hogy meccs után többször is repülőgép vitte haza két nap­ra az Aradon élő családjához, majd fuvarozta vissza a fővárosba. Talán azért szakadt meg a kapcsolata a magyar labdarúgással is, mert folyamatosan egyfajta lekezelést érzékelt a nagyvárosok futballvilága részé­ről. Ezzel szemben ott volt neki a Maros, ahová hajnali négykor kiült a horgászbotjaival, s mire indulni kellett a délelőtti edzésre, már meg is volt az aznapi fogás. Aradon szobor, a román futballamnalesekben ki­emelt hely tiszteleg az emléke előtt. A kommunista világban még egy róla elnevezett trófea is, amelyet a legsportszerűbb közönségnek ítéltek oda. Ha hallja a mai „magyarfaló” lelátói rigmusokat, bizonyára forog a sírjában. Ő ugyanis a sportszerűség megtestesülése volt, akit pályafutása alatt egyetlenegyszer sem állítot­tak ki, de talán még bírói intőt sem kapott. Március elején, még mielőtt a járvány a kelet-közép­­európai térséget is letarolta volna, jó néhány őt éltető, róla szóló korrelikvia került vissza László fiától a Mé­szár Sándor aradi magyar üzletember által gardírozott klubhoz. Az UTA-hoz, amely fennállása 75. évfordulóját a román első ligába visszakerüléssel és új stadion fel­avatásával készül ünnepelni. Ha kissé megkésve is, de annál nagyobb szeretettel, ahogy annak idején a Szabad Európa Rádió legendás üzenetműsorában fogalmaztak. No meg a Pecsovszkyról szóló életrajzi könyv román változatának megjelentetésével. Egy olyan futballista emlékére, akit a történelem hullámverése egy másik or­szágba sodort, a sors pedig annak sportdicsősége öreg­bítésére predesztinált. S akit néhány éve Arad megye ki­emelkedő személyisége posztumusz címmel tüntetett ki a megyei önkormányzat. A terve­zetben ugyan Petschovschinak írták a nevét, az előterjesztő román képviselő szerint azért,­­­­ mert Aradon így ismerik. Aztán így maradt, jobb a békesség. Pedig magyar volt, és majdnem olyan jó, mint Puskás. De csak majdnem, tennék hozzá azok, akik minden impéri- s­umváltás dacára­­ sem szűntek meg arccal Budapest­nek élni. De ez már egy másik történet. CSINTA Samu *' vt . Miután a Bundesligában szereplő klubok óvatosan, de elkezdik az edzéseket, a pályamunkások is felültek gépeikre, hogy előkészítsék a játékteret - itt éppen Gelsenkirchenben az FC Schalke 04 stadionjának gyepét veszik kezelésbe sport

Next