Nemzeti Sport, 2020. május (118. évfolyam, 113-124. szám)

2020-05-13 / 122. szám

mit az elmúlt hónapokban már sejteni le­hetett, most hivatalossá vált: a Ferrari nem hosszabbítja meg Sebastian Vettel 2020 végén lejáró szerződését. Szomorú kimondani­­ pláne egy négyszeres vi­lágbajnok esetében de az események alaku­lását tekintve logikus döntés született, hiszen a rendkívül drága versenyző 2017-ben és 2018-ban sem tudta bajnoki címre váltani autója remek tel­jesítményét, 2019-ben pedig egy tapasztalatlan ifjonc is simán a földbe döngölte csapaton belül. Nem csoda, hogy a Ferrari ezek után csak egy­éves szerződést és alaposan megvágott fizetést kínált fel pilótájának. Vettel viszont úgy érzi, F1-en belüli státusa fel­jogosítja arra, hogy a korábbiakhoz hasonló fel­tételekkel tartsák meg Maranellóban, MÁR NEM és mivel az ál-MEGVÁLTÓKÉNT, ITT iS CSUPÁN egymáshoz, a szó-MEGTART­­ítás maradt az EMBERKÉNT egyetlen út. Persze TEKINTENEK RÁ. közleményében a versenyző hangsú­lyozza, az anyagiak nem játszottak szerepet a döntésben, ám mindenki tudja, ebben a közegben a fizetés a legrelevánsabb fokmérője, ki meny­nyire megbecsült tagja csapatának. Képzelhet­jük, hogy ezen a szinten egyetlen sztárpilótának sincsenek megélhetési gondjai, a presztízs miatt mégsem viselik el, hogy nagyságrendekkel ke­vesebbért vezessenek, mint hasonlóinak vélt­ kaliberű társaik. Vettel úgy fogalmaz, a közös sikerek eléréséhez tökéletes harmóniára van szükség, így ha a felkínált szerződéssel egyértel­műen azt éreztetik vele, már nem megváltóként, csupán megtűrt emberként tekintenek rá, nincs értelme maradnia. A probléma az, hogy jelen helyzetben kicsi an­nak az esélye, hogy a Red Bull vagy a Mercedes menedéket adna neki, kisebb istállóknál pedig 53 győzelem, 120 dobogó és négy vb-cím után nehéz lenne motivációt találnia. Persze elvi síkon szóba jöhet a McLaren vagy a Renault, de egy 32 éves versenyző ilyen volumenű sikerekkel a háta mö­gött aligha bizsereg a gondolattól, hogy feladata mostantól egy középcsapat fellendítése lesz - ami vagy sikerül, vagy nem. Ha csak Lewis Ha­milton nem akar feltétlenül helyet cserélni vele, Vettel Fl -es kalandja ezzel nagy valószínűség szerint véget is ér, főleg, ha figyelembe vesszük a közleményében megfogalmazott filozofikus gon­dolatait az élet valódi prioritásairól. És egy anyagilag semmitől sem függő, három­­gyermekes családapa életében vajon melyek is lehetnek azok...? ZSOLDOS Barna% 4 A . Felejthetetlen év TEGNAP INTERJÚT KÖZÖLTÜNK GERA ZOLTÁNNAL, AKI Tíz ÉVE EURÓPA-LIGA-DÖNTŐT JÁTSZOTT A FULHAMMEL AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Kistiló „Gerzson kihozta magából a maximumot." Brhnn „Gera óta nem is volt igazi magyar focista." magas87.Brhnn - Csak szólok, Szoboszlai messze magasabb szinten van jelenleg, mint Gera volt 18-19 évesen." geniusfifa „magas87 - Meg sem közelíti azt a technikai tudást, ami Gerával született. Azt az akaratot, győzni akarást meg végképp nem. Gera csúszott-mászott, ha kellett. Persze szurkolok Szoboszlainak, most sokkal magasabb szintű csa­patban játszik, mint Gerzson húszévesen, de nem érzem azt az átütő tehetséget nála. De cáfoljon rám, minden magyar futballszurkolónak az lenne az igazi öröm." Iwiki„Gera technikája sokszor ment át akroba­tikába, ezért is szerettük annyira a Fradiban kez­detben." JoeGan- „Egyszer meghívták az utánpótlás örö­mére egy rendezvényre Gerát meg még kettő másik futballistát, talán Urbánt meg Hajdút. Ültek a szé­ken, és a végén versenyt hirdettek nekik, ki tud töb­bet ülve dekázni. Gera tudta a legtöbbet, 99-et (egy próbálkozásból), de szerintem szerénységből ejtette csak te." Laza „Tíz év távlatából is köszönöm! Jó egészséget, és sok sikert edzőként!" srrrrr.­ r esz még olyan, aki különösebb gömbérzék nélkül ér­kezik egy labdajátékba, mégis a világ valaha volt egyik legjobbjává válik? Mert az edzésre menet a VI. kerület kellős közepén, az Izabella utcában a házuk kapujától a troli­megállóig folyamatosan lóbál egy sárga vízilabdát a járóke­lők meghökkenésére. Minden reggel, minden délután, min­den este. És mert az öreg Csasziban élt a kora reggel, este pedig az úszómestereknek kell kiküldeniük a már csupán térdig érő vízből, miután a nagy kőfalnál aznap ezredszer is gyakorolta azt a lövőmozdulatot, amelyik más, genetikailag jobban kódolt társának úgymond benne volt a csuklójában. Teniszeztem vele, fociztam mellette, tényleg nem volt kifeje­zett barátságban a labdával. Hanem a vízben. Ott uralta. Mert betörte. Mert akarta. Lesz még olyan, aki társaival annyit kap egy esti ifiedzésen utasításba, hogy ússzatok négyezer métert, aztán az edző le­lép, így aztán a csapat fele kiszáll 300 méter után, a többiek szép fokozatosan, fél távnál pedig már csak egyvalaki marad a vízben, ő, aki leússza mind a négyezer métert? Lesz még olyan, aki junior Európa-bajnokságon egy 8-7- re megnyert mérkőzésen hét gólt lő az oroszoknak? Lesz még olyan, aki felnőttválogatottbeli bemutatkozása alkalmával a negyedik negyedben két góllal megfordítja a kétszeres olimpiai és világbajnok jugoszlávok elleni meccset 18 évesen? Lesz még olyan, aki tipikus, a gimiben bukdácsoló, az új­ságíróknak rendesen válaszolgatni képtelen vadsuhancként némi szövetségi segítséggel bejut az egyetem humánsza­kára, és mire elvégzi, kifogástalan mentalitású, modorú, teljesen médiaérett egyéniséggé lesz? Lesz még olyan, aki több fájó kudarcot követően, a leg­nagyobb sztárként elfogadja az új szövetségi kapitány érve­lését, hogy nem feltétlenül kell neki mindig elnyerni a gólki­rályi címet, mert sokkal értékesebb, ha később szólítják az eredményhirdetésre, nem a legeredményesebb játékosként, hanem az aranyérmes együttes tagjaként? Lesz még olyan, aki képes lelkileg feldolgozni, hogy egy szerencsétlen orvosi kenőcsválasztás miatt egy lehetetlen doppingügybe keveredik, és emiatt egy visszataszító sport­­diplomáciai játszma tetszőlegesen tologatható bábujává válik? Négy különböző szinten négyféle ítéletet szabnak ki rá, aszerint, hogy éppen melyik nagyhatalom képes befo­lyásolni a döntéshozókat, leginkább annak érdekében, hogy ne lehessen ott a sydneyi olimpián. Ő ezt át- és végigéli úgy, hogy nem játszhat, nem edzhet a többiekkel, és akad olyan döntnök, aki a szemébe mondja, hogy mit szólnál, ha enged­nélek játszani és pénzt keresni az olasz klubodban, de elven­ném tőled az olimpiát? És nem boríthatja rá az asztalt, nem köpheti le, nem küldheti el sehová. Tűrnie kell, amíg végre az egyetlen független fórum, a CAS meghozza azt az ítéle­tet, amelynek köszönhetően megkapja az esélyt a játékokra, hogy az új aranygenerációval végre a hőn áhított, legmaga­sabb csúcsra érjen. Lesz még olyan, aki eltiltottként a lelátóról végignézi, amint a társak álomjátékkal kivívják az Európa-bajnoki cím­védést, majd a vízben érte tüntetnek, ő azonban nem megy le hozzájuk, nem kezd integetni a nézőtéren, nem mutogat, sem egyezményes kézjeleket, sem magát, hanem csendben kivonul az oldalbejáraton? Lesz még olyan, aki nyolc hónapnyi kihagyást követően, alig negyedév alatt képes visszaverekedni magát a világ leg­jobb csapatába? Aki végigküszködi aztán az olimpiát, viszont a döntőben a meccs legjobbjaként négy gólt szerez - ahogy 2000 őszén mondtuk: többen jártak a Holdon, mint ahányan ezt elmondhatták magukról. Lesz még olyan, aki miután meghódította az összes csú­csot, azaz elérte a pólós Grand Slamet (olimpia, vb, Eb, világ­kupa, plusz az új világliga). 2004 nyarán, egy belgrádi kettős világligameccs délelőttjén, miután sérült bordája miatt este nem játszhat, nem megy vissza társaival a hotelbe, hanem egyedüliként kint marad a Tasmajdan nyitott medencéjében, és ejtéseket gyakorol, lövéseket, egyetlen labdával, üres ka­pura? Azaz mindegyik után utánaúszik a labdának, kiveszi a ENNEK FÉNYÉBEN, VAGY SOKKAL INKÁBB ÁRNYÉKÁBAN, LÁTHATJUK, MIÉRT OLYAN IRDATLAN ÉS HOSSZÚ TÁVON KOMPENZÁLHATAT­­L­AN VESZTESÉG, HOGY BENEDEK TIBOR ELKÖSZÖNT A VÍZILABDÁTÓL, kapuból, vissza öt méterre, újabb lóba, ejtés, úszás, vissza... Ötvenszer, százszor, másfél órán keresztül. Mint anno a Csa­sziban. Csak akkor tizenéves volt, tele reményekkel. Most túl a harmincon már tele érmekkel. És mégis­­ csinálta, elszán­tan, vasakarattal. Hozzáteszem: szakadó esőben. Lesz még olyan, aki immár kétszeres olimpiai aranyér­mesként, világ- és Európa-bajnokként felhív egy úszóedzőt, hogy a soron következő nyári olimpiáig szeretne nála heten­te legalább kétszer stílusjavító edzésekre járni? Mert tudja, hogy rossz a technikája, és ezzel sok energiát veszít - ami neki 36 évesen egyáltalán nem fér bele, pláne, hogy csapat­­kapitány is, azaz az olyannyira vágyott harmadik aranyérem elérésének mindent, de mindent alá kell rendelni, minden­nek optimálisnak kell lennie, hogy mindenre jusson idő és kellő erő. Még egyszer: egy olyan játékosról beszélünk, aki mindent megnyert és mindent többszörösen­­ ennek ellené­re bejelentkezik az amúgy is döglesztő edzések mellett plusz úszógyakorlatokra. Lesz még olyan, aki huszonévesen önmagát igazi harcos­sá képezi bokszzsákok püfölésével, viszont ezzel tönkrevág­ja a kézfejét, és attól fogva kizárólag csuklóvédőben képes játszani, azt viszont úgy, mintha minden tökéletes lenne? Aki két olimpiai arany után a már korábban diagnosztizált szívritmuszavara miatt inkább elköszön a válogatottól, de miután rendbe teszik, visszatér, részt vesz az ötödik olimpi­áján (beállítva Gyarmati Dezső magyar rekordját), és bekerül a sportág pantheonjába, mint egyike a tizenegy háromszoros olimpiai bajnoknak? Lesz még olyan, aki csapatkapitányként képes úgy meccsbe hergelni társait, ahogy soha senki azelőtt a válo­gatottban? Akiről azt mondják a többiek, hogy a vízben elég belenézni a szemébe, amiből olyan tűz árad, hogy nincs az a helyzet, ami onnantól fogva reménytelennek tetszene. Lesz még olyan, aki egy rémesen alakuló Eb-bronzmeccs utolsó negyede előtt friss másodedzőként finoman odébb tessékeli a szövetségi kapitányt, és másfél percet végigor­dítva olyan lelkiállapotba hozza az addig teljesen szétesően szenvedő pólósokat, hogy azok egy 7-1 -es utolsó negyeddel verik szét az olaszokat? Lesz még olyan, aki aztán újdonsült szövetségi kapitány­ként, egy rakat újonccal rögtön világbajnoki címig vezeti a magyar válogatottat? Lesz még olyan, aki ugyan ötödikként végez egy olimpián a nemzeti csapattal - a mezőny egyetlen, a rendes játékidő­ben veretlenül maradó együtteseként, egy rossz negyed és egy elbukott ötöspárbaj miatt -, mégis az egész pólósszak­ma szinte térden áll előtte, hogy maradjon? Lesz még olyan, aki egy évvel azután, hogy végül még­iscsak otthagyja a kapitányi posztot, boldogan kiabálva és öklét rázva ünnepel a lelátón, amikor a válogatott gólt lő a budapesti világbajnokság legélesebb meccsein? Lesz még olyan, aki előbb kipróbálja magát egy klub irá­nyítójaként, majd visszatér a medence partjára, és edzőként kezdi formálni a jövő generációit? És hetente egyszer hajnal hatra hirdet fakultatív, egyéni képzést kínáló edzést a tizen­éves srácoknak, amelynek kapcsán azt is le tudja mérni, ki akar igazán nagy bajnok lenni - és természetesen idővel telt ház van az extra alkalmakon. Lesz még olyan, aki az új szabályrendszerben brutálisan fizikaivá váló, eredményesen már szinte csakis a felnőttek izomtömegével űzhető sportágban a legjobb nyolc közé ve­zet egy gimnazistákból álló együttest, teljesen friss szem­lélettel, játékbeli újításokkal, a kiváló egyéni képzettséget kamatoztatva? Lesz még olyan, akinek a keze alatt szinte kötelezőnek érzi az összes tizenéves, hogy az edzések után még ma­radjon pluszgyakorlatokra, ám azok bármeddig tarthatnak, nem adódhat olyan helyzet, hogy a mesterük ne utolsóként távozzék az uszodából? Lesz még olyan, aki ennyire látja és átlátja a játékot, és pályaívének hála tökéletesen hiteles mindenki szemében, még szóké­ban is, akik egyébként szeretik úgy hinni,­­ hogy felülről/magasabbról szemlélhetik a történéseket?­­. Nos, a válasz minden valószínűség szerint az, hogy... Nem, sajnos nem lesz. És ennek fényében, vagy sokkal inkább árnyékában talán még inkább láthat­juk, miért olyan irdatlan és hosszú távon egyszerűen kompen­­zálhatatlan veszteség, hogy Bene­dek Tibor 47 évesen elköszönt a magyar vízilabdától. CSURKA Gergely 2020. május 1., szerda nemzetisport ff| Mm Mb M ijA II- WC I?n 1 ff JBm ff f|­f; H . £11 W mit■ ' sál Mi sem jelzi jobban a járvány lassú lecsengését, mint hogy Zlatan Ibrahimovic Svédországból visszatért Milánóba. Az AC Milan sztárja már alig várja a folytatást, igaz, csapatának van néhány gyógyulófélben lévő koronavírusos labdarúgója, ugyanakkor például a Maldinik már jól vannak REUTERS

Next