Nemzeti Sport, 2020. május (118. évfolyam, 125-139. szám)

2020-05-23 / 131. szám

VINCZE András már, hogy erre vártunk. Mármint hogy folyta­tódjon a futballbajnokság és vele párhuzamo­san a Magyar Kupa, legyen foci, labda, szotyi, hangulat, de arra speciet nem vártunk, hogy egy mikroszkopikus gonosz miatt mi (fociért rajon­gók) még ne mehessünk ki a stadionba. Ráadásul a Fradi-Debrecen kilencven perccel döcög tovább az NB I, rangadó is lehet a javából, érdemes lenne jegyet venni rá, lefújni a port a bérletről, és elin­dulni: „Sziasztok, meccsre mentem, majd jövök!" De nem... Ugyanakkor már nagyon kellett ez a pillanat, hi­szen a fegyelmezett türelmesség határára érke­zett a sportszerető magyar ember, s bár jók vol­tak a televíziós ismétlések, klassz volt végigélni olykor nem is egyszer, hanem háromszor kupa­döntőt, vb-kiju- »5ZIA5ZT­OK, tást, Eb-csatát, de MECCSRE MEN­ az igazi meccsvá­­TEM, MAJD Jó­­rás bizsergetése VÖK! DE NEM...« az igaz!­ Vala­­mi tehát most megváltozik (azt, sajnos, még nem lehet leírni, hogy visszatér), így például hozzá kell szoktat­ni a szemünket ahhoz is, hogy adott esetben öt (illetve hat!) cserét láthatunk, igaz, talán ez sem lesz sokkal furcsább annál, mint amikor anno, 1993-ban a Honvéd-FTC Szuperkupa-mérkőzé­sen (1-2) bedobás helyett taccsból be is rúghat­ták a labdát (gól is született így). A lényeg úgyis a játék: kicsit lehessen fütyülgetni, icipicit szidni a bíró rövidlátását, de ezt most csak amolyan egyszemélyes módon, magunknak, maximum a képernyőnek címezve, és persze lehessen örülni, üvölteni a gólnál, legfeljebb a szomszéd üti majd a falat, ha lehetne kicsit talán csendesebben. Amire talán jobban figyel majd mindenki, hogy mennyire passzol a több mint két hónapja „meg­szokott" maszkos életstílushoz a test test elleni futball. Ami korábban természetes volt, azt most szokatlan lesz látni, azaz az igazi összecsapáso­kat, s persze az is érdekesnek tűnik, vajon meny­nyire lesz disztingvált a módi, hiszen a jelenkor­ban ugyebár a gyepen köpködni tilos. Abban biztosak lehetünk: a futball ránt majd visz­­sza minket abba a világba, amelyet szeretünk.Is­mét a foci lesz a legjobb lélekbalzsam megannyi gondja, amely az elmúlt hetekben halmozódott fel, s bár a nehéz, karanténra kihegyezett napok kapcsán azt mondtuk, jó volt kicsit lecsendesíteni a világ vibrálását, mégis hiányzott már belőle az olyan izgalom, amit csak szeretni, becézni, em­legetni lehet. Na ugye, hogy erre vártunk? TEGNAP KÖZÖLTÜK, HOGY KÁSÁS TAMÁST ÉS GYARMATI DEZSŐT MEGELŐZVE FARAGÓ LETT A PÓLÓSOK PÓLÓSA. AZ INTERNETES PORTÁ­LUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Kereti: „Abszolút jó a sorrendi Faragó Fonó hihe­tetlen zseni. A többiek is óriási mágusok voltak. " pickajax „ Érdekes, hogyan nőttünk a világ fölé eb­ben a sportágban. A sportkommentátorok szeretik azt mondani, hogy a magyarok génjében van a vízi­labda. Kipróbáltam néhányszor, de majdnem vízbe fúltam. Érdemes lenne alapos családfakutatásba kezdenem..." Abatori „Gratulálok Tonónak! Elképesztő tekintélye volt játékosként is." Kutassy „Nem gondoltam volna, hogy ilyen félel­metesen erős mezőnyben is lehet jó sorrendet fel­állítani." Pederso „Németh Jamesz a legjobb, legeredmé­nyesebb és legsokoldalúbb magyar center volt, csak nagyon régen át." Hephaisztosz „Németországban étek, és amikor a vízilabda szóba kerül, mindig Faragó Tamás a magyar vízilabdázó. Düsseldorfban játszott 1984-87-ig. Ott is mély nyomokat hagyott." Moral Combo „Három első helyett kellett volna kiosztani." Puyol78 „Kásás a zsenik zsenije. A legjobb három­ban a helye, hogy azon belül mi a sorrend, mindegy. Dezső bácsiról csak szuperlatívuszokban lehet be­szélni. Kiváló pólós, edző és remek ember volt." 2020. május 23., számban nemzedi port Kartonszurkoló Orváth János - sportlapban tán helyénvaló a for­dulat minden idők legjobb magyar irodalom­­történésze úgy mondta egyszer, hogy az irodalom (irodalmi alapviszonyról beszélt szakszerűen, de ez most nem lényeges) nem más, mint írók és olvasók kapcsolata írott művek segítségével. Nos, ha az írók helyébe a sport előállítóit (edzőt, játékost), a művekébe az előadott lát­ványt, produkciót, az olvasókéba meg a szurkolót, a nézőt teszem, mindez annyit jelent, hogy a sport totalitásából egyik összetevő sem hagyható ki, tehát a szurkoló, a néző (esztétikai nyelven: a befogadó) vagy újabb életünk üzleti törvénye szerint a „fogyasztó” sem. Mint a bokrot, úgy szokás szidni mai futballunkat álta­lában, az első osztályú bajnokikat különösen, megszünte­tését is javasolták már dühösebb atyafiak, most meg úgy tapasztalom, két hónapnyi „mosolyszünet" után mintha módfelett hiányozna majd' mindenkinek. Olyan, amilyen, sápadt, savanyú, de a miénk, mondanám Bacsó Tanújá­nak emblematikus jelenete után szabadon, ám igyekszem komolyan venni mondandómat valamennyire. Szóval, van-e élet­e játék szerelmesének foci nélkül, illetve kihagyható-e az „alapviszonyból" a szurkoló? S mi a teendő, ha nem, ám nem állhat a „viszony" rendelkezésére éppen? Nézem a Ferencváros-ZTE „felkészülési” meccset a televízióban. A lelátó üres, hallom a labda puffanását, a gólnál intenek, pacsiznak a játékosok, az interjúalany a riportertől előírás szerint vagy két méterre áll, s arra eszmélek, hogy meg-megüti a fülemet valami furcsaság. Sokaság zaja hallik egyre-másra, eléggé ötletszerűen, en­gem meg - már bocsánat­­­a röhöghetnék fog el. Ugyanis gép adja e valóságillúziót keltő igyekezetben az összeté­veszthetetlen morajt. Olvasom, hogy nézőket imitáló „kartonszurkolókat" ter­veznek a lelátókra, például Németországban, s­­ gyorsan tanul a magyar - hazánkban is fölvetődött már az ötlet, sőt a szombati Fradi-Debrecen bajnokin meg is valósul. Sok pénz­be kerülhet a kluboknak ez, hisz csak „tömött nézőtér” kel­tene jó illúziót pár száz (nagy stadionban egy-két ezer) néma arckép groteszk módon festene ugyebár. Nem próbáltam, de vélem, az így fölpumpált „valóságban” egészséges lélek képtelen normálisan játszani, s e történet a modernebb kor futballja, pontosabban futballkörülményei által reánk hozott manipulációs készenlétet - szóval hazugságot - tenné látvá­nyosabbá csupán. Mert néző nincs valójában, Andersen neves meséjét a Srály új ruhájától meg aligha kell emlegetni. Ha a tervet tett követi, a labdarúgás hajdani célját csúfoljuk meg. Mert a foci őszinte játéknak született, ha az ellenfél (no meg a bíró) átverésének szándéka mindig hozzátartozott, akkor is. Szokás mondani, itt hazudni nem lehet, ki hogy játszik, viselkedik (a pályán, a kispadon, a lelátón), abban személyisége rejtett rétege mutatkozik meg egyértelmű­en. Miért van így, s miért lett a futball minden más sportot (egyáltalán: minden mást, a tudományt, a művészetet is) felülmúlóan elterjedt és népszerű, a kérdésre számos vá­lasz adható, ám az eredő világos lehet mindenkinek. A 19. század utolsó harmadától létező szervezettebb sport vál­tozatai (kerékpár, korcsolya, evezés, vívás, atlétika stb.) egyéni „műfajok" voltak még, ki-ki önmagáért hajtott, s a néző - rokon, barát, sporttárs, ha volt egyáltalán - egy-egy emberért, önnön öröméért szoríthatott általában. A labda­rúgás e módit gyökeresen forgatta föl. A futball a közösen átélhető identitás semmihez sem hasonlítható mámorát - ennek esélyét, reményét - hozta el, így az új játék, ha egy másik azonosságot képviselő csoport ellen folyt (ez a szomszédos utca, grund, város, majd lokális, társadalmi, vallási, etnikai közösség, később nemzet gárdája egyként lehetett), nem volt a klub célját elfogadó szurkolók nélkül elképzelhető, így a nézők száma a színvonalnál is gyor­sabban emelkedett. Az első nyilvános honi meccset 1897 májusában pár százan látták talán, néhány esztendő múl­va a Fradi Soroksári úti pályája körül ezerötszázan tolong­tak már, évtizeddel később csak az előnnyel induló skót és angol szurkolók voltak a magyaroknál számosabban, s (egyelőre) húszezer embert befogadó stadionokat - a Fra­dinak (1911) s az MTK-nak (1912) - kellett építeni. A FUTBALL A KÖZÖSEN ÁTÉLHE­TŐ IDENTITÁS SEM­MIHEZ SEM HASON­LÍTHATÓ MÁMORÁT HOZTA EL, ÍGY AZ ÚJ JÁTÉK, HA EGY MÁ­SIK AZONOSSÁGOT KÉPVISELŐ CSO­PORT ELLEN FOLYT, NEM VOLT A KLUB CÉLJÁT ELFOGADÓ SZURKOLÓK NÉLKÜL ELKÉPZELHETŐ.­­ A futball állandó téma, életforma lett egyre tágabb körben, s a hozzájutás módja is szélesült az időben az­tán. A sajtó jelen volt kezdetben is, ám a varázs - hosszú ideig - csak személyesen volt igazán átélhető. A játék és közönsége kapcsolatában három - radikális­­ fordulatról beszélhetünk, s az eredeti mozgatót (az identitásképzés érzelmi faktorát) úgy növelte, terjesztette mind a három, hogy a haszonszerzés szándékát erősítve átformálta s végül szinte be is kebelezte. A játékból üzlet, a néző­ből fogyasztó lett, s az öngerjesztő folyamat egyre több mérkőzést s egyre több fogyasztót követelt. A futballnak „felsőbb szinten” semmi értelme nincs néző (fogyasztó) nélkül régóta már. Az első nagy fordulatot a sportsajtó tömegessé válása és a rádió (kisebb mértékben a mozgókép) elterjedése hozta el a húszas évektől. Zamoráért, Meazzáért, Sáro­­si Gyurkáért az is rajonghatott, aki a pályán sosem látta őket játszani, Puskásékról nem is beszélve. A második nagy - „globalizációs" - ugrást a televízió általános­sá válása adta úgy 1960 után, mind gyorsabb módon, a harmadikat meg az informatikai forradalom ma sem befejezett meglódulása - mondjuk - 1990-et követően. E három fordulat a játék professzionalizálódását, gyor­sulását - ha­ tetszik: fejlődését -, szervezeti és üzleti kereteinek (!) átalakulását is jelentette. Mi, magyarok az elsőt hosszas vajúdás (lásd: rendszervita) után még igen - sőt, 1950-56 közt diktáltuk a tempót! -, ám a má­sodikat már nem tudtuk „lekövetni”, a harmadiknál meg végleg elvesztettük a fonalat, majd lassan, de biztosan a nézőket is, miközben a világ megállíthatatlanul dübör­gőn, egészen márciusig. Ekkor leállt a gépezet, lett nagy kétségbeesés, s nem csak a futball nélkül élni képtelen szurkoló szívében persze. Leckét kaptunk, írtam március vége felé. Leckét, hogy a szeretetre, a bizalomra, a várakozás szentségéhez való türelemre edződhessen a lelkünk, ám hogy a sport­ra mint a profit szerzésének alkalmára tekintők néznek magukba majd, nem gondoltam komolyan egy pillanatra sem. A futballvilág „elejének” tervezői a kikalapált pa­rancs útján képesek mozdulni csupán, más lehetőség számukra sem logikailag, sem lélektanilag nem létezik. Ezen az úton a veszteség - üzleti veszteség! - réme az élet elementáris törvényét is felülírja minduntalan, itt semminemű kockázattól, manipulációtól, hazugságtól visszahőkölni nem lehet. A sportbiznisz nem halhat meg, s e nyomvonalon a foci atavisztikus örömére még emlékező s erre vágyó szurko­lót is sikerül beállítani a sorba rendszerint. Mert ahogy a játék, e tehetetlenségi nyomaték módján működő sodor sem létezhet nélküle természetesen, így félő, vágyait ki­használva bármily átlátszó ócskaságnak meg lehet nyerni őt. Persze nem a honi bajnokság újraindítása ellen beszé­lek. Legyen futball, legyen „rendes" bajnok meg kieső, zárt kapukkal, ha másképp nem lehet, örvendjen a lelkünk (a fölháborodás is jön néhány meccs után!), de ne utánozzuk a talmi módit is. Nem kell nézőt -­s „hangulatot”­­ képze­­legni, ha nincs, nem kell se géphang, se kartonszurkoló, ne legyünk bódult vevők a hazugságra megint, mint a bé­kebeli május elsejében, nem is olyan régen. Emlékezzünk: volt virsli, sör és luftballon, vonult a tömeg a tereken, Kádár János kacsintott s nyilatkozott a népnek a „nézőfogó" Szepesi György, továbbá Megyeri Károly, ké­sőbb Sándor István, Szegvári Kati mikrofonja előtt, az esti tv-műsor miég a szerencsé­sebbek kérését is teljesítette azon a napon. S dőlt a zene, dőltek a harsogó jelszavak közben (éljen május elseje, éljen a párt, éljen a megbont­hatatlan...), magnósza­lagról természetesen, majd mindenki haza­ment, ám hogy a király meztelen, senki sem mondta hangosan. Ma már szabad mon­dani talán! Ne csapjuk be magunkat, ne adjuk át e csodás játékot végleg a rossznak! NI. PÁL József Bár a fehér mez és a mozdulat stimmel, s a pillanat vérbeli futballra emlékeztet, ez mégsem a Real Madrid. Jens Stage, az FC Köbenhavn játékosa szelídíti meg látványos mozdulattal a labdát az OB Odense elleni felkészülési mérkőzésen

Next