Nemzeti Sport, 2020. július (118. évfolyam, 184-199. szám)

2020-07-16 / 184. szám

a ugyanúgy dolgozom, ahogy eddig, sehol sem okozok csalódást." Ízlelgessük kicsit ezt a mondatot, mert érdemes. Egyrészt megfogalmazója egészséges önbizalmáról árulkodik, másrészt arról, hogy ez nem nagyképűség vagy valami hatásvadász önhype, hiszen semmi másra nem vezeti vissza, mint korábbi és későbbi munkája mennyiségére és minő­ségére. Szoboszlai Dominik alig egyhetes pihenést követően is tudja, mi a dolga, előbb kiszolgálta a szélesebb közvéleményt azzal, hogy magyarországi sajtónapot tartott, július 27-én pedig már újra edzésre jelentkezik. Hogy hol? Egyelőre Salzburgban, de van rá egy pezsgős vacsorás fogadásunk, hogy nem sokáig marad ott. Csak tisztázásképpen: a jelenleg legmagasabbra taksált magyar labdarúgóról írok, aki még mindig csak 19 éves, viszont szemmel láthatóan kinőtte a hazai NB I-nél szín­vonalasabb osztrák Bundesligát, ahonnan minden valamirevaló trófeát, egyéni és csapatdíjat elhozott. Ha nem lenne a ko­NEM KLUBNEVEKKEL EURÓJELEKKEL A SZEME ELŐTT KEL ÉS FEKSZIK k­ronavírus-járvány, bizonyára már javában készülne valamelyik topligás gárdával az új idényre, persze ami késik, nem múlik. Hogy hová kerül, arról sorra érkeznek a bennfentesnek tetsző fülesek, a Leipzig a Red Bull-vonalon lenne logikus, az AC Milan azért, mert ott Ralf Rangnick lesz az új szakvezető, aki jól ismeri honfitársunkat az „RB-istállóból”, s még a nápolyi vonal is él a spanyol és az angol mellett. A türelem szerződést terem, s a jelek szerint Szoboszlaiék sem kapkodnak. A játékos elhi­vatottságára jellemző, hogy nem klubnevekkel, eurójelekkel a szeme előtt kel és fekszik, hanem inkább tökéletesíti a fejjátékát és Shane Tusuppal az erőnlétét. Hát persze, hiszen az ősszel, a Bajnokok Ligájában a címvédő Liverpool elleni meccseken tűpontosan megtapasztalta, olyan magasságokban jár, ahol kevés magyar focista, de ettől még bőven van hová fejlődnie. Meg is tette, a tavasszal újabb szintet lépett felfelé, s miközben mi, újságírók, szurkolók azt elemezgetjük, melyik topcsapat taktikai felállásába illene bele a legjobban, ő agyalás helyett tovább tör előre"." „Elhatároztam, a jövőben egyetlen párharcot sem veszítek el." Most mondhatnánk, hiába Személyes becsvágyé, egy pénzéhes menedzser még elpasszolhatja Orosz­országba vagy Kínába, s aztán megmagyarázhatja, miért jobb védencének ott, mint egy nagy helyen, de amikor Esterházy Mátyás szájából azt halljuk, hogy „Dominik karrierje olyan szakmai lehetőségeket rejt, amelyek magával hozzák majd az anyagi megbe­csülést is", akkor kezdhetünk megnyugodni. S egyre inkább elhisszük a menedzser másik, visszafogottan megfogalmazott, mégis bizsergető állítását (amely erősen hajaz Szoboszlai kezdésnek idézett szavaira): „Úgy érzem, nincs olyan hely, ahol esélytelen lenne a csapatba kerülésre." Túl szép, hogy igaz legyen? Hamar kiderül, s önma­gában már ez sem kevés. TEGNAPI SZÁMUNKBAN SZÜLETÉSNAPJA AL­KALMÁBÓL INTERJÚT KÖZÖLTÜNK EGERVÁRI SÁNDORRAL. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Maurisneli jellemző, hogy van, aki csak a 8-1-re emlékszik. Arra már kevésbé, hogy Sanyi bá volt az, akivel a válogatott csaknem negyven helyet javított a világranglista-helyezésén. Az talán beszédesebb a munkájáról, mint az az egyetlen meccs." Poli „Dárdai maga ismerte el, hogy a válogatottját lényegében az Egervári-csapatra építette, és itt nem elsősorban a játékosanyagra kell gondolni, hanem a csapatra mint közösségre. Lehet, néhány nagyobb egót ehhez a kispadra kellett ültetnie. "­raulól Jó egészséget kívánok Sanyi bácsinak! Jó kis eredményeket hozott, amikor szövetségi kapitány volt. Azzal viszont kibújik a szög a zsákból, amikor azt mondja, jók a hazai edzők. ” lámpa i­­s „Sokat cikiztem szövetségi kapitány­ként, de örülök, hogy jobban van. Azt azért tegyük hozzá, neki nem voltak olyan lehetőségei, mint Storcknak (megnövelt Eb-létszám, pótselejtező), stabilan hozta a harmadik helyeket." prckajax :Nekem nem sok név mai rá meg a fejemben a magyar edzők közül. Az egyik épp Eger­vári. Valahogy kiesett az elmúlt tizenöt év. Boldog születésnapot!" A 0! Isten nyugosztalja r­ itka súlya lehet a „köznapi” névnek, ha a sors úgy hozza. Nagy László nekem a költő, miközben az újpesti labdarúgó vagy a kézilabdázó lényét is őrzöm természetesen. Kovács Istvánról a Kárpáthy Zoltánt, Bornemissza Gergelyt játszó színész jut eszembe először, noha az öklöző sporteredményeit is tisztelem, ha Szabó Istvánt hallok, a zalai származású novellistára gondolok elsősorban, bár a filmrendező több - inkább a hatvanas-hetvenes években forgatott - remeke is bennem él. A Schumacher név meg a Battistont a ’82-es vb elődöntőjében brutálisan letaroló német kapust idézi, s csak utána a hétszeres világelső autóversenyzőt, és így tovább. Mindez érdeklődési kör és életkor függvénye is lehet, ezt elismerem. Szűcs Lajos nekem nem a kapust jelenti, sőt, a második helyen sem őt említeném. Egy apró embert inkább, aki a ’72-es olimpián a lehetetlennek tetsző 135 kiló alatt óriási erőfeszítéssel imbolyogva, a súlyt elejtve, „csak” ezüstöt nyerve is a heroizmus mintájaként maradt meg bennem, ám a „szakosokat" kivéve alig valaki emlékszik már reá. Szűcs Lajos számomra nem a mai 30-40 éveseknek már­­már ikonná lett kapus tehát, hanem gyermek és ifjúkorom futballhérosza, aki - többek között - a mexikói olimpia egyik magyar hőse lett. Kicsi zalai faluban éltem, távol Budapesttől, tévés (meg „újságos") emlékeket őrzök jobbára róla (is), élőben csak 1972 őszétől láthattam játszani Zalaegerszegen, ám az első két alkalom emlékezetes maradt: 72. november 18-án felejthetetlen bajnoki meccset vívtunk a Honvéddal, föl voltam aszva, hogy Kocsis Lajost, Bicskeit, Kozmát, Szűcsöt (már a kispestiek játékosa volt) saját szememmel nézhetem. ítéletidő kerekedett, eső, havas eső jött, s vihar is hozzá, A-1 lett a vége, az újonc Zete a pesti nagycsa­patot verte agyon. Sok jelenetre emlékszem (emlékezni vélek), arra biztosan, hogy Szűcs az egyre síkosabb pályát fölszántotta szinte. Megszállottan űzte társait, esett-kelt, csúszott összevissza, pedig 3-1-es Zete vezetésnél látszólag nem volt értelme a nagy hajtásnak már (Kocsis Lajos - mert fázott! - le is kéredzkedett a pályáról emlé­kezetes módon). Alig egy esztendő múltán - 73. augusztus 25-én - újra ZTE-Honvéd volt nálunk. (Közben, 73 tavaszán hatot kap­tunk Kispesten nulla ellenében, de e meccset mi, zalaiak keveset emlegetjük.) Most jó volt az idő, az évvel korábbi tűz is lohadt talán, 4-0-ra kaptunk ki hazai pályán úgy, hogy a tisztesebb vereségre esélyünk sem akadt. Kocsis bohócot csinált belőlünk, Szűcs Lajos egy gesztusára pe­dig különösen emlékezem. A negyedik Honvéd-gól után a társaihoz rohanva, két öklét égnek rázva ünnepelt: „Ez az gyerekek, amennyit csak bírtok!” - ordította (jól hallatszott a síri csendben), s megértettem, hogy 72-es diadallal alaposan fölmérgesítettük a budapesti nagycsapatot. Láttam-e játszani nálunk 1974—76-ban is, nem tudom (valószínűleg igen), de e két mozzanat az elmémbe égett. Meg még egy emlék a moziból már. Kósa Ferenc 1981-ben forgatott A mérkőzés című filmjében a kezdő meccsjelenet egyik „statisztája" volt (Vidáts Csaba s tán Bicskei alakja rémlik még rajta kívül), s ekkor is úgy ruk­­kolt a pályán, mintha élete üdvéről lett volna szó. Rendezői utasításra tette volna, nem hiszem. Szűcs Lajos nem volt képes máshogy játszani, ha sípszó harsant, futni kezdett, s küzdött szívszakadásig. Azok közé tartozott, akik valóban „hozzátettek" a csapat játékához. Még a világszínvonalú Fradiéhoz is­­ így gondolom. Gondoljuk meg: ’66 elején a kiesés szélén álló Dorogról igazolt Budapestre, s a magyar futball élvo­nalába került személyesen is. A következő év a csillogás ideje már, bajnok az FTC-vel fölényesen, márciusban a válogatottban is bemutatkozik, s kirobbanthatatlan lesz onnét évekig. A Fradi-história egyik legnevesebb csapatának oszlopa, a Lakat Károly vezérelte együttes beltagja, Albert, Rákosi, Novák asztaltársa, a vezetőedző SZŰCS LAJOS AZ ÉLETÉRŐL, A FUTBALLRÓL BESZÉL, SZÍVVEL, LENDÜLETTEL, DE PONTOSAN FOGALMAZVA, AHOGY JÁTSZOTT EGYKORON, JÓSÁGOT, BIZALMAT SUGÁROZ MÉG A SZEME IS. NEVÉNEK, E »KÖZNAPI« NÉVNEK A MAGYAR FUTBALLBAN SÚLYA VAN, S REMÉLEM, LESZ IS MINDÖRÖKRE! sűrű vendége a Tizedes utcai összejöveteleken. A ’68- as év­­ számára­­ maga a beteljesedés. Bajnok újra, élete szerelmével (’69 elejétől 51 éven át feleségével) is „összejön”, az olimpián aranyat nyert csa­k legjobbja, aki - Albert, Farkas, Novák társaságában! - a világvá­logatottban is fellép, november 6-án. Rivellino, Tostao, Jairzinho, Pelé ellen játszik a Maracanában, Jasinnal, Overathtal, Beckenbauerrel, Dzsajiccsal egy csapatban, a végeredmény nem is fontos talán. Hazafelé Becken­bauer, s a gárdát összeállító Dettmar Cramer szólítja meg: a modern futball megtestesítőjének nevezik, s érdeklődnek, lenne-e kedve a Bayern Münchenben ját­szani. Óriási ajánlat, de nemet kell mondania: szerelme, Pécsi Ildikó, a Fradi és hazája várja, s számára a hűség sohasem fölülírható. Marad, mert maradnia kell, s vált mégis egy év múlva, mert váltania kell! Miért hagyta el Szűcs a Fradit futballunk megrogg­­gyanása - ’69. december 3., Marseille -, szimbolikus dátumának „másnapján” szinte, nem tudom pontosan. A mindenkor magabiztos szurkolói találgatásokat (lakásért, a felesége nyomására stb.) elhagyom, ám fölvetnék va­lamit, ami labdarúgásunk romlása jelenségegyütteséhez való adalék is lehet talán. Hogy lemaradásunk látványossá lett, s a bekövetke­zett futballforradalomra reagálni esélyünk sem maradt, annak morális, társadalom- és társaslélektani okait legalább annyira fontosnak gondolom, mint a sportszak­maiakat. Az erkölcsi eróziót a hatvanas évekre beérett kádári kapart kurta kontraszelekciós módi hozta persze, aminek e játék is súllyal része lett, a Ferencváros ’67- ben még villogó csapata meg különösen. Azt, hogy a morális eresztékek általános lazulásának, vagy az ezt gyorsító titkosszolgálati züllesztésnek volt-e nagyobb szerepe ebben, nem firtatom, de hogy hányan hagyták el ezekben az években a klubot, feltűnő lehet. Mátrai így, Varga meg úgy, a kikezdett tekintélyű Albert sérülése szinte törvényszerű lehetett, erősödtek a konfliktusok, feljött az Újpesti Dózsa, lehetetlen helyzetbe hozták a csapatot lélektanilag egyben tartó Lakat Károlyt, aki Szűccsel egy időben keserűen távozott. Az ő lényük amúgy is összenőtt. Lakat T. Károly mondta nekem, hogy apja Szűcsben saját „reinkarnáció­ját" látta erősebb kivitelben alighanem, ezért is szerette módfelett. Szinte azonos poszt, játékmodor, nem tech­nikai analfabéták, de nem is labdaművészek, ellenben állandóan jobbá lenni akarnak, küzdenek a végtelensé­gig, s a hűség, a csapat mindkettőjüknek mindent jelent. Véletlen-e, hogy együtt mentek el, nem hiszem, s azt sem persze, hogy Szűcsöt ne a megérzett morális erózió taszította volna elsősorban. Hogy ez a Fradi nem az a Fradi, s a játék sem az már, aminek „tegnap” érezhette meg. Tudom, a szurkolót az efféle válasz nem nyugtatja meg, de az okot én csak itt tudom keresni valahol. S még valamit jelent ez, ami már a „szakmához” tar­tozik. Cramernek és Beckenbauernek jó szeme volt ott a repülőn, midőn a modern futball (akkori) megtestesítőjé­nek látták őt. A Szűcs-jelenség annak - futballtörténeti! - példázata is tehát, „kiből" kellett volna, hogy (felfogásban, hozzáállásban) nálunk sok legyen ahhoz, hogy ne oda jus­sunk, ahová jutottunk, hogy ama „reagálási képesség" a kihívásra meglegyen valamennyire. Szűcs labdarúgásunk vigasza, reménye is a szememben ezért. S ez a pályán tigris módjára küzdő lélek szelíd, jó em­ber is volt az őt ismerők szerint. Imádta ifjú tanítványait, s még hajtani, szidni sem tudta őket úgy igazán. Hiszem, nagyon tudott szeretni, s nagyon lehetett szeretni őt. A Fradi mélyideájának megtestesítője lett, akit ’69 végén még leköptek volna, ám hogy a „fradizmus” példája ő, senki sem kérdőjelezi meg ma már. Hat évvel ezelőtt készült felvételt nézek. Életéről, a futballról beszél, szívvel, lendülettel, de pontosan fo­galmazva, ahogy játszott egykoron, jóságot, bizalmat sugároz még a szeme is, s ha bárki néhai tanítója, játékostársa, akárkije kerül szóba, rögtön hozzáteszi: „Isten nyugosztalja!" Csipet­nyi modor sincs szavaiban. Ember beszél, amilyennek mindannyiunknak kéne lennie. Nevének, e „köznapi” névnek a magyar futballban súlya van, s remélem, lesz is mindörökre! N. PÁL József Immár tizenkét éve, hogy július 15-én este több százan térdelnek kenuba vagy ülnek sárkányhajóba, hogy a csepeli vízitelepről indulva fáklyás evezéssel tisztelegjenek a 2008-ban ezen a napon edzés közben elhunyt kenus legenda, Kolonics György emléke előtt. Az idei eseményt a koronavírus-járvány miatt - rendhagyó módon - zárt körben rendezték meg, a nagyközönség ezúttal a szervező Kolonics György Alapítvány Facebook­­oldalán követhette élőben a megemlékezést. TUMBÁSZ Hédi

Next