Nemzeti Sport, 2020. augusztus (118. évfolyam, 215-229. szám)

2020-08-31 / 229. szám

Népsport 2020. augusztus 31., hétfő * A Nemzeti Sport retrómelléklete * BBB 1950 — Egy tucat üstökös felee­és letűnése a magyar futballélvonalban A bőripari szakszervezetek csúcsklubjának csapata mindössze­­­égy hónapot töltött a labdarúgó NB I-ben, az átvett burzsoá mentalitás sem akadályozta meg gyors búcsúját Lépteit sza­porázva siet 1950 tava­szán a nagyszalontai református pa­rókia felé Grosics Gyula. Júliusban a Bőripari Munkások Szakszervezete az Újpesti Népkertben rendezett vacso­rán ünnepli az NB II Közép-csoportját megnyerő, az élvonalba feljutó Bőrgyá­ri Dolgozók SE labdarúgócsapatát. A „bőrösök" 1950. augusztus 20-án első, december 17-én utolsó mérkőzésüket játsszák a magyar bajnokság első osz­tályában. Grosics Gyula főhadnagy, válogatott kapus 1951. január 16-án fe­leségül veszi a nagyszalontai reformá­tus lelkész, Bagoly Bertalan legkisebb gyermekét, Tündét, az eskető maga az após. A felvillantott epizódokat Grosics barátja, MATEOSZ-os csapattársa, if­jabb Bagoly Bertalan személye köti ösz­­sze, azzal a kiegészítéssel, hogy ő 1950 nyarán (a népkerti örömünnep előtt vagy után) igazolt az újonchoz (a Fe­kete Párduc meg a Honvédhoz), azaz nem játszott szerepet az NB I-es tagság kiharcolásában. A fenti alig vagy egyáltalán nem is­mert történések szolgálnak apropóul, hogy megidézzük a hazai futball egén tényleg csak néhány pillanatra feltűnő, halvány fényű tucatüstököst, a Bőrgyá­ri Dolgozók SE-t. Mindössze négy hónapot élt meg az NB I-beli, ami aríéták tükrében is kevés­nek tűnik, hogy mindjárt kiesett - első osztályú tagsága azért sem számlálha­tott tizenöt mérkőzésnél többet, mert a kalendáriumi idény bevezetése miatti átmenetben egyfordulós őszi bajnok­ságot rendeztek 1950-ben. De nemcsak gyors és - immár mondhatjuk - örökre szóló búcsúja, hanem nevének gyors elvesztése miatt is szinte láthatatlan szereplője a magyar labdarúgó-törté­nelemnek. Az Újpesti Munkás TE és a Wolfner SE, valamint néhány kisebb bőrgyári egyesület 1949. nyári fúziója révén a bőripari szakszervezet központi sportbástyájaként született meg a klub, amelyet 1951-ben már IV. ker. Vörös Lobogó SK-nak, 1952-ben Vörös Lobo­gó Duna-cipőgyári SK-nak neveztek. A feljutáskor 13 szakosztályt fogott össze, és a futballisták mellett a női kosárlab­dázók is a legmagasabb szintre léptek. A népkerti ünneplésen részt vett többek között Rónai Sándor, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke és Sebes Gusztáv, az Országos Sport Hivatal sportszövetségi főosz­tályvezetője, a futballválogatott szövet­ségi kapitánya. Sebes kiemelte a BDSE nagyszerű teljesítményét, „de nem hall­gatta el azt sem, hogy a bajnoki hajrában a csapatnak nem minden játékosa mutatko­zott méltónak a bőripari dolgozók nagy tö­megének bizalmára", majd nagy taps kö­zepette ő osztotta ki az aranyérmeket. Az NB II-es menetelés közben, 1950 márciusában a Friss Újságban megje­lent cikkből megtudhatjuk: „Csapatunk­ban két élmunkás van, Havas, a kapusunk és Szibrov, a fedezetünk, de a többi játéko­saink is mind dolgozók, akik a munkából is jól kiveszik a részüket. Tíz labdarúgócsapa­tunk van, négy szenior, három ifjúsági és három úttörő. Két pályánk van, egyik az Attila­ utcában, másik a Fóthy­ úton." A szintlépést nagy átalakítás követte, amelynek többek között a 35 éves, 113 élvonalbeli csata tapasztalatával felvér­tezett kapus, Havasi László is áldoza­tul esett. A belső védőként számításba vett Szibrov Lajos viszont azon három játékos egyik lett, aki mind a tizenöt NB I-es találkozón lehetőséget kapott - de már nem a sikeredzőtől, Vincze Jenőtől, hanem az újonnan szerződte­tett Király Tivadartól. A tréner mellett több mint tíz új labdarúgó is érkezett a „bőrösökhöz", köztük a jobbösz­­szekötő Gondos Tibor és a balhátvéd Peller Béla. Nem véletlenül említjük őket, ugyanis mindketten szép pályát futottak be az első osztályban. Együtt távoztak az átnevezett MTK-hoz, a Bp. Bástyához, amellyel 1951-ben rög­tön bajnokságot nyertek - más kérdés, hogy Peller mindössze egy, Gondos öt mérkőzésen kapott szerepet. Peller 1952-ben kupagyőztesnek, 1953-ban másodszor is bajnoknak mondhatta magát, utóbbi dicsőséget az új nevet kapó Bp. Bástyával, azaz a Vörös Lo­bogóval megszerezve. Az élvonalban 152 meccsig és 43 gólig jutó Gondos ekkor már Diósgyőrben futballozott, majd 1955-ben a Csepelhez szerződött, amelynek mindvégig hű kulcsjátékosa maradt, a Béke téren eltöltött hat idé­nyének mintegy csúcsdísze az 1959- ben elnyert bajnoki dm. A Bőrgyári DSE 1950. augusztus 20-án mutatkozott be az NB I-ben, és a Bukovi Márton edzette, Gellér Sán­dorral a kapuban, Börzsei Jánossal és Lantos Mihállyal a védelemben, Sán­dor Károllyal, Hidegkúti Nándorral és Palotás Péterrel a támadósorban felálló, akkor éppen Textilesként flan­gáló MTK-val igyekezett felvenni a versenyt. Olyannyira nem vezett be az újonc, hogy Vass Ferenc révén meg­szerezte a vezetést, sőt a 60. percben is még 2:2-re állt a meccs. A 6:4-es tisztes vereség és a harmadik fordulóban az előző idény legjobb vidéki csapata, a 36 éves Baróti Lajos által irányított Győri Vasas ETO ellen aratott ide­genbeli siker (2:1) révén reménykel­tő ősz elé néztek az újpesti klubnál. Csakhogy beütött egy 7:2-es vereség a Vasastól, és utána egyre fogyott a ma­gaslati levegő a „bőrösök" körül. Már csak a bajnokság utolsó helyén végző Tatabányával tudtak elbánni, és két győzelemmel, három döntetlennel, tíz vereséggel, 22:51-es gólaránnyal, sovány hét ponttal gazdagodva a 15. helyen végeztek a tizenhatos mezőny­ben, amelynek utolsó négy helyezett­je mondott búcsút az élvonalnak. A Bőrgyár négy hónapos első osztályú története a december 17-i újpesti der­bivel ért véget. A már biztos bronz­érmes Dózsa 5:1-re ütötte ki a „kis­testvért", a Népsport december 29-i számában pedig ironikusan jegyezte meg a szerző. „A BDSE - kimutatásunk szerint - egyik legállóképesebb csapatunk. Hetekig állt az utolsó előtti helyen." A csapatkapitány Havasi László úgy fogalmazott 1950 júniusában a sport­lapban, hogy az együttes a szakszer­vezetnek köszönheti az első osztályba jutást. A bennmaradásban ellenben úgy sem tudott segíteni, hogy - amint azt Apró Antal, a Szakszervezetek Or­szágos Tanácsa elnöke 1950. szeptem­beri felszólalásában mérgesen meg­állapította - a szakszervezeti vezetők átvették a régi burzsoá szellemet, az egyesületek zömében mindennapos eset a korrumpálás, a játékosvásárlás, a csábítás, a csalás bizonyos célok elérése érdekében. Megemlítette, hogy példá­ul a BDSE futballszakosztálya 52 ezer forintot költött el „egészen rövid idő alatt 16-18 játékos »szubvencionálására« ". S hogy mi lett a „szubvencionáltak" egyikével, a cikk elején sorolt epizó­dokat összekötő Bagoly Bertalannal? A jobbhátvéd 1953-ban és 1954-ben a Sztálin Vasműt erősítette az NB I-ben, az 1956-os forradalom után elhagyta az országot, és az 1957-ben külföldi gála­meccsekre szerveződő, többek között sógorát, Grosics Gyulát, Puskás Feren­cet vagy Kocsis Sándort felvonultató, Östreicher Emil menedzselte úgyneve­zett menekültválogatott mellett szor­goskodott - a 2016-ban visszaemlékező Juhász Andor szerint szertárosként, gyúróként, mindenesként. Legyen most ez a bőrgyári futball­­capriccio utolsó taktusa. Szabó Gábor • Gondos Tibor (jobbra, sötét mezben) vitte a legtöbbre a bőrgyári csapatból, 152 mérkőzése volt az NB I-ben, a Bp. Bástyával és a Csepellel bajnok lett ­ A vándoredző Tivi bácsi A Bőripari DSE vezetősége 1950 nyarán Király Tivadart szerződtette edzőnek, akinek a nevére talán kevesen kapják fel a fejüket, holott ismert figurája volt labdarúgósportunknak. Az 1922-23-as idény első tavaszi for­dulója, azaz 1923 februárja és 1933 között 11 idényben, 157 élvonalbeli mér­kőzésen lépett pályára, és egy gólt ért el. A pályafutása során legtöbbször jobbhátvédként szereplő Király 1925-ben és 1926-ban bronzérmet szerzett a Vasassal, a III. Kerülettel pedig - immár a balfedezet posztját betöltve - Ma­gyar Kupa-győztes lett 1931-ben. Ha nem is hivatalos meccsen, de - többek között Schlosser Imre társaként - a magyar válogatottban is szerepet kapott egy alkalommal, 1926-ban a német fővárosban Berlin együttese nyert 4:2-re. Edzőként a Budai Barátságot (1945-46), a MATEOSZ-t (1947-48), a Vasast (1948-49, tavaszi idény) és a Bőripari DSE-t (1950) irányította az élvonalban. A MATEOSZ-t ő vitte fel 1947-ben az első osztályba, ám 1948 márciusában idő előtt távozott a Grosics Gyulát és Zakariás Józsefet is soraiban tudó együttes­től - az indoklás szerint nem találta meg a játékosokkal a megfelelő hangot. A BDSE kiesése, 1950 után NB II-es gárdákat trenírozott, így a Tatabánya, a Komló, a Törekvés Szállítók, a Várpalota és a Kaposvári Kinizsi kispadján is ült, illetve 1952 januárjától a lengyel válogatott kerettagok képzését segítette, tevékenyen részt vett a helsinki olimpiára hangoló lengyel csapat felkészíté­sében. Itthon rendszeresen alkalmazta az MLSZ, segítette a szövetségi kapi­tányok (így Gallowich Tibor, később Baróti Lajos) munkáját. Vándoredzőnek nem azért nevezték, mert sok csapatnál megfordult, hanem mert az MLSZ trénereként járta az országot, képzéseket, előadásokat tartott. Az 1960-as évek elejét követően került ki a körforgásból, 1979 júliusában 78 évesen hunyt el. Öt stadioncsúcs 1955. augusztus. Hazaérkezett Budapestre az Athénban vendégsze­replő magyar atlétacsapat. A ver­senyzők Bécsig repülőgépen tették meg az utat, onnan pedig vonaton jöttek. A Népsportnak Ungur Imre, az Országos Terstnevelési és Sport­bizottság (OTSB) könnyűatlétikai osztályának vezetője nyilatkozott a görögországi túráról. „A verseny iránt igen nagy volt az érdeklődés - kezdte beszámoló­ját. - A két napon hatvanezer néző volt kint. Az időjárás szokatlanul meleg volt, de a fiúk hamarosan alkalmazkodtak hozzá. A verse­nyeket az esti órákban rendezték villanyfényben. Ennek megfelelően atlétáink az esti órákban tartották az edzéseiket." A pálya is szokatlan volt kissé, mert nem 400 méteres, hanem rövi­­debb volt, ezenkívül meglehetősen furcsán hatott az is, hogy nem volt egyszintű. Ezt a távolugrók érezték meg leginkább. Rendkívüli volt az is, hogy a 4x100 méteres futásnál a vál­tás a kanyarban történt. „A görög sajtó igen részletes tudó­sításokban foglalkozott a kétnapos versennyel - emlékezett Ungur Imre. - A képekkel színesített tudósítások­ban a cikkírók hangsúlyozták, hogy a magyar atléták öt stadioncsúcsot javítottak meg: a Balkán-váltóban, Kovács öt- és tízezren, Mihályfi súly­lökésben, Rózsavölgyi pedig ezeröt­száz méteren." A kiváló rendezéssel kapcsolatban Ungur Imre kiemelte, hogy nem kis szerepe volt benne Szimcsek Ottó­nak, a Görögországban élő magyar atlétaedzőnek. V. G.

Next