Nemzeti Sport, 2020. december (118. évfolyam, 334-347. szám)
2020-12-24 / 342. szám
sport 2020. december 24., csütörtök____________________________________________________________Karácsony 131 A csend éve volt ez. Élcsen Xidesedett a világ, és elcsendesedett az ember is, látva maga körül a veszteségeket. Kudarcról, betegségről, halálról, óvatosságról, szabályokról beszélnek mindenütt, én magam is megszenvedtem a vírust. Furcsa módon nekem mégis ez az év hozta el a csúcsot.” Nehéz jelzőt találni a 2020-as időszakra Pisont István életében - a magasságok és a mélységek éve volt. És ahogy ő mondja, a csendé. Megpróbáltatások idején a félelem kétségekkel teli csendjéé, felszabadult pillanatokban a szív derűs csendjéé, odakint, a pestszentlőrinci Pisont lakás ablakán kívül a vírussal fertőzött nagyvilág nyomasztó csendjéé. Csend van a Budapest Honvéd edzőjének otthonában most is, de ez már a jövőbe aggodalom nélkül tekintő, a karácsonyra Krisztus-hívő emberként készülő családapa békés, nyugalmat árasztó csendje. Volna oka pedig hang°san elbüszkélkedni a mögötte hagyott hónapok emlékezetes mozzanataival, a tavaszi eredményekkel, első NB I-es vezetőedzői kinevezésével, a kezdésnek elért Magyar Kupa-győzelemmel, vagy éppen azzal, hogy a Bódog Tamás segítőjeként szerényen és serényen végigdolgozott ősz után ismét rábízták a klubvezetők a csapatot. Nem a melldöngetés, a dicsekvés embere azonban az egykor a lelátókon „legnagyobb királyként" éltetett 50 éves futballedző, ugyanolyan visszafogottan beszél a sikeresen elvégzett feladatokról, mint az átélt megpróbáltatásokról - a két családi gyászról, 34 éves unokatestvére, Jancsika gádorosi temetéséről és szeretett nagynénje, Iboly haláláról. Vagy saját tíznapos kálváriájáról, a koronavírussal vívott verejtékes küzdelméről. „Október 21-től október 31-ig, tíz napon át lázas voltam. Fájt a fejem, minden ízületem, rázott a hideg. A legrosszabb az volt, amikor jöttek a fulladásos rohamok, főleg esténként. Fel kellett ülnöm, apró, ziháló levegővételekkel harcoltam azért, hogy ne fulladjak meg. Ha nincs mellettem segítség, ha nincs velem a kritikus pillanatokban Ági, a feleségem és két nagy gyermekem, Patrick és Petra, nem tudom, mi történik. Illetve sejtem. Ha egyedül vagyok, talán én is meghatok. Rá kellett döbbennem, hogy ha nincs mellettem a család, el tudok veszni. Annyira rosszul voltam, annyira legyengültem, hogy egy teáért sem tudtam kikelni az ágyból. Pedig én Bika vagyok, van bennem kitartás. A legegyszerűbb lett volna szólni, hogy vigyenek kórházba, de azt nem akartam. A hatodik-hetedik napon mégis elgondolkodtam rajta, ilyenkor a pánik, a stressz, a nyomás pillanatok alatt maga alá gyűri az embert. Éppen ezért azt kértem a Jóistentől, hogy segítsen türelmesen viselni ezt a helyzetet, elfogadni az állapotomat, és tiszta tudattal, szépen lassan talpra állni a betegségből. A tizedik napon elérkezett végre ez a pillanat, a szobában mártam, a kapuban váltottam néhány szót a karantént ellenőrző rendőrökkel. A Jóistenből merítettem erőt a gyógyuláshoz." Pisont István mindig is nyíltan vállalta hitét, nemcsak a templom, de az öltöző falai között is. Néhány hete személyes hangú beszélgetés során Bocskay Bertalannal, a Honvéd 18 éves középpályásával tértek rá a vallás kérdésére, és a harmadik, negyedik mondat után előjöttek a gyermekkorra visszanyúló gondolatok, a Békés megyei szülőföld hetvenes- nyolcvanas évekbeli környezete, a falu templomtornyához igazodó tiszta világnézet. A település és a helyi cigányság megbecsülésétől övezett Pisont háznál öt életrevaló gyermek nevelkedett - András, Éva, István, Angéla és Richárd -, az otthon kapott alapokat Varga Béla atya hittanórái és vasárnapi tanításai erősítették meg. „Magas termetű ember volt, úgy néztünk fel rá, mintha maga az Atya lett volna. A viselkedése, az emberi oldala, a személyisége, a kisugárzása, a hangja, ahogy beszélt, ahogy szeretett minket, ahogy szerette a cigányságot, mind nyomott hagyott bennünk. Nagyon szerettünk hozzá menni. Segített édesanyámnak, munkát adott a rászoruló családtagoknak a templom melletti gyönyörű rózsakertben. Vasárnap reggel kilenc órakor volt a szentmise, de mi, kölykök már fél nyolckor megérkeztünk a templomhoz. Behívott a plébániára, tudta, hogy éhesek vagyunk, reggelivel várt bennünket. Utána kezdett beszélni az evangéliumról. Kartonlapra készített bibliai rajzokat mutatott, a betlehemi jelenetre is jól emlékszem. Tudod, milyen szépek voltak azok? Sohasem felejtem el. Utána meggyújtottuk a gyertyákat, belebújtunk a kivasalt ministránsruhába, el voltak osztva a feladatok, ki lesz a perselyező, ki csenget. Csodálatos volt... Képzeld el, tizenkét cigány gyerek ministrált a templomban! A szentmise végén az atya adott nekünk egy kis perselypénzt fagylaltra, rohantunk vele a cukrászdába, aztán meg haza, mert sietni kellett a meccsre. Gyönyörű vasárnapjaink voltak!" Néhány éve a Nem-zeti Sportnak adott in- Pietschterjúban Tibor kollégánknak Pisont István így fogalmazott: „Gádoros az én Betlehemem.” Amikor felemlegetjük régebbi párhuzamát, elmosolyodik, örömmel bontja ki a hasonlatot, ahogyan Jézus szegényes körülmények között, istállóban született, a Pisont családban is nap mint nap meg kellett küzdeni a betevő falatért, ám a bibliai Szent család melegét is érezni lehetett a szeretetteljes gádorosi fészekben. Ott meg kellett tanulni egy életre, hogy a valódi gazdagság nem a pénzen vehető javakat jelenti, hanem azt a nyitottságot, elfogadást, tiszteletet, amelyre Béla atya nevelte a gádorosi kisfiúkat és kislányokat a vasárnapi mise előtt. Na meg a helybeliek körében csak „szent Terézként" emlegetett édesanya, Teriké a Pisont gyerekeket. „A gyerekkori karácsonyok emléke örökre itt él a szívemben. Nagybátyánk olyankor hazalátogatott Szegedről, a családi kasszába be tudott rakni valamit. A karácsonyfa az asztalon állt, rajta csillagszóró, szaloncukor. A zselés volt a kedvenc, azt pillanatok alatt lelopkodtuk, aztán üresen viszszacsomagoltuk a papírját, hogy ne legyen feltűnő. Előfordult, hogy anyu a kályhára rakott narancshéjat, annak az illata lengte be a szobát." Szigorú adventi böjttel, reggeli futás utáni csendes erdei imával és rendszeres elmélkedéssel készül az idei karácsonyra a gádorosi vasárnapok szellemiségét őrző családapa. A telefonjára érkező napi evangéliumi részletet és magyarázó gondolatot megosztja a „Pisont family" virtuális csoportban, így aztán volt olyan, hogy a messzi szülőfaluban élő testvérek összejöttek, és órákon át beszélgettek a fővárosba szakadt fivértől, Trezitől kapott bibliai üzenetről. Amikor arról kérdezzük a Honvéd-edzőt, melyik történet állt hozzá különösen közel, a következő példabeszédet idézi fel: „Jézus leült szemben a kincstárral és figyelte, hogy dob a nép pénzt a perselybe. Sok gazdag sokat dobott be. De aztán jött egy szegény özvegy, s csak két fillért dobott be. Erre odahívta tanítványait, s így szólt hozzájuk: »Bizony mondom nektek, ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, ami csak szegénységétől telt, egész megélhetését.«" Pisont István megpróbáltatások és sikerek után, nélkülözéstől és bőségtől függetlenül tudja, mennyit ér valójában a szegény özvegy két fillérje. Könnyű eligazodnia az élet útvesztőjében: a gádorosi Betlehem csillaga csalhatatlanul mutatja az irányt. Fáni nagynéni nézi a féltve őrzött fotót a három Pisont fivérről és Puskás Ferencről sétálgatGádoroson a cigányság körében hagyomány, hogy a családtagok karácsonykor házról házra járva köszöntik egymást cigány nyelvű jókívánsággal. Pisont István ünnepi számunkban tolmácsolta a családi áldást. ■ CSI^^ÉTTR Az egykori szülői ház a Békés megyei faluban - itt nőttek fel a Pisont gyerekek