Nemzeti Sport, 2021. március (119. évfolyam, 59-72. szám)

2021-03-01 / 59. szám

BVSC legyőzte a Fradit a pólóbajnokságban, a vasutasok kispadján ez volt Kemény Kris­tóf első meccse - történelmi pillanat. Egyelőre alapvetően még nem Kristóf, a harma­dik Kemény, hanem az első kettő, „Fecsó bá” (nem áll rá sem a szám, sem a kezem a Ferenc­­re) és Dénes jóvoltából. De­ papíron már itt az edződinasztia. Hiszek benne, hogy a vér nem válik vízzé, a csa­ládhoz való több évtizedes kötődésem miatt is, ám elfogultság nélkül állítom, hogy esetünkben minden bizonnyal így lesz. Nem az én tisztem, hogy a gének szakmai tartalmát kutassam, ne­kem csak emlékeim vannak­­ maradandóak. „Fecsó bárói” például az, hogy semmit sem bí­zott a véletlenre. Bár az utánpótlás-nevelés fel­kent apostola volt, a ködös november reggeleken is ott állt a AKI A PÉCSI régi Szőnyi úti PÓLÓSOKKAL nYitott Part-NYER IFIKUPÁT, Jan­­es figyel-TUD VALAMIT. rekmeccseket. Azt mondta, csak akkor lehet tel­jes a kép, ha a felvétel is az. Na ja, mit is mond­hatott volna most, aki kimagasló mérnöki tehet­ségét hagyta veszni a szerelem, a póló kedvéért. Noha egy korosztály vagyunk, Dénestől is tanul­hattam, például azt, hogy hosszú távon mindig ki­jön a frankó, magyarán, az ítélet nem szégyen, az előítélet annál­ inkább. Amikor Comóban volt, s ál­latorvosként (is) dolgozott, úgy intézte a napirend­jét, hogy mindkét helyen maradéktalanul helytáll­jon. Hűen edzői ars poeticájához is, amelynél fon­tos, hogy az apróságokra figyelni kell, mert döntő pillanatokban ott a mérleg nyelve. Hogy ő is elismert hivatást vágott sutba a sze­relem (póló) kedvéért, nem csupán a tények mi­att, azért is említem, mert Kristóf is diplomával, civil állással tért meg a vízilabdához... Ő is ko­rán kezdte. Tízéves volt, amikor édesapja Syd­neyből nem csupán első olimpiai aranyát hozta haza kapitányként, hanem rengeteg kazettát is, rajta meccsek, többségében nem a magyaroké. A gyereknek kedvenc időtöltése lett a nézegetésük, egy idő után kívülről tudta, mi van rajtuk, de bele is ivódtak a képsoroR) " Annyira mindenképpen, hogy az edzői pályára voksoljon, végigjárva a lépcsőfokokat, az után­pótlásban sikeresen. Maradjunk annyiban, hogy aki a pécsi pólósokkal nyer ifikupát, tud valamit. (Sokat.) Miközben sok sikert kívánok neki, már most megemlítem, ha esetleg valamikor a Szivós-di­­nasztiáról lesz szó (id. Szívós István, ifj. Szívós István, Szívós Márton), hasonlóan elfogult leszek. Uszodai gyerekként ez megbocsátható. Az ág is húzza TEGNAPI SZÁMUNKBAN TUDÓSÍTOTTUNK A WOLFSBURG-HERTHA (2-0) NÉMET BAJNOKI LABDARÚGÓ-MÉRKŐZÉSRŐL AZ INTERNETES OLDALUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL VÁLO­GATTUNK. Hissza UgandA „Dárdai előtt a megszerezhető pontok 31 százalékát szerezték meg, vele a 7 százalékát. ” Engur „ Ne legyünk igazságtalanok vagy irreálisak! Amikor Pali elvállalta, mindenki erre a lehetséges (sőt: valószínű) kezdésre figyelmeztetett, s Dár­dain kívül nem sokan vették volna át a kapitányi posztot ilyen helyzetben. A kínos az lesz majd, ha azok a meccsek nem hoznak pontokat, amelyeken még ennek a Herthának is reális esélye van. Ott kell biztossá tenni a kiesés elkerülését, nem a Bayern, Lipcse vagy Wolfsburg ellen (bár ebből a müncheniek ellen majdnem jött egy bravúrpont)." nincs foci „A Hertha bent marad, sajnos ezzel a **** összetétellel kell megoldania Dárdainak. Sike­rülni fog. Aztán kell egy csapat, mert ez nem az." Ratalics9999 dec 033 „Nincs olyan nagy baj a játékosállománnyal, csak lelappadtak. Mihelyst a rendszerbe állás révén kijönnek a gödörből, az ilyen Wolfsburg-szintű csapatokkal egyenran­gúak lesznek. Ma már egyenrangúak is voltak, és csapat is voltak, csak az eredmény másképp alakult. Nyáron egy rendes Dárdai-féle felkészü­léssel ez a játékosállomány dobogóközeli lesz, még a kölcsönjátékosok nélkül is. ” sport­ történetet tulajdonképpen a „nagy Pindinek" kö­szönhetem (ergo van „kis Pindi” is, és persze róla is szó lesz majd), aki a fiatalságom és középko­­rúságom meseszerű, hrabali alakja, és kikerülhetetlen figurája a Haller téri világnak. Amúgy „Pindiéket" jófor­mán mindenki ismeri (némi túlzással az egész földön, de a magyar sportéletben tutira): az öreg még MLSZ-elnök­­jelölt is volt, anno sokáig hivatásos tűzoltó a Vágóhíd ut­cai laktanyában, az ifjabbik pedig nyolcszoros bajnok, a teljes pályafutása során majd' kétszázszoros válogatott jégkorongozó, ahogy mondani szokás, elég jó kis spíler. Na de hogy ne trükközzek itt túl sokáig szavakkal és jelzőkkel, a klubhűséget szeretném az alábbiakban kidomborítani, mert az ilyesféle, régimódinak mondott foglalatosság mintha egyre inkább hiányozna ebből a túlpörgött világból. A „nagy Pindivel" (becsületes ne­vén Pindák Lászlóval - na ugye, hogy mindenki isme­ri!) a minap az álarcaink hangfogóiban abban a témában próbáltuk egymást túlharsogni és­­ licitálni, hogy ki tud több olyan magyar sportolót felsorolni, aki az anyatejjel együtt szívta magába a klubszeretetet, és hát túl mes­­­szire nem nagyon jutottunk, mert mindjárt le is ragad­tunk a fiánál, a Lacikánál (na, ő a „kis Pindi"). Ez ügyben nála ikonikusabb sportemberalak nem is kell ahhoz, ha ezt a különlegesnek tűnő kapcsolatot firtatjuk. Ez esetben a zöld-fehér színekhez és a klubcímerben lévő ikonikus három E betűhöz (Erkölcs, Erő, Egyetértés) kö­tődőt, ami abszolút hűen keretbe foglalja az egyesületi ragaszkodás fontosságát. Amikor már jól kiharsogtuk magunkat a „nagy Pindivel” (őt ugyebár elég nehéz fél­beszakítani, ha belelovalja magát egy témába), a számí­tógép elé ülve bepötyögtem a Pindák László nevet, arra kíváncsian, hogy tényleg ennyire csak a Fradi volt-e je­len az életében, s bizony, minden jégkorongos adathal­mazból, cikkgyűjteményből, archív tévés anyagból csak az köszön vissza, hogy a „kis Pindi” szíve már egészen a hol volt, hol nem volt korszaktól kezdve az FTC-ért do­bogott. A klubhűség az ő esetében, mondhatni, valóban aranyfedezetű. Az ilyesmi pedig különleges és felemlegetnivaló érték, nekem azért is, mert szinte azonos korosztály­hoz tartozó férfiemberek lennénk, ráadásul kikerülhe­tetlenül is kereszteztük egymás útjait - furcsa mód a futballpályákon. Nem is olyan régen, a nyolcvanas, sőt még a kilencvenes évek közepén is olyan világ jár­ta, hogy az élversenyzőknek nem derogált másfelé is kipróbálni magukat a sport világában: ifjabb Pindák László baromi jó labdarúgó is volt. A magyar focivilág gyökerei elég mélyre hatolnak a szent futballföldben, de a „kis Pindivel" anno spéciei a hetedosztályban vendégjátékos státuszban rúgtuk a labdát, mégpedig a Szentendre-körzetiben, a Budapesthez közeli Mlyn­­kiben (Majmocskában), azaz Pilisszentkereszten. Tet­tük ezt elsősorban a „Pindi” faternak köszönhetően, aki akkoriban éppen annak a kedves kis pilisi, hegyi község futballcsapatának volt az edzője, meccsszer­vezője és minden is egy személyben, s elképzelhe­tetlen volt, hogy ne vitt volna magával, sőt ne igazolt volna le néhány kilencedik kerületi srácot is. Az érde­kessége az volt ennek a focizgatásnak, hogy a Lacika szépen hozta magával a profi mentalitást is. Aki ját­szott valaha is falusi csapatban, tudja, hogy a pályán elég nagy az összetartás a helyiek között (még szép!), Majmocskában például ha csúful állt a meccs, és a szent­kereszti srácok nem nagyon akarták, hogy megértsük, miként kritizálnak minket, pestieket (vagy csak valami cifrát akartak mondani mérgükben), szlovákul kezd­tek povedálni maguk között. Nem szeretnék hatás­vadász eszközökkel élni, de Pindák Laci (mármint a A KIS CSAPATOK PÁLYÁIN RENDSZERESEN FELBUKKANTAK AZOK A SPORTOLÓK, VERSENYZŐK, AKIK AZ ELŐZŐ HÉTVÉGÉN A CSARNOKOKBAN, MEDENCÉKBEN, REKORTÁNON ELKÉPESZTŐEN NAGYOT ALKOTTAK. kicsi­ még ezeket a morgolódós, keményfejű községi­eket is beállította a sorba, mégpedig azzal, hogy elég hatásos öltözői beszédet tartott, amikor éppen a ver­hetetlennek mondott Pilisvörösvár ellen kellett volna nagyot alkotni, és elég megszeppenten kuporgott a társaság a padon - mert az akkor NB III-as játéko­sokkal újjászervezett vörösváriak bivalyerősek voltak, és már az első félidőben berámoltak három vagy négy gólt... Igaz, hogy Pilisszentkereszt nem tudott győzni azon a meccsen, de a „Pindi"-lelkesítést követően gólt már nem kapott, és a meccs végén úgy kellett lehúz­ni mindegyik hazai játékost a pályáról, mert a végére elfutották az erejüket, s akkor láttam, milyen, ami­kor egy jégkorongozó úgy istenigazából belefeszül a meccsbe. Ekkor éreztem azt, hogy a sokat emlegetett klubhű­ségen kívül létezik bizony sporthűség is, az a versenyzői erény, amelyet a pályafutás során szerzett tudás és aka­rat elegye tesz teljessé. S ha már erő és akarás... Láttam focizni a szintúgy ferencvárosi jégkorongo­zó legendát, Hudák Gábort (BLSZ II, Budatours), akire négy védő csimpaszkodott, ám ő vidáman futott tovább a lasztival a kapu felé, no hát, hozzá képest a „kis Pin­di” valóban kicsi volt, de azon a bizonyos körzeti pi­lisi amatőr focicsatában is beletette a szívét-lelkét a küzdésbe, és néha úgy tűnt, azon a kiégett füvön, a gidres-gödrös pályán olykor gyorsabban futott, mint ahogyan korcsolyázott az egykori Budapest Sport­csarnok tükör- vagy a Kisstadion kissé kásás, egyre ráncosabb öreg jegén - mert neki a sport szentsége a futballban ugyanaz volt, mint a legélesebb, vérre menő hokimeccsen. Ma már elképzelhetetlennek tűnik, hogy profi, ke­nyérkereső, bajnoki címre hajtó, válogatott, világbaj­nokságot megjáró sportoló a szabadidejében hobbi­sportoljon. Nyilván ehhez anno kellett a háttér is, a sportmániás apa, s az is, hogy harminc évvel ezelőtt még más volt a világ ingerhatára. Hogy mást ne mond­jak, mi, újságírók is fociztunk egymás között, lejártunk a városligeti dühöngőbe, s heti kétszer-háromszor két órán át dübörögtünk a betonon, majd a tusolás, fésülkö­­dés után mentünk sajtótájékoztatóra, cikket írni, ügyelni - és valahogy minden belefért a napba. A sport, a mun­ka, a kaja, a buli. Nem is volt ekkora vibrálás körülöt­tünk, ami miatt manapság mindenki úgy érzi, hogy se energiája, se lehetősége nincs valami mást is csinálni azon kívül, ami a napi rutin, benne a már-már főállás­ban végzett mobiltelefonképernyő-tapicskolás, csete­­lés, Facebook-hiszti. Szóval, anno a kis csapatok pályáin rendszeresen fel­bukkantak azok a honi sportolók, versenyzők, akik az előző hétvégén a csarnokokban, medencékben, rekortá­­non elképesztően nagyot alkottak, s ez a vegyülés adta meg a magyar sportvilág semmivel össze nem hason­lítható aromáját, amiből aztán szó szerint is lehetett erőt nyerni a hétköznapok nehézségei közepette is (kinek az edzés, kinek a munka jelentette a terhet), mert a spor­tolás szórakozási lehetőség is volt egyben. A kohéziót pedig az egyesületi mítoszok teremtették meg, jómagam ezekből eredeztetem ebben a semmi kis írásban is az általam rajongott hűséget, ami viszont nem jelent mást, mint a hús-vér legendák és a klub szimbiózisát. Monda­nám is, hogy ezt a köteléket nem lehet egykönnyen el­szakítani - azonban újabban gyakran kiderül, hogy, saj­nos, nem lehetetlen. Azért is, mert mostanság az öltözők világa átjáróház lett, s a múltbéli sikerek megteremtői (kiváló képességű magyar sportolók) egyre inkább ködbe vesznek, illetve esély sem mutatkozik arra, hogy a honi versenyző és rajongó egy gyepen, parketten feszüljön egymásnak, vagy visszakanyarodva a pilisszentkereszti történetrészletekhez, két aprócska tornatermi öltözőpa­don húzza fel a sportszárat a­ „civilben” válogatott játékos mellett. Eltűntek a velünk együtt felnövő egyéniségek... A klubhűségre ráadásul szü­letni kell - vagyis ezt nem lehet sportszerződésbe foglalni, netán az egyre divatosabb e-sportolás kapcsán szoft­verként futtatni, nyomtatott áramkörbe integrálni, de még csak kimondani sem, hiszen a klubhoz való hű­séghez fel kell idézni egy arcot, egy mozdulatot, egy történetet. Ember, sportoló kell a nagy szavak mögé. VINCZE András Akrobatákat idéző mozdulattal emelte a feje fölé Karina Akopovát a moszkvai Orosz Kupa műkorcsolyaversenyen Nyikita Rahmanyin - persze a vízszintes pózt felvevő partnere is mindent megtett, hogy segítsen neki az egyensúlyozásban.

Next