Nemzeti Sport, 2021. május (119. évfolyam, 117-130. szám)

2021-05-02 / 117. szám

f BABJAK Bence - érzelmek mérgezhetnek. A tétel bizonyítására elég csak egy pillan­tást vetni a Red Bull-család európai ékkövének számító lipcsei egyesületre, amelynek elké­pesztő ütemű fejlődése és felemelkedése a né­met szurkolók körében legalább annyi ellenér­zést váltott ki, mint elismerést. A tradíció hiánya és az unalomig ismételt ötven plusz egyes sza­bály kijátszása - többnyire ezt a két érvet tűzik zászlajukra az RB Leipzig iránt ellenszenvet érző csoportok, miközben a gyűlölködés éppen a lényeget takarja el a szemük elől. Nevezete­sen, hogy az osztrák energiaital-gyártó cég által pumpált pénz csak alapot, nem pedig garanciát jelent a sikerre. Az eurómilliók puszta ténye kevés lett volna ah­hoz, hogy­­ A CSÚCSOT OSTROMLÓ NYUGAT­EURÓPAI EGYÜTTES SIKERTÖRTÉNETÉT MAGYAR VÁLOGATOTT LABDARÚGÓK IS ÍRJÁK. az egyko­ri NDK-s város első számú fut­ballcsapa­ta a német másodosz­tályból a Bajnokok Ligája elődöntőjébe és három éven belül kétszer a Német Kupa fináléjába jusson. A kulcs sokkal inkább a tudatos szakmai kon­cepcióban, a hosszú távú stratégia melletti elkö­teleződésben, a megfelelő szakemberek kivá­lasztásában, no meg a szellemiséget és a stílust méltón képviselő futballisták megtalálásban rejlik. Magyarországról nézve azért is érdemes a szakmai vonal mellett maradni, mert egyfe­lől az arab sejkek és az orosz oligarchák meg­jelenése óta a hirtelen érkező eurómilliárdokra már csak Németországban csóválhatják fejü­ket a hagyományok sárba tiprása ellen tiltako­zó drukkerek, másfelől az utóbbi évtizedekben jelentősen megtépázott magyar labdarúgásnak felbecsülhetetlen érték, ha a csúcsot ostromló nyugat-európai együttes sikertörténetét magyar válogatott labdarúgók is írják. A lipcsei klub május közepén fennállása első tró­feájának megszerzéséért lép pályára Berlinben, és az odáig vezető úton a mostani idényben húsz kapott gól nélküli tétmeccsnél járó, immár évek óta Európa egyik legjobb kapusaként számon­­­ tartott Gulácsi Péterre, valamint a térdsérülése után összeszorított foggal küzdő, a kezdőcsapat­ba visszakerülő Willi Orbánra egyaránt kulcssze­rep hárult. Az itthonról nehezen átérezhető ellenszenv he­lyett tehát érdemesebb a szakmára összponto­sítani. Pláne akkor, ha a nyugati sikertörténetet magyar labdarúgók főszereplésével írhatják tovább. NB I: Az ember elérzékenyül egy ilyen pillanatban - Kanta József A KÉK-FEHÉR SZÍNEKBEN TÖBB MINT HÁROM­­SZÁZSZOR PÁLYÁRA LÉPŐ KANTA JÓZSEF, AZ MTK-MOL FEHÉRVÁR MECCSEN FEJEZTE BE PÁLYAFUTÁSÁT. AZ INTERNETES PORTÁ­LUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK, maestrozom „Technikás, és a helyén van az esze, a hozzáállása is példaértékű. Sok sikert kívánok Újpestről a következő fejezethez!’ Imre21 Jó játékos volt! Sokszor tartottam tőle, amikor pályára lépett a csapatom ellen, mert veszélyes a srác. " Ittiripitti:Több ilyen ajkai csávó kellene az NB I-be!" mohikanAS „Kanta nem saját nevelés, ajkai srác, csak kábé tizennégy esztendős korában került az MTK-hoz. Mi, ajkaiak pedig büszkék vagyunk rá!" Trotyika „Szimpatikus figura." Schalkefan 1904 „Kanta végül góllal búcsúzott. Igaz, kapottal és nem egy általa szerzettel. ’ hűha „Nagy kedvencem voltál, köszönünk min­dent innen, Diósgyőrből is!" Kik­it „Hej, Kanta Józsi! A lehető legjobbakat, annak ellenére, hogy sok borsot törtél az orrunk alá. Jó pályafutásod volt. Azért jó, hogy néha van sport­­szerűség is ebben a mai világban (egy diósgyőri)." Zsooo7: „Ha minden poszton több csapatban is lega­lább ilyen ügyes magyar játékosok játszottak volna...!" Jókai More .Kanta Józsi előtt le a kalappal, ő még ismeri a klubhűség fogalmát." 2021. május 2,, vasárnap nemzetisport Vár még acélváros? értem csütörtök este a Diósgyőr-Újpest meccset, és közben azon gondolkodtam, vajon meddig le­het a sorsot kísérteni? Aztán a mérkőzés végére kiderült, valószínűleg eddig lehetett, és nem tovább. Ez sem volt kevés, mármint időben, mert produkcióban na­gyon is. Hiszen a tizenkét csapatos rendszer bevezetése óta a DVTK folyamatosan és egyre csak a kiesés elől me­nekül űzött vad módjára, de mostanáig utolsó erőtarta­lékainak, az ellenfelek gyengeségének vagy elképesztő szerencséjének köszönhetően ötször egymást követően is benn maradt. 2016-ban kilencedikként, 2017-ben tize­dikként, azonos pontszámmal áll., tehát már alászálló MTK-val, amely az utolsó fordulóban döntetlent játszott Pakson, de ha nyer, az végzetes helycserét jelentett volna. 2018-ban ugyancsak a záró körben, a Videoton feletti 2-1-gyel sikerült megkapaszkodni, még épp a szakadék szélén. A kicsivel korábban becserélt Makrai Gábor a 88. percben szerezte meg a túlélést jelentő gólt, és tízezernyi sóhaj szakadt fel, amikor a fehérvári Pátkai Máté jó húsz méterről dörgő kapufát lőtt, egyrészt, nem ment be, másrészt, így aztán senki sem vádaskodhatott bundával. A Diósgyőrhöz hasonlóan 36 pontot gyűjtő, de azzal kieső Balmazújváros sem. 2019-ben sem futotta többre a tizedik pozíciónál, a 2020-as kilencedik az előző évekhez képest már „biztos” kötelező gyakorlatnak számított. Ám a csapat hívei legfeljebb megkönnyebbülést éreztek, örömöt már réges-régen nem. Több ezer ember lelkével együtt rezdülni, agyával együtt gondolkodni természetesen bajos, meg sem kísérlem. De egyével nagyon is lehet. Hát még ha régi barát és diósgyőri fut­ballőrült az illető. Mint Kuksi. Végig ő járt az eszemben a csütörtöki szenvedés láttán, bár ez így szerinte nem pontos, legalább szenvedtek, beledöglöttek volna a fiúk az Újpest elleni 0—0-ba, ami minden valószínűség szerint az utolsó esélyt kínálta, mert akkora szerencse már nincs, hogy ezt is megússzák. Még az ezt megelőző, bravúros hármas győzelmi sorozat után sem. Kuksi sze­rint „zúgjanak is ki", és ezt nem az első vagy a századik elkeseredés hozta ki belőle, hanem a hit, hogy az NB II felér majd egy tisztítótűzzel. Mondja ezt az a korombéli, egykor fanatikus miskolci fiú, akinek­ mindene volt a csapat. Illetve, ahogyan sajá­tosan megfogalmazta akkoriban, az „egyik mindene”, a másik meg az Edda. Amikor az 1970-es évek második felében megismerkedtünk egy balatoni úttörőtáborban, mindkettő fénykorát élte, feszített is a srác rendesen. Eszébe nem jutott volna a diósgyőri várral, Lillafüreddel vagy Miskolctapolcával büszkélkedni, de az Edda és a DVTK miatt fél méterrel a föld és az ország minden szegletéből odasereglett kölykök fölött lebegett. Meg­értettem, mert szigetszentmiklósi gyerekként mi sem kérkedtünk soha az Ádám Jenő Múzeummal, a Csepel Autógyárral, az Árpád stranddal, bezzeg azzal mindig és harsányan, ha legyőztük a Halászteleket, a Szigetújfalut, kézilabdában a Tökölt! Kuksi mindkét kedvence össze­állítását fújta, szinte fohászként ejtve ki Pataky Attiláék és Tatár Gyuriék nevét. Utóbbi mellett Veréb, Salamon, Kutasi, Oláh, Görgei, Szántó, Váradi (nem a Béla, az Ottó) örökre belém is vésődött. Ők nyerték meg 1977-ben a Magyar Népköztársasági Kupát, nem is akárhogyan: né­gyes, körmérkőzéses finálét rendeztek, és a borsodiak a Ferencváros, az Újpesti Dózsa, valamint a friss bajnok Vasas előtt, óriási meglepetésre, hazavitték a trófeát. Miként 1980-ban is, a kettő között pedig összejött a bajnokságban is egy bronz, már Borostyánnal, Fükővel kiegészülve. Az olimpiai válogatottba időnként nyolc-ki­­lenc játékost adott a gárda, de többen, esetenként öten a nagyok közé is befértek. Az UEFA-kupa 1979-1980-as AMELYNEK FŐ VONZEREJE, KINCSE A DVTK­ VOLT, AKKOR. ÉN IS MIATTA, ÁLTALA SZERETTEM MEG EZT A LEGALÁBBIS HAZAI PÁLYÁN MINDIG SZENVEDÉLYESEN FUTBALLOZÓ CSAPATOT, A TÖBB TÍZEZERNYI, RAJONGÁSÁBAN ÉS DÜHÉBEN IS FÉLELMETES SZURKOLÓT. kiírásában ,a bécsi Rapid, majd a skót Dundee United, kiverése, egyaránt kettős győzelemmel, m­­ár-már a mondák világa, négy évtized távolából lassan azok sem hiszik el, akik a saját szemükkel látták. Mi éppen abban az életszakaszunkban jártunk, amikor lelkünk érése befejeződött, alapértékeinket onnantól soha többé nem tagadtuk meg. Kivéve, ha azok váltak hűtlenné hozzánk, azaz elsősorban inkább önmagukhoz. Kuksi szerint ez történt az Eddával Slamovits István, „Slamó” kiválásakor, ezért a mai napig határozottan vallja, az együttes 1983-ig létezett, és két nagylemezt adott ki: az elsőt és a másodikat. Onnantól „egy mindene” maradt, a DVTK. Ki is tartott mellette. Ha az én kedvencemmel, a P. Mobillal és a szülőhelyét nem feltétlenül idealizáló „Acélváros, nehéz, szürke nappalok” sorral kóstolgattam, ő azzal folytatta: „Ez a város, Miskolc mindig várni fog.” Amelynek fő vonzereje, kincse a DVTK. Volt, akkor. Én is miatta, általa szerettem meg ezt a legalábbis hazai pályán mindig szenvedélyesen futballozó csapatot, a több tízezer­nyi, rajongásában és dühében is félelmetes szurkolót, a fura stadiont, amelynek külön meredező lelátóiból mintha egy óriás tépett volna ki darabokat. Csakhogy ez a szerelem sem tartott örökké. Nem az enyém, hanem Kuksié. Tomiszlav Szivics szerződtetése­kor roppant meg először igazán, addig kizárólag magyar edzők ültek a kispadon, köztük Bukovi Márton, Mathesz Imre, Puskás Lajos, Palicskó Tibor, Tornyi Barnabás, Temesvári Miklós, Csank János, Gálhidi György, Sisa Tibor, és mindegyikük előtt az aranykor mestere, Szabó Géza. Nem idézhetem, miként vélekedett a barátom Szivicsről, mert semmi kedvem pereskedni, maradjunk annyiban, visszafogottan szólva szemfényvesztőnek nevezte. Ekkor azonban még élt a hagyomány tisztelete és az összetartás. A húszévesen, leukémiában 2016-ben elhunyt Rakaczki Bence megmentéséért, gyógykezelé­séért szervezett pénz- és vérgyűjtés, a fiatal játékos halála másnapján a többezres, csendes tisztelgés a stadionnál sok mindenre képes belső erőt, kohéziót mutatott. Ráadásul újra magyar edzők jöttek, akik közül Kuksi Horváth Ferit és Bódog Tamást sajnálta leginkább. Ő bennük a remény forrását látta, nem a bajét, utóbbit úgy fogalmazta meg, hogy a csapatnak tulajdonosa van, de gazdája nincs. A közelmúltban valóban úgy tűnt, mintha az Északi-középhegységben uralkodó széljárás fújta volna össze a különféle légiósokat. Miközben például a Pakson felépített színmagyar keret pénteken nemcsak negyedik helyét tette biztossá, hanem 75 góljával rekordot állított fel a 12 csapatos bajnokság törté­netében. Kuksi mindezekért önmagával is viaskodva szenvedte végig az Újpest elleni, csütörtöki meccset. Nem is tudta, miért szorítson. Egyrészt a néhány hónapja felállt új vezérkar részéről tiszta hangokat és szándékokat érzékelt, és abban bízik, hogy ezek a másodvonalban, abban a bizonyos tisztítótűzben, ahol eleve tilos légiósokat foglalkoztatni, nem elenyésznek, hanem megerősödnek. Másrészt persze kiesni mégis borzasztó, de így legalább csak az marad, akinek szívügye a város, a csapat. Legyen így! Annál is inkább, mert ha a csoda nem menti meg hatodszor is a Diósgyőrt, és búcsúzik, sőt esetleg a Debrecen sem jut vissza, akkor Magyarország nyolc legnépesebb településéből hétnek nem lenne első osztályú futballcsapata. Bár ilyen irányú, átfogó kutató­­.Sokk­Jbszően nem készültek, azt hiszem, ez világszerte egyedülálló. De e különlegességre végképp ne legyünk büszkék,h­gyhogy az­­ Id­én ki üljön is­ fel a tavalyi trauma hatására tulaj­­­­­­donost és koncepciót váltott „Loki”,­­a jövőre a remélhetőleg újjászülető DVTK, aztán ébresztő, Szeged, — . Pécs, Győr, Nyíregyháza, d&zsKjf Kecskemét! Kuksi amúgy legbelül nem adta fel abbéli meg­győződését, hogy Slamó egyszer még visszatér az Eddába. Ehhez képest pedig igazán hétközna­pi, logikus fejlemény lenne, ha a Diósgyőr is újra elfoglalná méltó helyét a magyar labdarúgásban. BALLAI Attila Legutóbb tavaly november 8-án, a 10. fordulóban rendeztek nézők előtt mérkőzéseket az OTP Bank Ligában. Az első élvonalbeli meccs, amelyen visszatérhettek a szurkolók a lelátóra, a szombati ZTE FC-Kisvárda találkozó volt. A ZTE Arénánál nagy volt a nyüzsgés a kezdés előtt, s végül - a jogszabályi követelményeknek megfelelve - 975 drukker foglalt helyet a lelátókon. SZABÓ Miklós

Next