Nemzeti Sport, 2021. szeptember (119. évfolyam, 237-251. szám)

2021-09-11 / 247. szám

emlegetett Cerdanért lelkesedett. tetszett a technikája, az agresszivitása, a bátorsága és általában az élete. Mindent elolvastam róla" - mondta három évvel ezelőtt a Le Parisien új­ságírójának, Eric Michelnek. Utolsó nagy ked­vence pedig a franciák riói olimpiai bajnoka, a 2017 óta a profi nehézsúlyúak kenyerét evő Tony Yoka volt, akinek szinte az összes mérkő­zését a helyszínen nézte végig - persze amíg tehette. „Nagyon nagy veszteség, a mozinak is, de az ökölvívásnak is. Belmondo olyan ember volt, aki mélyen, a zsigereiben értette és érezte a bokszot”- kommentálta a művész halálhírét a karrierje 11. profi mérkőzését épp a színész temetése napján vívó 29 éves sportoló. Ám számunkra még izgalmasabb Belmondo Papp László iránti rajongása, akiben szinte azonnal felismerte a kiemelkedő klasszist, és sajnálta, hogy a magyarországi kommunista rezsim tiltása miatt csak viszonylag későn léphetett a profik közé. Belmondo 1958. december 15-én láthatta először élőben a magyar ökölvívót, aki a Palais des Sport szorí­­tójában állt ki a francia bajnok Francois Anewy ellen - a későbbi filmcsillag mindezt az első sorban ülve nézte végig, s a meccs végén be is mutatták az ekkor 32 éves bajnoknak. „Annak idején volt két barátom, akik a párizsi sportpalotában szervezőként dolgoztak, és tő­lük hallottam a hírt, hogy Papp László Párizsba jön, és élőben láthatom a nagy bokszolót - idézte fel emlékeit Borbély Zoltánnak a Paplaci című dokumentumfilmben. - Pappnak hihe­tetlen ütőereje volt, mellette a saját bajnokunk edzőpartnernek tűnt. Óriási ütőereje mellett technikásan öklözött és kitűnően védekezett. Párizsban az ökölvívás szerelmesei mindig örömmel fogadták az olyan bokszolókat, akik előszeretettel ütnek, mert ilyenkor dráma van a levegőben. Papp a harmadik menetben kiütéssel győzött, a saját szememmel győződ­hettem meg arról, hogy egészen különleges bokszoló." Papp László később is fontos helyet foglalt el a színész életében. Sokszor hivatkozott rá példaképeként, emlegette a sportvilág nagyjai között, mint ahogy az sem lehet véletlen, hogy az 1975-ben forgatott Félelem a város felett című, francia-olasz koprodukcióban készült filmjének (érdekesség, hogy Belmondo ekkor alakított először, de nem utoljára rendőrt a mozivásznon) egyik jelenetében, egy rendőri akció felvezetéseként feltűnik Papp László fényképe, majd elhangzik a neve is. Egészen pontosan így. Ez kicsoda? - Papp Laci. -Jól van. És ez? -Max Cohen. - Nagyon jó. És ez? Egy színész, ugye? -Jean Gabin." Hogy a franciáknál nemzeti intézményként tisztelt Gabin vagy az ebben az időszakban jó nevű hazai bunyósnak számító Max Cohen fényképe a jelenetben látható módon ott van egy bárpult vitrinjére ragasztva, teljesen élet­szerűen hatott a hetvenes évek derekán. Papp fotója viszont már nem, hogy mégis odakerült, nyilvánvalóan a film főszereplőjének „érdeme”. De ahhoz képest, hogy Jean-Paul Belmon­do mennyire szenvedélyesen rajongott az ökölvívásért, mindössze egyetlen alkalom­mal, az 1963-ban bemutatott A legidősebb Ferchaux című filmben játszott bokszolót, még ha nem is klasszikus sportfilmben, hanem egy lélektani krimiben. És persze ott van az Ászok ásza is, Belmondo egyik legismertebb filmje, amelyben az általa megformált pilóta karaktere a két világháború közötti „pihenő­időben" az 1936-os olimpián részt vevő francia bokszválogatott edzőjeként dolgozik - a rövid ringjelenetben Belmondo láthatóan lubickol a számára ismerős és szeretett közegben. És hogy miért éppen az ökölvívásban tudta megtalálni a kiteljesedés legjobb formáját? Talán mert úgy tartotta, a ringben zajló dráma állandóan változó forgatókönyve hasonlít a leginkább az élet nevű játékhoz. VETŐDVE SZÉP AZ ÉLET Jean-Paul Belmondo sikerének titkát sokan fogják még kutatni a következő évtizedek­ben is, de talán addig az alapvetésig minden tanulmány eljut majd, hogy népszerűségének kulcsa a művész sokszínűségében rejlett. Belmondo univerzális személyiség volt, nyitott és érdeklődő, ennek köszönhetően minden általa megformált karakter hitelesnek hatott. A „Papa moziját" felülíró francia újhullámos irányzat (nouvelle vague) hatvanas évekbeli művészi alkotásaiban (Kifulladásig, Bolond Pierrot) éppoly természetesnek hat, mint a későbbi kasszarobbantó közönségfilmjeiben, legyen szó vígjátékról, filmdrámáról vagy krimiről. S ezekben képes volt a partnertől függetlenül is önazonos maradni, álljon mellette Alain Delon (Borsalino), Omar Sharif (A betörés) vagy Sophie Marceau (Kellemes húsvéti ünnepeket). És ez az összetettség a sportok iránti szenve­délyében is megmutatkozott. A röplabdát és a krikettet leszámítva alig akadt olyan sportág, amely ne hozta volna lázba, a leginkább persze azokért a mozgásformákért tudott lelkesedni, amelyeket maga is kipróbált. A labdarú­gást gyermekkorától fogva szenvedélyesen szerette, de szinte kizárólag a kapuban érezte jól magát. Némi anyai ráhatásra már tízévesen védett a Pascal gimnázium csapatában, és később sem kívánkozott el a gólvonalról. Azt mondta, a legjobban a vetődés érdekelte, mert attól szabadnak érezte magát - ahogy úszott a levegőben, az olyan volt, mintha szárnyai lennének és repülne. A korszak kapusai közül a francia válogatott René Vignal volt az első nagy kedvence, próbálta is ellesni a mozdu­latait. Aztán jöttek szépen sorban a többiek: Marcel Domingo, Julien Darui, César Ruminski - „mindegyik jobb volt, mint ezek a mosta­niak", mondta kissé epésen a három évvel ezelőtti életútinterjújában. „A kapus posztja azért vonzott, mert a mér­kőzéseken a kapus oldja meg a legnehezebb feladatokat. A kapusnak a legkényesebb a helyzete egy labdarúgócsapatban. Előfordul - nem is egyszer -, hogy a csapat győztesen hagyja el a játékteret, a kapus mégis vesztes­ként. Meg kell vallanom, sohasem gondoltam arra, hogy egyszer majd a legjobb kapus leszek Franciaországban, mégis nagyszerű érzés volt a mérkőzések sorozatán a kapuban állni. Ezt az érzést az a készenléti állapot váltotta ki belőlem, amit minden kapusnak éreznie kell a mérkőzés minden pillanatában." - idézte Belmondo a kapuslétről megfogalma­zott gondolatait a Képes Sport egyik 1977-ben megjelent száma. A poszttól később sem távolodott el: egy, a Coulisses de l’exploit (A bravúr nyomában) című francia dokumentum­­film-sorozat 1966-ben forgatott epizódjának hála bármikor megnézhetjük, hogyan védett, miként mozgott a kapuban Jean-Paul Belmon­do a jellegzetes sapkájában. Belmondo később is tevékeny szereplője lett a francia futballéletnek. Volt egy Polymusclés nevű csapata, amely a szórakoztatóiparban ak­koriban szereplő ismert emberekből összeálló társulat volt, leginkább a magyar színészválo­gatotthoz hasonlítható, és jobbára jótékonysági mérkőzéseken szerepelt. 1970-ben pedig a nevét és a pénzét adta a francia főváros új klubja, a Paris Saint-Germain megalapításához. Néhány jó barátja biztatására szállt be a „buli­ba", de aztán nem tartozott sokáig a tulajdonosi körbe, mert ahogy a Le Parisiennek nyilatkozta, a munka nem illeszkedett a tengernyi egyéb elfoglaltsága közé. De élete végig kitartóan szurkolt a PSG-nek, ám Lionel Messi, Neymar és Kylian Mbappé (akikről egyébként az volt a véleménye, hogy túl sok pénzt keresnek) első közös idényének eredményeit már nem a földi híradásokból tudja meg. "ANNYIÉRT ÉN SEM!" És Belmondo - vagy ahogy a franciák elősze­retettel emlegetik, Bebel - sportkapcsolatai itt még korántsem értek véget. Gyakorló teniszezőként (bár amikor arról kérdezték, hogy milyen játékosnak tartotta magát, jókorát legyintve csak annyit mondott: „Egy nagy nullának­­ rendszeres látogatója volt a Roland Garrosnak, Párizs egyik legjelentő­sebb évenkénti sporteseményének. Sőt, az ismert emberek közül talán ő volt az első, aki rendszeresen felbukkant a lelátón (legtöbb­ször országos cimborája, a szintén színész Charles Gerard társaságában), alapvetően önmaga szórakoztatása céljából, ám jelenléte akaratán kívül is népszerűsítette a viadalt. Elmondta, szereti az elejétől figyelemmel kísérni az eseményeket, nem csak az utolsó napok kulcsmérkőzéseire óhajt beülni. Ked­velte Ken Rosewall, Pancho González és Lew Hood játékát, elismerte Ilie Nastase és John McEnroe tudását, a jelenkor nagyjai közül pedig Roger Federer eleganciája és Rafael Nadal temperamentuma nyűgözte le. Franciaként élvezettel követte a Tour de Fran­ce, s egyáltalán az országúti kerékpársport eseményeit, bár a 85. születésnapján adott nyilatkozatában azt mondta, a régi menőket, mint Fausto Copi, Louison Bobet, Bernard Hinault vagy Eddy Merckx, jobban kedvelte a XXI. század madárcsontú gladiátorainál, mert érdekesebb és izgalmasabb versenye­ket vívtak egymással. Az autóversenyző, és 1992-ben és 1996-ben a Formula-1-ben is szerencsét próbáló fia, Paul érintettsége okán a technikai sportok sem hagyták hidegen, de lényegében ahol francia sportsiker volt ké­szülőben, ő garantáltan ott volt a közelében. És még valami. Jean-Paul Belmondo szinte sosem, vagy csak a legveszélyesebb jelenetekben dolgozott kaszkadőrnél, és bár edzettsége, rátermettsége és alázata segítsé­gével képes volt megoldani a legkeményebb feladatokat is, azért így is sokszor érte bal­eset és szenvedett sérüléseket. A már em­lített Félelem a város felett című film egyik jelenetének forgatása során nagyjából ötezer ember szeme láttára ugrált kocsiról kocsira egy felszínen közlekedő metrószerelvény tetején. Amikor a színész épségben „túlélte” a felvételt, a kíváncsiskodók megtapsolták a produkciót, és egy bámészkodó állítólag így kiáltott az olykor 60 km/órás sebességgel is süvítő szerelvényen „lovagoló" Jean-Paul Belmondo felé: „Bravó, Bébel! Ezt én még ötezerért sem csináltam volna meg. "Mire Belmondo: „Annyiért én sem." A cselgáncsbajnok Teddy Riner és az országos cimbora Charles Gerard között Egy alkalmi rögbicsapat kapitányaként Meccs közbeni gratuláció Boris Beckernek Az örökös című, 1972-ben bemutatott film egyik jelenetében, rögbimeccsen tolongva ...de édesapjával is szívesen kerékpározott FOTÓK AFP, GETTY IMAGES, IMAGO IMAGES 1

Next