Nemzeti Sport, 2021. november (119. évfolyam, 297-310. szám)

2021-11-02 / 297. szám

99 Mem is beszélve azokról, akik ma is idegen földben nyugszanak. TÖRTÉNELMI HŐSEINK, HADVEZÉREINK, kirá­lyaink után legújabb kori nagyjaink egy részé­nek is hányatott sors jutott. Nemcsak Attila ki­rály sírját keressük hiába évezredek óta, de még a legnagyobb tudású sporttörténészek is zavar­ba jönnek, ha, mondjuk, a Málagában elhunyt hajdani válogatott játékos, a helsinki olimpián Puskásékat a kispadról irányító Honvéd-edző, Kalmár Jenő vagy abból a Honvédből a Guineá­ban elhunyt Budai I László sírjának hollétéről érdeklődünk. Nemcsak II. Rákóczi Ferenc vagy Bartók Béla hamvait kellett a száműzetésből jóval a haláluk után haza­szállítani, de­­ ugyan­ez történt Kocsis Sán­dor, Lóránt Gyula vagy Zsengellér Gyula földi maradványaival. Míg a nagyságos fejedelem Törökországból tért haza Kassára, a nagy zene­szerző New Yorkból Farkasrétre, „Kocka” Bar­celonából a budapesti Szent István-bazilikába, „Lóri” a németországi Endingenből Kőszeg­re, „Ábel” a ciprusi Nicosiából Ceglédre. Per­sze, ahogyan a kassai Szent Erzsébet-dóm, úgy a BEK-győztes Ajax-edző, Kovács István sírját rejtő kolozsvári Házsongárdi temető sem Ma­gyarország területén van manapság, így­ még nehezebb számon­ és becsben tartani futball- és sporthőseink ránk maradt emlékhelye­it. Nem is beszélve azokról, akik ma is idegen földben nyugszanak. Mint az edzőfejedelem Guttmann Béla Bécsben, vagy említhetném, hogy Kormanik Zsolt kollégámmal a portugá­liai Európa-bajnokság idején hetekig kerestük Orth György portói sírját (azóta MTK-s kül­döttség is járt ott), sőt az idehaza is legendává lett Jimmy Hogan és Schaffer Alfréd síremlékét is a közelmúltban hozták gyönyörűen rendbe Észak-Angliában és Bajoroszágban (a részle­teket elolvashatják nagy halottak napi összeál­lításunkban). Szívszorító arra emlékezni, hogy a nagy sportemberek közül Tóth Potya István maradványait személyes tárgyai alapján kellett egy budai pincében, egy tömegsírból azonosí­tani a háború után, hasonlóan az ugyancsak a nácik által kivégzett Radnóti Miklós Győr mel­letti exhumálásához. A tragikusan fiatalon, a Benfica mérkőzésén életét vesztő Fehér Miklós - akinek halála mil­liókat rendített meg - majdnem olyan figye­lemmel kísérve érkezett Lisszabonból Győrbe, mint egykor Munkácsy Mihály koporsója Borai­ból vagy Kossuth Lajosé Torinóból Budapestre. És az utóbbi évtizedekben előfordult hogy vi­lághírű futballistáinkat is szurkolók tömege, sőt a televízió nyilvánossága kísérte utolsó útjára, gondoljunk a jövőre húsz éve elhunyt Hidegkú­ti Nándor, a tizenöt éve elhunyt Puskás Ferenc vagy a tíz éve távozó Albert Flórián nagyszabá­sú temetésére, amelyeket talán nem túlzás Jó­kai Mór vagy Ady Endre egykori, hatalmas rész­véttel kísért búcsúztatásához hasonlítani. Csak míg e nagy művészeket a Nemzeti Múzeumban ravatalozták föl, a „Császártól” a Fradi-pályán, „Öcsi bácsitól” a volt Népstadionban tudtak végső búcsút venni tisztelői. Cyclocross-vk: Vas Kata Bianka pL % megnyerte az overijsei futamot! A HEGYIKERÉKPÁRBAN OLIMPIAI 4. HELYE­ZETT VAS KATA BIANKA CYCLOCROSSBAN VI­­LÁGKUPAFUTAMOT NYERT. f­Z INTERNETES PORTÁ­LUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK, farkas is „Folyamatosan fejlődik. Fantasztikus sportold!” tartsa „Elképesztően nagy dolog ez, végre van­nak más sportágak is, ahol világszínvonalú ver­senyzőink vannak!” Zoo75 „Minden tiszteletem az olimpiai érme­seinknek! De nekem akkor is ű az év legjobb női versenyzője.” magica! magyars „Sok ürömünk lesz még a kisasszonyban! Hajrá, Kata!" gagman „Tényleg nagyot ment, nem is látszó­­dik rajta az erőlködés, és szinte nincs gyenge pontja, sokra hivatott tehetség.” A FIATAL JÁTÉKOS OLYAN, AKÁR A SZAPPAN. Ha túl erősen akarod fogni, kicsúszik a kezedből. Ha túl lazán - akkor is. Szellemes és találó mondás, elég jól visszaadja az utánpótlásedzők dilemmáját - legalábbis azokét biztosan, akik Amerikában dolgoznak (az idézet a tengerentúlról érkezett). A keleti végeken azért más a helyzet bár változik, nyilván. Egyértelmű, ma már nem működik az, ami tán még a kilencvenes években is bőven - azelőtt meg különösen -, hogy néhány jól irányzott pofonnal vagy telepen billentéssel azonnal át lehetett hidalni a szakadékot ami az ifjú versenyző és a sporthoz szükséges fegyelmezettség között elsőre mutatkozott (vagy ha nem, akkor is, csupán a mihez­tartás végett). A fejlen­völtés, netán a többiek előtti le­­teremtés szintén a repertoár kötelező kellékének szá­mított - ebben akadtak extremitások is, ugyanakkor bármennyire tűnt is olykor kénköves pokolnak például a Széchy Tamás-féle úszóedzések sorozata, nem csu­pán az eredményesség miatt mondogatják a mai na­pig az egykori tanítványok, hogy összességében még­iscsak jobb emberekké váltak. Igaz, aktualitásként idekanyaríthatjuk a másik akkori fellegvárban dívó módszerekről pályafutása végén minden korábbinál nyersebben nyilatkozó Cseh Lászlót aki éppenséggel sehogy sem bírt a jól beváltnak hitt rendszerbe illesz­­kedni. (És az is kiderült, hogy Shane Tusuptól sem állt messze a hangerő feltekerése, még azután sem, hogy a legmagasabb csúcsokon jártak Hosszú Katinkával.) Igaz, míg a hetvenes-nyolcvanas években még ott­hon is azt hallotta a fiatal sportoló, hogy ne berzen­kedjék, mert biztosan az edzőnek van igaza - elvég­re, megint csak a keleti végeken, az egész rendszer az össznépi kussolásra épült­­, addig az ezredfordu­ló után simán kirúghatta maga alól a széket úgymond bárki, és folytathatta más keze alatt (bár ez is tipikus alá-fölérendeltséget feltételez jellemző módon, ami­ben benne van, hogy ama bizonyos kéz eljár - helye­sebb lenne talán, folytatta egy másik edzővel, mint egyébként Cseh és Hosszú, többek között). Nem akarnék leragadni az úszásnál, elvégre itt az edzések extrém módon hosszúak, s ez kivételes egy­másra utaltságra ítéli a parton és medencéiben lévőt (avagy hiába az egyik legszebb és legharmonikusabb sportág, attól még le kell úszni napi tíz kilométert vagy többet és nem a saját magunknak leginkább megfelelő, kényelmes tempóban). Az azonban az élsportban álta­lános igazság: ahhoz, hogy a kőkemény követelmények­nek megfelelve mindenki kisajtolja magából a maxi­mumot sokszor elengedhetetlen némi edzői „input” is, nem lehet kizárólag a versenyző saját elszántságára ba­­zírozni a határok feszegetésekor. És ha egy csapatban akárcsak egyetlen deviáns akad, az szétfeszítheti a ke­reteket amelyek feszessége garantálja a fejlődést Nyil­ván a klasszikus egyéni műfajoknál és a labdajátékok­nál különböző módszerek vezethetnek eredményre, ám ettől még az emberi tényező mindenütt jelen van, edzőnél is, versenyzőnél is, mert egyikük sem gép. Aztán akad még egy rakat befolyásoló tényező, pél­dául a tradíció. Ne legyen kétségünk, Magyarországon is a különböző sportokban örökségeket gondoznak, ódon feljegyzéseket frissítgetnek, ám kihallani, hogy a kottában az alapvető motívum mégiscsak ugyanaz, amit X vagy Y edzőóriás annak idején oly sikeresen al­kalmazott Hiszen ha akkor megfelelt akkor ma is mű­ködnie kell, persze a 21. századhoz igazítva. A mindinkább égető kérdés ugyanakkor az: vajon ezeket a jelenlegi fiatalokhoz is hozzáigazítják? És itt rég nem arról van szó, hogy már nem lehet pofán verni az igazán arcoskodó tinédzsert, mert feljelentés lesz, nyilvánosság előtti autodafe, elbocsátás, megbélyeg­zés. Hanem hogy miközben a szokások valahol hagyo­­mányozódnak, aközben a megmunkálandó „anyag” teljesen megváltozott Avagy aligha intézhető el an­­­nyival a téma, hogy a gyerek csak gyerek marad. Elég a neten végigmenni, hogy tanulmányok tucatjait ta­láljuk arról, miként kell(ene) az edzőknek közelíteni­ük a Z-generáció tagjaihoz, ők ugyanis már messze nem olyanok, mint akik akár a nyolcvanas-kilencve­­nes években látták meg a napvilágot. Az ezredforduló után születettek minden eddiginél különbözőbb világ­ban cseperedtek fel, számukra az internet a különféle szuperkü­tyü­k nem holmi mellbevágó fejlődés termé­kei, hanem alapvetések, amiket három-négy évesen nagyobb biztonsággal kezelnek, mint a szüleik. Virtuális világban élik mindennapjaik jó részét ahol az azonnali visszacsatolás alap, az instant sikerélmény lájkok, emojik és megosztások formájában érkezik. Mindez a legteljesebb mértékben ellentétben áll azzal, ami a sport lényege. Akiket még a hetvenes-nyolcvanas években sanyar­gattak edzéseken, azoknak a felmenőik világháborúk és az ötvenes évek nem túl hízelgő világában nőttek fel, amihez képest a békés hétköznapokban néhány gyer­meknyakon csattanó saller az ingerküszöböt sem sú­rolta alulról (lásd még a zseniális Fehér tenyér című filmet a tornászoknál egykor uralkodó módszerekről). A jelen fiataljai számára viszont a világ immár na­gyobbik felén a nélkü­lözés és lőporfüstös békétlenség többnyire ismeretlen fogalom - környezetük pedig minden eddiginél vehemensebben próbálja minimali­zálni a rájuk leselkedő veszélyeket Elég csak megnéz­ni, hogy­an festett egy játszótér harminc-negyven éve, a rusztikus fémmászókákkal és -hintákkal, jó esetben kaviccsá­ felszórva, de inkább masszívan lebetonozva - míg ma homok és gumiszőnyeg dívik, legömbölyített kiszögellésekkel. A nyolcvanas években minket kapás­ból bepakoltak a hetes oktatókenuba a szigeten, az­tán lapátolhattunk isten hír­vel a Dunán az Árpád-híd irányába - ma az újoncoknál alap, hogy legyen rajtuk mentőmellény, meg kapjanak előtte valamiféle eliga­zítást, mi a teendő bomlásnál; nálunk ezt elintézték azzal, hogy „ússzál ki, fiam, vagy kapaszkodj a hajóba”. Mentőmellényen innen és túl, a hangsúly mégis azon van, hogy az edzők képesek-e megfelelő módon közelíteni az új generációkhoz. Értik, érzik-e, hogy a Z-kölyköknek más az értékrendjük. Alighanem a tű­réshatáruk is. Meg persze a motivációjuk. Virtuális vi­lágban élik mindennapjaik jó részét ahol az azonna­li visszacsatolás alap, az instant sikerélmény lájkok, emojik és megosztások formájában érkezik. Mindez a legteljesebb mértékben ellentétben áll azzal, ami a sport lényege: hogy kőkemény kitartás szükségeltetik, sok lemondás, és bizony néha fáj és szúr és hasogat és az első aranyéremig a verítékcseppeken túl akár könnyeken (értsd: kudarcokon) át vezet az út, már ha lesz arany egyáltalán, mert arra nincs garancia, elvég­re tehetség és elszántság mellett mindig kell csipetnyi szerencse is az áttöréshez. Hogy mindezt vállalja egy mai tini, bízva abban, hogy­ egyszer ő lehet az, aki­­ nos, ebben abszolút főszereplő egy kellően kvalifikált edző. Aki végig­viszi az úton, mert érti a szakmáját, azaz­ ponto­san tudja, milyen szinteket kell elérni ahhoz, hogy az ifjúnak esélye legyen helytállni előbb itthon, az­tán nemzetközileg is; azt is tudja, miként lehet tel­jesíteni az adott szinteket, és tökéletesen érzékeli, hogy az általa pallérozottaknak személy szerint mi­kor, miből, mennyit kell adagolni. Illetve akár azt az üzenetet is képes célba juttatni, hogy a tökéletesre nyírt, zselézett haj és a faterrel egy vagyonért meg­vetetett menő csuka pont nulla százalékkal járul hozzá egy Ronaldóhoz hasonló karrier építéséhez. Ahhoz alázat, elpusztíthatatlan munkamorál szük­ségeltetik, a tizenéves magyar focistáinkat elnézve azonban elsősorban a külsőségek dominálnak, ám ez még véletlenül sem az izomzatra értendő - ami persze az eredményekben is visszaköszön. Az utób­biban persze az is, hogy a velük foglalkozók sincse­nek a helyzet magaslatán, és akkor a témában ko­rábban tett megnyilvánulásaimhoz képest máris rekordgyanús finomsággal fogalmaztam. Holott a szakmai berkekben muszáj volna érzékelni, hogy itt a valamit valamiért elv alapján produkálni U­­lik. Kötelező. A kormány tizenegyedik éve vadító nagy­ságrendű támogatást nyújt a magyar, sportpak, p­os­­tanság nem kevesebbet állíthatunk, mint hogy a honi sporttörténet legnagyobb létesítmény(re)konstrukci­­ója zajlik. Az utóbbinak hála a kifinomult ízlésű Z-ge­neráció olyan körülmények között készülhet hogy nem megy el két óra alatt a kedve az egésztől, jut nor­mális felszerelés, sőt ha igény mutatkozik, modern sporttudományos támasz is. Azaz valóban minden adva van - s így egyre nagyobb a korosztályos spor­tolókkal foglalkozók felelőssége: megnyerni az adott sportágnak az ifjút és meg is tartani, sőt a mindan­­­nyiunk pénzéből történt invesztíció esetében gondos­kodni valamiféle megtérülésről. Lehet dörmögni, hogy mi csinálnánk, de túlságosan ki is van nyalva a sejhajuk, bezzeg a mi időnkben, sa­többi. Isten látja lelkem, tán egyet is értek velük - ám ettől még az adott helyzetből kell kinözni a legtöbbek mert jó lenne, ha a baljós módon Z-nek nevezett gene­ráció betűjele nem valamiféle olyasmit üzenne, hogy itt valami utolsó eresztéssel van dolgunk, és vége an­nak az időszaknak, amikor a klasszikus sportágakba áramlottak a fiatalok. A lehetőségek korlátlanok - nem lehet a korlátoltság az akadály, ez volna a tömör összegzés. Ha úgy tetszik, tanuljanak meg bánni a Z-szappanokkal is.

Next