Nemzeti Társalkodó, 1840. július-december (1-26. szám)
1840-09-11 / 11. szám
ja ; utolsó marosföldet hányják az eltemetettre. Itt egy kertész gyönyörködve intézi el a’ virágparterre-t egy sír körűl, vagy a’ körítő farostélyzatot igazítják; ott újonan jövőknek sírokat ásnak. Hány ifjú lány jön szerelmese’ karjára támaszkodva az Abelard’ és Heloise’ sírjánál édes fiatal szerelméről gondolkodni! ’s ártatlan kebléből virágbokrétáját e’ szerető pár’ nyughelyére áldozatul leteszi. Hány jön, az élet’zajától kipihenni! ’s leül a’ Moyere’, a’ Lafontaine’ sírja mellé, a’ múlttal társalkodva mindennapi unalmát felejteni. Hány ifjú jön, az itt nyugvó lángészt vagy hősi szivet takaró sírtól lelkesülést kérni! ’s bámulásával és elragadtatásával adózik. Hány jön , élénk fájdalmának enyhülést keresni, az Örökre elnyugodtak közé! Hány öreg katona jön , bajtársát meglátogatni, kivel olly sok évekig hideget és meleget együtt szenvedett! Hány jön, elholt szeretett kedvesét siratni! Hány egész család, azon helyecskét szeretettel ékesíteni, melly alatt a’ közűle kiragadtatott nyugszik ! Hány ösmeretlen hintez andalogva egy egy virágot az ösmeretlen’ sírjára! Egy nyughely különös gondossággal ápoltatásáért tűnt fel nékem; ekkor is egy kosárvirágot hagyott két fátyolos asszony ott. Közelebb mentem, ’s a’ feliratot elolvasván láttam, hogy már hét évek óta egy anya nyugszik ottan. Férj nőnek, nő férjnek, szülő gyermeknek, gyermek szülőnek, barát barátnak, honfi honfinak szentelte emlékeken ; a’gazdagok’és szegények’, a’ vének’ és ifjak’ sírjain: egyenlőleg lebeg az emlékezet’, szeretet’ és tisztelet’ lelke. Az alatt fekvő Párizs sok rázkódtató változásokon ment át. Lakosai, hittei, véleményei változnak az idő’ tisztító serpenyőjében. A’holtak’ Párizsa csendes, tisztelt békeuradalmát terjeszti; egyenlőleg befogad mindenkit, ki tőle nyughelyet kér. Sok ottan nyugvó’ emlékezete régóta elenyészett; sok ismeretlenül ért oda; soknak emlékezetét a’ vélemény megczáfolta, szerte tépte; sokéra örökös gyalázat’, gyűlölség’ bélyegét nyomta; sokét nevetség, megvetés, sokét átok követi, de nyughelye szentül meg van őrizve a’ gúnytól, hántástól, a’ sírt illető tisztelet által. Ha találtatik még egy szív, melly érezni tud iránta; egy szem, melly könnyezni tud érette : itt adóját leteheti. Béke légyen rajta! Egy más temető. A’ nap éppen olly éltetőleg süt erre is; a’ hold szelíd világát éppen úgy nyugtatja ezen is ; a’ reggeli harmat éppen úgy öntözi sírhantjait ennek is; az esti szellő éppen úgy lengedez e’ felett is; ebben is éppen úgy kisérik szeretettel, sírva, zokogó fájdalommal fel az elhunytat utolsó nyughelyére : de ez a’ temető puszta, elhagyatott. Nap a’ sírhantokat kiszáraztja, megrepedezted ; reggeli harmatnak nincs mit jótevőleg tápláljon, mert az új sírok’ zöld gyepét barom lelegeli, letapodja; szellőnek nincs miben játszadozzék, mert fák nincsenek, hogy árnyaikkal a’ sírokat oltalmazzák; sírhantok felett a’ keresztek kidőlvék, kitörvék; az emlékkövek — Oh bár itt már minden el volna mondva! Egy szegény kis sír fekszik a’ többi köztt, mellybe egykor egy anya ártatlan reményeit szívszakadva letette, mert megholt kicsinyje maradványit, mint az amerikai vadak magával nem vihette; ámbár emlékezetét szivében hűven hordozta. — “Anyaföldben nyugszik, ugyanazon egy hon’ fiai látogatják sírját, testvérei között marad.” Így vigasztalta szegény magát. — Az idő a’ virágokat elhervasztotta, a’ jó