Nemzeti Társalkodó, 1841. július-december (1-27. szám)
1841-07-30 / 5. szám
felszólítások, főleg pedig létesének, ’s elkezdett ’s tettleg bébizonyuló sükerrel folytatott munkásságának tömérdek hatása által, itt is sokat, ’s tán csudát—valóban szinte az is kell — eszközlend az egyesülés. Azért még egyszer, de nem utoljára népnevelési egyesület! népnevelési egyesület! És itt, Ítéleted szerint kétségkívül igen is sokra terjedő közléseim elsőjét bevégezvén, pár hétre búcsúmat veszem tőled nyájas olvasó társam ! majd egy másodikban arról mit rövidség okáért műoskolának neveztem, ’s végül felsőbb tudományos intézetekről közlendő értekezésemhez türelmed új előre pihenésének időt engedvén. Szász 14 úr oly. A’ cserkesz leány. Orosz novella. (Folytatás.) — S valóban, szép volt Biéla ! magas termetű, sugár, fekete szemei mint egy hegyi zergének ; béhalottak azok az embernek a lelkéig. Pecserin, egészen elmélyedve, nem vonta el szemeit róla, s az is némellykor oldalvást lopva pillantott feléje. Csakhogy nem egyedül Géczi legelteté szemeit a kellemes főnökleányon ; a’ hajlék szegletéből két más szem is villogott rá, mozdulatlan, lángolva. Jól megnézvén, régi ismerősömet Kaszbicsot találtam. Ó, tudja ön, nem volt sem ollyan , hogy barátunknak mondhatnék, sem olylyan, hogy nyilván ellenünk lett volna. Sok gyanú volt rá, noha semmiféle részról nem lehete vádolni. Gyakran jött hozzánk a várba juhokkal, s olcsón árulta, csak soha sem akart alkotni, mit legelőbb kért, meg kellett adni,de készebb lett volna fejét levágatni , mintsem alább hagyja. Mondták háta mögé, hogy szeretné a’ Kubánon túl némelly elleneinkkel czimborálni, ’s igazán úgy is nézett ki mint egy rabló ; alacsony , szikár , szélesvállú.. . De rendkivül ügyes volt, ügyes mint az ördög. Tatár öltönye mindég szakadtas, tele foltokkal, de fegyvere ezüssel kirakva. És lova, hires volt az egész Kabardában,-— s am jobb lovat annál képzelni sem lehetett. Nem hiába irigylé minden rablólovas, ’s nem egyszer próbálták ellopni, csak nem sült el. Mintha most is előttem állna az a’ ló: fekete mint szurok, lábai karcsuk, kemények , ’s szemei nem roszabbak mint a’ Biéláé, és minő erő ! ötven verszt nyíre elfutott egy húzamban; ’s mint betanítva! — mintegy jó kutya ment ura után , sőt még szavát is ösmerte! Igazi rablómén!.... Ma sötétebb vala Kászbics mint máskor, ’s észrevevém , hogy köntöse alatt vért-iimög volt. „Nem hiába van ez a’ vért-iimög rajta,’ gondolám, bizonyosan valamit forral magában. — A’ kő szobából kimének a’ hívesre. El boritá már a’hegyeket,’s köd borongott a’ szirtnyilásokon. A’ szín alá fordulék hol lovaink állottak , megnézni van , ablakjok , ’s aztán szemesség soha sem árt; derék lovam volt, s nem egy kabardai vette volt már szemügyre.— Egyszerre beszédet hallok; egyik szólóra mindjárt rá ismertem : Aszamát volt ez, gazdánk fia ; a’ másik gyérebben szólott s halkabban. „Miről csevegnek ?“ gondolám : „talán csak nem az én lovamról?“ Lekuporodtam a’lovém mellé, ’s füleim kezdek, hogy egy szót is el ne veszitsek. „Szép lovad van, Kászbics!“ monda Aszamát; „ha úr volnék a’ házban s volna háromszáz kanczám , felét érette adnám. “ — „Ahá, Kászbics!“ gondolám, Neszembe jutott a’ pánczéling. — Igen, felele Kászbics, kevés hallgatás után; nincs ennek párja egész Kabardában. Egyszer , —a’ Tereken túl történt, — kimentem czimboráimmal muszka lovakat raktam; nem sült el, szaladnunk kellett, merre csak lehetett. Már hallám hátam megett a’ kozákok ordítását, ’s előttem sürü erdő. Leguggodtam a’ nyeregbe, Alláhra biztam magamat, ’s legelőször éltemben bántottam meg lovat korbácscsal. Mint