Nemzeti Társalkodó, 1844 (1-52. szám)
1844-09-27 / 39. szám
Az élet delét meghaladott nő, sötét kék szemekkel, mellyekben szives aggalom sugárolt, lépe elembe, ’s hogy megmondani nevemet, ölelt karjaiba.. Bár milly festői legyen valamelly tájék, ha emberek lakják, kik szeretnek mindet, kik nekünk kedvesek, azon táj érdeke csak nyerni fog lelkünkben. Leirhatlan jól esett nekem e’ nőnek atyafiságos fogadása, ’s emlék jon keblemben, feledhetlen, melly a’ táj felé vonsza gondolatimat, hol szél szárnyaló lelkem ha a’ csaták emlékein elfáradt merengeni, rokon kebelre nyugtathatja eszméit, hogy uj erő foganjon benne. Hogy letelepülünk, családi dolgokról kezdünk szólni. Részvéttel hallgató beszédemet, tán le akara kötelezni, hogy magam is osztozzam később aggodalmában. Hogy beszélni kéz’ de, elmondó, mint remeg elévült félire, hogy nem sokára egy csecsemővel fog szaporodni családja, ’s ezáltal gondjai halmaza is. A’ nő lelkét felfogni nem tudom. Szavait csak később értem meg , midőn elmondá a’ történetet, mellyel szándékom t. olvasóimnak kedveskedni, ha nem, érdeket gerjeszthetend. Miután közlé aggodalmát velem is, egy pamlagra vetette magát , ég felé emelte szemeit, ’s egy sóhajban megvigasztalódni látszaték. Azonban az ajtó nyílt, ’s szoba-leánya lépett be.— Asszonyom, egy idegen nő szólni akar veled— szólt. Nagynéném arczulatán zavarodás vala észrevehető. A’ mint a’ szoba ajtaját megnyitó — ott állott egy nő kedves csecsemőt tartva karjain .. Nagynéném visszahökkent. — Nagy ég, ez az! kiálta hirtelen, azután egy pár szót várta a’ nővel. A’ kisdedet karjaiba véve, ’s visszatére hozzám.. — Megmondám öcsém, itt van az uj családtag! —szólt könnyes szemekkel, csókot nyomva a’ kisded arczára, melly az utazásban szenvedt melegtől élénk pirtelte magára. A’ kis fiú szétjártatá nagy kék szemeit, szánalmat gerjesztőleg, mint gyermekek szoktak , midőn idegen helyt, és egészen ismeretlenek közt jelennek meg. Azután fejecskéjét nagynéném felé fordító, mélyen néztek egymás szemeibe, mig egész bizalommal hajolt a’ kis fö az agg vállakra. Egy irat, mellyet utilevélnek neveze, utasita a’ fiúcska nevére. Johnton Gregornak kezdők nevezni őt, ki enyelgéseinkre csak ártatlan mosolyával tuda válaszolni. Nagynéném látó kételygő valómat, felkivánt világositani e’ gyermek történetéről, az irt Gregort maga mellé helyezé a’ pamlagra, és igy kezde beszélni: — Atyám, ki neked nagyatyád vala, előbb a’ testőrseregnél szolgált. Felvitte századosságig, mig őrnagyi ranggal — mint rokkant vitéz—nyugalmaztaték. Nyers férfi volt Akaratának családkörében mindég teljesülnie kellett, különben dörgésként zúgott harsány szava termeinken át. Szegénynek legnagyobb gyengesége volt, hogy születésére, rangjára büszke tudott lenni. Mindég nagyokkal társalkodott. Szereté a’ lakmározást, ezért ideje korán kevesebbre olvadtak birtokai. Azonban első nejétől négy gyermeke születék: Károly, László, Josephine, és én (Theréz). Nem tudó a’ jó öreg, hogy szives vendégszeretete utódainak rovására esik. Második nejétől születék aztán: Antal, Borbála, és Anna anyád. Éreztük sorsunkat, látok jövőnket, minden borzadályaival. Tudtuk hogy a’ fényűzés azon féreg, melly családunk virág-gyökén rágódék, hogy az, mások gúnymosolyai közt enyésszék semmivé. De nem szóltánk, nem valt szabad. Hideg szigor valt minden , mit tőle várhatónk, azért a’ sorstól reméltük enyhülését helyzetünk szigorának. Csak hamar könyörült is az. Század óta csaknem, családunk mindég adózék a’ honnak egy egy katonával. Károly is azzá jön, ’s csak hamar hadnagy. László, megyei szolgabiró. Josephine tisztességesen férjhez ment Az én férjem kincstárnál szolgált Szebenben, szép reménnyel az előmenetelre .. . így mindnyájunk jövője illő módon biztosítva volt Szétoszlánk, mint Izrael nemzetségei. Károly bátyám Horváthországba kormányoztaték, ’s négy év alatt hogy nem látok, főhadnagyi rangot nyert Vettük leveleit koronként, azok mindég vndoran hangzottak, mint életkedvvel teljes hadnagyocska, a’ világ és megelégedése közepéről csak irhata. Majd komolysággá kezde átváltozni levelezésének hangulata, mig bizonyos számítás kezde elemelni azon önkényrtelen őszinteségen , mellyel minket megajándékozni akara. Atyám korán észrevévé azt, tulajdonitá azon higgadtságnak, mellyet férfiasodni kezdett kora hovatovább ölt magára. Én nem úgy gondolkozom. Tudtam én azt jól, hogy katonát csak helyzetének kellemetlen fordulata tehet életunottá.