Nemzeti Ujság, 1922. május (4. évfolyam, 99-122. szám)

1922-05-28 / 120. szám

14 NEMZETI ÚJSÁG Vasárnap, 1922 május 28. a kultúra minden teréről. — Magyar Ifjúsági Vöröskereszt címmel havi folyóirat indult meg a Vöröskereszt eszméinek az ifjúság között való terjesztésére. A lap negyedévre 45 koronáért rendelhető meg Andrássy út 8. sz. alatt. — A Magyar Munkás Szemle társadalompolitikai folyóirat májusi kettős számában Sidó Zoltán „Vámvédelem és szociális politikai*, Záborszky István „A munkásbiztosítás“ címmel írtak nagyobb cikkeket, míg a lap többi részét bel- és külföldi gazdag szociális szemle és gazdasági közlemények töltik meg. A füzet ára 30 korona. SZÍNHÁZ, művészet A szigorú kritika Azok közül az elégedetlenkedő, gáncsolódó, névtelenül csúfolódó, piszkolódó, sőt fenyegetőző levelek közül, melyeket jóravaló kritikus úgy megszokott, mint hosszú frontszolgálat után katona a pergőtüzet. A egyik legfrissebbet közérdekből közreadom, így szól: „Igen tisztelt Szerkesztő Úr! Becses lapja f. hó 25-iki számában a, „Hugenották“ című kritikában a zárójeles résznél P. V. álhumorral arra tesz célzást, hogy a kritikus mindig csak a rosszat szereti észrevenni. Hát bizony ez ■— sajnos — csakugyan így van. Pedig nem gondolnám, hogy a kritikus ezért neveztetnék kritikusnak s még kevésbbé tartom, hogy akár a közönség, akár a színházak szempontjából ez volna a helyes. Azt pedig egyenesen tagadom, hogy a közérdek ilyen irányú szolgálatának a gáncsolódásában kellene kimerülnie .. ."* A levél írójának igaza van. Az a kritikus, aki csak a hibát látja meg és csak azzal foglalkozik, nem kritikus, hanem rosszindulatú pennaforgató. Olyan kellemetlen lény, aki mindenkire káros. Építeni nem tud és nehéz munkák fáradságos eredményeit meggondolatlanul rombolja szét. Kifogásolni könnyű, hibákat találni nem nehéz, de a hiányokra rámutatni, a mérlegelő véleményt megdönthetetlenül megindokolni és valakit a helytelen útról a jóra vezetni át: magasztos feladat. Olyan kritikát, amelyből tanulni lehet, ha mégoly szigorú is, csak hálával fogadhat mindenki. Tanító célzat nélkül nincs hasznos kritika. Az a kérdés, mennyire érvényesíthetők ezek az elvek a napisajtóbeli kritika keretében? E miatt nőtt a levél közérdekűvé és itt sarkallik igazsága, vagy igazságtalansága. A napisajtó lázas munkája, csaknem kizárja a kritika mértékének megfelelő alkalmazását. A korlátozott terjedelem, a megírásra jutó pár percnyi idő sokszor megelője az igazságosságnak. Bajza, Vörösmarthy, Gyulai hasábokon át foglalkozhattak egy-egy színésszel, akkor olyan volt az idő, hogy pipára is tempó lente gyújtottak rá. Ma, déli félháromkor még tart az a főpróba, amelyről fél ötkor mindenki részletes „bírálatot“ olvashat. (Olyan is az!) Vagy, éjjel féltizenegykor Slezák még énekel, az új, magyar szimfóniának utolsó tétele még szól s a kritikusnak már írnia kell a műről, elemezni, ismertetni kell részeit, elmondani történetét stb. — mert pár perc — és „lapzárta“ van. Ha ilyen munkába hézagosság, gyönge indokolás, tévedés vagy igazságtalanság csúszik be, ki a hibás? A közönség. A közönség kapzsisága. Ezen a bajon pedig segíteni csaknem lehetetlen. A zenekritikusok egy része megkísérelte, de csak nagyobb lett belőle a kavarodás. Azt eszelték ki, hogy a hangversenyek egynémelyikéről csak másodnap írnak. Ez azonban csak a zenekritikusoknak volt jó. Hova lesz így a közérdek szolgálata? A napilap: egy nap eseményeinek tükre. Nem két napé, nem a másodnapoké. A közérdek eminens szolgálatán belül meg lehetne azért oldani a kérdést, ha a sajtó munkásai között egyetértés volna. De ez most lehetetlenebb, mint valaha. Kilátástalan az egyes kritikusok miatt, a legtöbb szerkesztő hozzá nem értése, ez irányú szűkmarkúsága és az egymás közti elvi ellentétek miatt. Marad tehát minden a régiben és a magyar zenekritika zallik lejebb és lejebb, ha még van hová. Pedig itt sok-sok millió ellenőrzéséről, exisztenciákról, karrierekről, kultúráról, faji erőkről van szó. Nálunk a zene iránt most olyan nagy az érdeklődés, amilyen még sohase volt és a százezrek ott állanak irányítás nélkül . . . Különben, minden közönség megérdemli a zenekritikusait. A zenekritikus foglalkozása a szanatóriumi orvoséhoz hasonló. A szanatóriumi doktor valahol a hotelportás és a tudós között áll. A jó zenekritikus pedig a riporter és a zeneesztétikus közti vonal valamelyik pontján. Kitűnő riporternek kell lennie, de zenetörténésznek, zenetudósnak, executív muzsikusnak, sőt írónak és költőnek is — egy személyben. Csak ilyen képességekkel lehetne jól szolgálni a közönség érdekeit. Hánynak van meg ez a kvalitásai •Sok ága-boga van még ennek a kérdésnek, de most még csak egyre akarunk rátérni. Ma a közönség a szereplők és a szerzők — nem állják a kritikát. Minden lehetőt és lehetetlent el mernek követni, hogy a lapokban róluk csak kedvező szavak jelenjenek meg. Hangsúlyozzuk, ez a törekvésük a lehetetlenségig megy. Nem utalják egész részvénytársaságokat, bankokat, intézményeket, egyházi és világi kitűnőségeket, minisztereket stb. megmozgatni, csak azért, hogy x vagy y kisasszony szépen zongorázzon a nyomtatásban. És a lapok hajlékonyak, így a kritikából dicséretgyár lett, s már régen ott állunk, hogy a művész szó olyan közönséges rangmérő, hogy akiről jelzők nélkül csak ezt írják, megneheztel. Amint valaki pódiumra, lép, azonnal „művész“. Nincs skála a dicséretekben s ugyanazokkal a kifejezésekkel mérik Hubermant, mint Kemény Rezsőt, Jeritzát, mint Halász Gittát. Ha pedig volna olyan, aki komolyan mérlegeli és osztályozza a szavak erejét, rögtön megkapja az „igazságtalan“ jelzőt. De ne zacsk a háta mögött, hanem a szemébe is. Sírni és fenyegetőzni járnak a szerkesztőségekbe s addig okvetetlenkednek, mig meg nem kapják a nyomtatott jó szót. No és akkor boldogok? Igen. Furcsa! Évtizedek óta senki sem hitt már nekünk. Mit érnek tehát a dicsérő mondatokkal?.^ jr t } { f' ‘ Papp Viktor,v zenekritikus. — Hát akkor mit sirsz, te birka? — De most, kampec . Érzem. Vjaszmába szeretnék menni. Kis szünet állott be. Rövid csönd után Csiperov hirtelen fölugrott és a kalapját kapta. Nagyon dúlt kinézése volt — Isten veled! Megyek .Vjaszmába, — szólt és megtántorodott. — És az útiköltség? — Hm! .. . Gyalog megyek. •— Meg vagy te szédülve ... Egymásra néztek valószínűleg azért, mert mind akettőjük fejében ugyanazok a gondolatok villantak meg egyszerre ... Beláthatatlan földek, végtelen erdők és mocsarak szépe rémlett fel előttük. —• Én azt hiszem, felöntöttél egy kicsit a garatra. — szólalt meg végre a hősszerelmes. — Tudod mit, igyál mindenekelőtt egy kis konyakot teával, ez megizzaszt. Na és azután természetesen egy kis ricinus-olajat. Várj csak hol kaphatnánk egy kis konyakot Bráma Glinszkij gondolkozott és elhatározta, hogy lemegy Citrinnikovné boltjába, talán megesik rajtuk a boltosné szíve és ad hitelbe. Egy félóra múlva egy üveg konyakkal és ricinus-olajjal tért vissza a fiatal hősszerelmes. Csipczov még mindig mozdulatlanul ült az ágy szélén és a földremeredt A ricinus-olajat, amellyel Glinszkij megkínálta, úgy hajtotta fel, mint valami automata, anélkül, hogy tudta volna mit csinál. Ugyanígy ült át az asztalhoz, hogy teát igyon konyakkal. Gépiesen itta ki az egész üveget és hagyta, hogy kollégája lefektesse. Az ifjú hősszerelmes a takarón kívül még a kabátját is rátette, azt ajánlotta neki, hogy jól izzadjon meg, azután eltávozott! Jött az éjszaka. Csipczov rengeteg konyakot ivott, mégsem tudott aludni. Mozdulatlanul feküdt a takarók alatt és a homályos mennyezetet "bámulta. Reggel kilenckor Sukov direktor rontott be hozzá. : — Mi az angyalkám, nem jólérzi magát, — smekegte és az orrát fintorgatta. —■ Nem szé„gyest amaj3S£ _ Csak. iadf^anmayfeo megvedtem. Utoljára azt gondoltam, hogy az a kis veszekedés ártott így meg magának. Drágám, remélem, hogy nem én okoztam a betegségét! Különben, ami azt illeti, maga is megbántott engem egy kicsit ... De azért én nagyon becsülöm és nagyon szeretem magát. Nem tudná megmondani, miért szeretem így? Nincs velem rokonságban, nem is atyámfia, sem ingem, se gallérom, mégis mikor hallottam, hogy beteg, olyan volt, mintha kést szúrtak volna a szívembe. — Sukov kézzelfoghatóan is kifejeztevonzalmát, megcsókolta a beteget, végül hisztérikus nevetésben tört ki és már-már elájnt, de mégis eszébe jutott, hogy nincs sem otthon, sem a színházban, ezért alkalmasabb időpontra halasztotta az ájulást és eltávozott. Nem sokkal azután megjelent Adabajev, az első hős, egy sötét, féligmeddig vak ember, aki az orrából beszélt. Sokáig nézte Csipczovot, sokáig gondolkodott. Azután egyszerre a következő felfedezésre jött rá. — Tudod mit, Misa. — Misát mondott Misa helyett és arca titokzatos kifejezést öltött. — Tudod mit, ricinust kell bevenned!! Csipczov hallgatott. Akkor is hallgatott, mikor a tragikus hős nemsokára szájába öntötte az olajat. Két órával Adabasev után Zevlampi, a színházi borbély lépett a szobába, vagy ahogy a színészek, Isten tudná méri, hívták: Rigoletto. Akár a tragikus hős, ő is alaposan szemügyre vette Csipczovot, azután lassan, óvatosan bontogatni kezdte a kis batyut, amelyet magával hozott. A batyuban két tucat köpölyöző és pár üvegcse volt. — Ha hivat, már régen megköpölyöztem volna — mondta gyöngéden. — A betegségnek elejét kell venni.. Erre Rigoletto végigsimitolta kezével az apa és jellem mellét és sűrűn telerakta végteljességig köpölyözőkkel. — Úgy van,— mondta, neközben a Csipczov - i vérétől szennyes köpölyözőket a batyuba viszi szarakta, — ha értem küld, már rég eljöttem !,volna.. A' fizetéssel nem kellett volna törődnie , Emberszeretetből teszenne , És most Krajdi vigyék egy kis ricinust, a legtisztább ricinusolajat. így. Egészségére. És most Isten áldja. Rigoletto fogta batyuját és emberbaráti munkájával fölöttébb elégedetten távozott. A kövekező nap reggelén Szigajev komikus látogatott el Gsipczovhoz és rettenetes állapotban találta. Ott feküdt egy köpennyel leterítve, nehezen szedte a lélekzetet és téveteg szeme a mennyezeten kóválygott. — Vjaszmába. — suttogta, mikor a komikust megpillantotta. — Vjaszmába. — Barátocskám, valljuk meg az igazat, ez sehogyse tetszik nekem. — mondta a komikus heves taglejtéssel ... — Barátocskám, ez nem jól van igy . . . Bocsáss meg ... de ez mégis csak ostobaság . . . — Vjaszmába szeretnék menni. Az istenre kérlek. .Vjaszmába! — Na hallod, ezt nem vártam volna tőled — zsörtölődött a komikus. Ejno! Egy óriás, akkora mint egy világritótcgrony, és bőg. Hogy sírhat egy színész egyáltalában? — Se feleségem, se gyerekem, — mormogta Csipczov. — Minek is mentem színésznek. Maradtam volna í Vjaszmában. Most oda az élet, Szemjon. — Ej, ej, nem jól van ez igy . . . Sőt mondhatom ostobaság ... utálatos dolog . . . De a másik oda se hallgatott. Egyre csak Vjasztnát, emlegette. A komikus végre legyintett a kezével és maga is Vjaszraáról kezdett beszélni, hogy a beteget megnyugtassa. — Szép város, — ismerte el nagylelkűn. Pompás város, öreg barátom. Híres a borsos tésztájáról. A borsos süteménye klasszikus, de tisztelettel szólván, némi tekintetben . . . túl sokat ettem belőle ... És akkor vagy két hétigigy voltam , némiképpen ... De legjobb volt a cukrász. Az aztán a cukrászok cukrásza, bizonyos tekintetben ... A komikus beszélt, Csípcsov hallgatott, csak néha bólintott egyet helyeslen. •Esteddé meghalt. ■ . Két kiállítás Magyar rajztanárok képei a Nemzeti Szalonban Beer Károly gyűjteménye a Belvederében Holnap nyitja meg a Nemzeti Szalon a Magyar Rajztanárok Országos Egyesületének kiállítását. A kiállítás közel három és félszáz képet foglal magában, amelyek között azonban, a Nemzeti Szalon tradícióihoz híven, ezúttal sem akad kimagasló alkotás. A kiállítás azonban mégsem egészen érdektelen, mert igen tanulságos megfigyelésekre ad alkalmat. Az az általános benyomás, hogy egészen kész, teljesen összehangolt és szerves szintézisbe fogott kép egy sincs a kiállításon, de igen sok az olyan, amely részleteiben, egy-egy színharmónia szerencsés megtalálásában, rajzban, kompozícióban nagyon sikerült. Sokszor érezzük a mesterségét szerető ember biztos kezét s azt a technikai készséget, amelyet olykor tehetséges festőnél is nélkülöznünk kell. Általában az utolsó terembe szorult grafikai rész veri az egész kiállítást, itt igen sok finom, erős fantáziára valló, artisztikusan megcsinált dolgot találunk Biczó Andrástól, Mátrai Vilmostól, Novák József Lajostól, Doboziné Serédi Katótól. A festők közül különösen Bicsérdy Lajost emeljük ki. Figyelemre méltó alkotásokkal szerepel Győrffy György, Laszgollner Oszkár, Raidl Sándor, Orvos Károly, Tróján Alfonz és Visky János. Beer Károly, a Belvedere kiállító művésze, erősen lírikus érzésű, jó színhatású művész, kár, hogy olykor rajzban a gyönge, ami sokat levon a különben, ügyes kézzel keresett hatásból. Beer eddig leginkább külföldön tartózkodott, nálunk most állít ki először. * „Vigyen el az ördög.“ (Bemutató a Blaha Lujza színházban.) Hát vigyen el az ördög, ha ez a bécsi operett másmilyen, mint mindazok a lenge művek, melyek húsz év óta elárasztják színpadjainkat. Olyan termék ez is, melynek receptjét könyv nélkül tudjuk, föztjét mindig szidtuk és — íme — mégis esszük. Aki megnézi, talán jobban jár, mint hinné, mert a szöveg alapötlete nem rossz s a muzsika sem selejtes, Reichwein, a bécsi operaház karmestere írta. Iskolapéldája annak, hogy lehet órák hosszat zenélni csupán zenetudóssal, rutinnal. A partitarát zeneszerző, de nem zeneköltő kótázta. A műnél gyöngébb a rendezés. Ennyi ócska operett-trükköt csak nagy szorgalommal lehetett összekeresni. A szereplők közül egyedül Szirmai Imrét emelhetjük ki. P. V.