Nemzeti Ujság, 1923. március (5. évfolyam, 48-73. szám)
1923-03-22 / 66. szám
f * .I, V. évfolyam 66. Ara korona A ^ Csütörtök, 1923 március 22. NEMZETI ÚJSÁG Szerkesztőség és kiadóhivatal, Budapest, V., i/pdbCZTÉK1V qai ITI 1Z AI \i soil ad Előfizetési dr. Egy hónapra 600 korona, Honvéd n. 10. Tel.: 127—46, 127 —47, 127—48. l\CKt5Z I LN Y rUL.1 11 KAINAFlLAr' negyedévre 1700 korona. — Egyes szám ára 127—49 és J.65.Fiókkiadóhivatal:IV.,Duna-u.6. v . 60 korona. — Hirdetések milliméteres dijsza-Tel.: 123—08 és Teréz-körút 62. Tel.: 121—41. Főszerkesztő: Tart Béla. ♦ Felelős szerkesztő: Tóth László dr. írás szerint. — Reklamációk: Telefon 19—25. A tisztviselői kérdésről írta: Stand Miklós dr., miniszteri osztálytanácsos Amióta a trianoni békeszerződés nyomán ennek a megcsonkított országnak kapuján bekopogtatott a szegénység, minden nap és minden lépésnél újból kell tapasztalnunk, mily sovány kenyér egy legyőzött nép kenyere. Ha az állami és társadalmi élet terein körültekintünk, lépten-nyomon észre kell vennünk, mennyi kul- túrképesség és kultúrakarat, hány tehetség, hajlam és intézmény van tengődésre vagy éppen sorvadásra kárhoztatva ,annak következtében, hogy a békeszerződés az országot sok egyéb veszteség mellett megfosztotta azoktól a gazdasági erőforrásoktól is, amelyek addig kultúráját táplálhatták. E szomorú közéleti területek közt egyike azoknak, amelyekben a legszembeötlőbben tükröződik az ország elszegényedése, a tisztviselői kérdés. A lehangoló képet pedig ennek a kérdésnek nemcsak az az oldala mutatja, amely elénk tárja, hogy a tisztviselők egyéni életében mennyire leszállott az életmód színvonala, mennyi a lemondás, mennyi talán az önmegtagadás is. Emellett a kérdés más oldalain sajnálattal kell észrevennünk azt is, hogy életmódjainak sülyedésével kapcsolatban egyrészt a tisztviselői kar némely egyéb társadalmi rétegek szemében bizonyos presztízsveszteséget is szenvedett kevesebb méltósággal képviseli az állami tekintélyt, másrészt pedig a kettős nyomasztó hatás alatt, amelyet a megélhetés nehezebb és a társadalmi megítélés kedvezőtlenebb volta kifejtenek, a tisztviselők egy részének ambíciója, munkakedve, talán munkaeredménye is csökkent. Ha ezenfelül tekintetbe vesszük, hogy a tisztviselői kar kielégítőnek éppen nem mondható jelenlegi helyzetében is az állami költségvetést oly élovasúllyal terheli, amely szinte nyűgöző nyomataikkal vonja le az államháztartás mérlegének passzív oldalát, vájjon csoda-e, ha a tisztviselői kérdés a nehezen megoldható feladatok aggasztó félhomályából ez idő szerint ismét a közéleti problémák előterébe került. Sok vita hangzott, sok szenvedélyes elégületlenség viharzott már e kérdés körül, de eközben a megoldás útjait keresve, a közérdek és a kari magánérdek összeegyeztetésének eredő vonalát csakis az állami és társadalmi célszerűség irányában találhatjuk meg. Ebben az irányban az idő és a körülmények kínosan érlelő hatása alatt egy elvi eredményhez el is jutottunk már, amely annak felismerésében áll, hogy immár elkerülhetetlen a tisztviselői kart az ország összezsugorodott arányaival valamelyes összhangzásba hozni. Ma ugyanis már nemcsak a kormány kívánságának felel meg, hanem a közvélemény meggyőződésében, sőt jórészt az érdekelt tisztviselői kar tudatában is utat tört az a belátás, hogy az állam csak akkora tisztviselői létszám további fentartására vállalkozhat, amely szükségleteit és anyagi erőit meg nem haladja. Valóban kedvező lélektani időpontot választott tehát a kormány, amikor a tisztviselői létszám leszállításának tervével a nyilvánosság elé lépett. Bármily talpraesett, időszerű, sőt mellőzhetetlen elhatározás is azonban a tisztviselői létszám apasztása, testet csak úgy ölthet nagyobb rázkódtatás és károkozás nélkül, ha mind az állami igazgatás, mind a társadalmi életműködés természetes törvényeivel összhangzásban történik. Az állami szervezet szempontjából nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az apasztás okszerűen csak úgy vihető keresztül, ha az nem mechanikusan, hanem organikusan megy végbe. Minthogy az állami organizmus az állami funkciókkal van várhatatlan összefüggésben, világos, hogy amint az előző kísérleteknél, úgy most sem vezethetne célhoz oly tisztán százalékos alapon történő mechanikus létszámapasztás, amely a tisztviselői feladatköröket és ellátásuk eddigi módjait érintetlenül hagyná. A létszámcsökkentés kétségtelenül csak egy reorganizációs folyamattal kapcsolatosan, sőt logikusan csak annak nyomában juthat egészséges eredményhez, amely reorganizáció az ügykörök, eljárási módok és szervezeti rendszerek bizonyos módosítása révén még azt a hasznot is meghozná az államkincstárnak, hogy a személyi kiadások csökkentése mellett a dologi kiadások céltudatos és számottevő apasztását is elérhetné. A törvényhozás bizonyára kész volna a szükséges újjászervezést akár egyes törvényi módosítások megszavazásával, akár a kormány részére általánosabb felhatalmazások adásával lehetővé tenni. A törvényhozáson kívül azonban az újjászervezés sikeréhez még egy nagyjelentőségű tényezőre van szüksége az országnak s ez maga a tisztviselői kar. Az 5 megértő és odaadó közreműködése a teljes sikernek lélektani feltétele. Nem kételkedhetünk benne, hogy amint a kormány nem hanyagolhatja el ennek a lélektani erőforrásnak tőle telhető biztosítását és helyes megnyilvánulásának lehetővé tételét, úgy a tisztviselői kar is kész volna a személyi és tárgyi reorganizálás, munkájában oly emelkedett szempontok vezérlete alatt részt venni, amineknek érvényesülését az országos érdek megkívánja. Amint államigazgatási vonatkozásaiban a tisztviselői létszámapasztás keresztülvitele teljes végiggondolást és az államszervezet helyes felfogását feltételezi, úgy különös tapintatot, gondos kormánypolitikai érzéket kivon az társadalmi vonatkozásaiban is. Hiszen társadalmi szempontból ez a kérdés pályakérdés és megélhetési kérdés, amely társadalmunk egyik különösen értékes értelmiségi rétegének egy részét exisztenciális gondok elé állítja. És épp ezért, mert az elbocsátandó tisztviselők új életpályákon lesznek kénytelenek az exisztenciális küzedelmet fölvenni, a társadalmi méltányosság kívánja, hogy ebbe a küzdelembe inkább a fiatalabb nemzedék tagjait küldjék, amely frissebb erőivel, nagyobb alkalmazkodási képességével és A többnyire kisebb családfentartási terheivel könnyebben és sikeresebben fogja megtalálni a boldogulás útjait, mint a már gyökeret vert és nagyobb érdemű régibb nemzedék. Az idősebb tisztviselők nyugdíjazásának korábban gyakran hangoztatott tervét viszont teljesen elhibázott gondolatnak kell tekinteni, minthogy az a költségvetésben megtakarítást alig jelentene, a rendelkezésre álló tapasztalt erők tétlenségre kárhoztatása folytán ellenben tagadhatatlan energiapazarlásnak volna mondható. Ám valósuljon meg bármely célszerű elvek szerint is a létszámcsökkentés, reméljük, annak keresztülvitele alkalmával a kormány, mérséklettel fogja használni a cím- és rangadományozás díszítő hatalmát, amelynek korábbi, túlságosan bőkezű kezelése nem kis mértékben hozzájárult a tisztviselői méltóság devalválásához, a valóban kiválóbbak becsvágyának leszereléséhez. A békeszerződésből kisarjadzó tisztviselői kérdés nehéz és nem kedves feladat, akár az orvosé, akinek hozzátartozóján kell műtétet végeznie, de az országos érdeket szívében hordozó céltudatos akarat, a gondos megfontolás és a méltányos igazságérzet előtt ez sem megoldhatatlan. Magyarországnak igen nagy értékei rejlenek a barnaszénben Nem használtuk ki eléggé ezt a természeti kincsünket — Josse, német bányatanácsos nyilatkozata (A Nemzeti Újság tudósítójától.) Ma délben Budapestre érkezett Németország egyik legelsőrangú szén szaktekintélye, Josse bányatanácsos. A német szakember holnap délután nagy előadást tart a szénérdekeltségek előtt Magyarország szénértékeiről. Josse tanácsos jövetelének céljáról a következőkben tájékoztatott bennünket: — Magyarországra az itteni Szénipari Szövetség meghívására jöttem, hogy az itteni érdekeltségek előtt előadást tartsak Magyarország szénértékeiről. Hosszú ideig tanulmányoztam Magyarország szénviszonyait és arra az eredményre jutottam, hogy a Magyarországon található háromfajta szén közül csak a fekete szenet és a lignitet használták fel kiásképpen, a barnaszenet meglehetősen elhanyagolták, pedig ez nagyszerűen használható ipari célokra. Nézetem szerint a barnaszén megfelelő kibányászása és értékesítése igen nagy lehetőségeket nyit meg a magyar ipar előtt. Magyarország széntelepeit főleg elméletileg ismerem, de azért vannak közvetlen tapasztalataim is e téren. Néhány évvelezelőtt hos-szasabban tanulmányoztam a délmagyarországi Tizenkét Apostol bányatelepet és több tanáccsal szolgáltam az ottani vezetőségnek. dömbösök kiválnak az egységes pókból (A Nemzeti Újság tudósítójától.) A korona Zürichben ma már 0.13-ra zuhant, a politikai kulisszák mögött tovább tart a hatalomért való tülekedése. Gömbös Gyula pedig a Szózat mai számában Középút? című vezető cikkben válaszol a mi állásfoglalásunkra. Gömbös Gyula kétségtelenül higgadt és objektív hangon sorakoztatja fel azokat az érveit, amelyekkel a középút politikája ellen foglalt állást, mi azonban mégsem foglalkozhatunk cikkével bővebben, mégpedig azért, mert érvei olyan pehelykönnyűek, hogy komolyabb bírálatra úgy öszszeomlanak, mint a kártyavár. Válasz a miniszterelnöknek Azt mondja Gömbös Gyula, hogy a középed politikája mellett nem lát hatalmas sziklatömböket, amelyekre várakat lehetne építeni, de nem lát romokat sem, amelyek nagy időkről beszélnek. Igaza van Gömbös Gyulának, mi sem látunk már várakat. Ellenben látunk romokat, füstölgő romokat, trianoni Magyarországot, mert a várakat, amelyeket Széchenyi István, Deák Ferenc és Andrássy Gyula középút politikája épített fel, elsöpörte az októberi lázadás. Mert a szélsőségek a történelem szerint mindenütt egyformán csak rombolni tudnak, de alkotni nem. És aztán Gömbös többi érvei? Ki beszél itt középútról, szocializálás és magántulajdon, történelmi materializmus és idealizmus között? Ezekre igazán felesleges még a szót is vesztegetni. De igenis van középút a túlzó sovinizmus és a nemzet tagadó kozmopolitizmus között, az a középút, amely egyszerre tud nemzeti és emberi lenni. Mint ahogy Magyarország történelmének nagy korszakaiban a nemzeti és emberi gondolat mindig egymás mellett haladt és mint ahogy maga a kereszténység és így a keresztény politika fogalma is e két nagy gondolat szoros és elválaszthatlan kapcsolatát jelenti. Értsék meg már végre mindannyian, hogy Csonkamagyarországban élünk és ha igazán keresztény politikát akarunk csinálni, akkor nem az a feladatunk, hogy jelszavakkal politizáljunk, hanem az, hogy halálos komoly munkával fogjunk össze mindannyian, mert legelső most a mindennapi kenyér. Mert Zürichben a korona zuhan. Az árak itthon, az égbe szöknek fel. A keresztény tömegek nyomorognak, szomszédaink Aliig fegyverben állnak a határon, a gazdasági katasztrófa pedig elsöpréssel fenyeget fajt és fajvédelmet egyaránt. Ez a helyzet ma és ezen semmiféle szélsőséges irányzat nem segíthet, csak a halálosan komoly munka és az összetartás. Egy elhatározásaiban teljesen független nemzet, amely minden külső befolyástól menten érvényesíteni tudja a maga akaratát, talán megengedhetné magának a célkitűzésnek azt a kissé hazárd szélsőségét, amelyet Gömbös Gyula hirdet, de mi, akiket fegyveres szomszédok vesznek körül, akiknek elhatározása a külső befolyásoktól nem független, akik meg a jogfolytonosságot sem tudtuk a külső befolyásoktól menten helyreállítani, nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust, hanem minden erővel a gazdasági megerősödés útjára kell lépnünk, mert csak ezen az úton erősödhetik meg a nemzet és csak egy erős nemzet tudja magát megszabadítani a külső befolyások alól, amelytől sajnos, ma nem vagyunk mentesek. Azt mondja még Gömbös Gyula, hogy a politikus munkájának valódi értékét a jövő mutatja meg, amely eldönti, hogy alkotott-e maradandót. Mi azt hisszük, hogy a magyar történelem egyik legnagyobb alakja, Széchenyi István gróf volt a középút politikájának egyik legmara