Nemzeti Ujság, 1924. szeptember (6. évfolyam, 181-204. szám)

1924-09-21 / 197. szám

Vasárnap, mi szeptember 2. NEMZETI ÚJSÁG ASSZONYOK •se Öngyilkos gyermekek Gondolatok a „modern“ nevelésről Egy tizenhat esztendős leány, hetedik gim­nazista, elment valamelyik diák pajtásával sé­tálni vasárnap délután. Ártatlan sétára csupán, nyárután a budai hegyek közé. Nincs benne különös, említésre sem volna érdemes. Utó­­végre­ egy tizenhatéves leány, aki már hat gimnáziumot végzett, tánc­iskolázott, korcso­lyázott, tenniszezett és miegymást sportolt, úszott fiukkal együtt — Istenem — sétálni is elmehet vasárnap délután. Kell, hogy legyen egy jól nevelt, budapesti leányban, ha tizenhat éves, ennyi önállóság, így diktálja a modern nevelés, így is van általánosságban — remél­hetőleg. Lehetséges, nem tudom. A mai tizen­hat évesek — kissé furcsáknak látom őket, kissé más formáknak. Nem olyanoknak, ami­neknek a tizenhat éveseket képzeljük el .... Azonban visszatérve erre az egy esetre, az illető tizenhatéves leány a sétából nem ért haza idejére. „Kimaradt” — kimaradt úgy, mint valami rosszviseletű cselédleány, enged­elem nélkül. Késő este csöngetett be, akkor már éj­fél felé járt az idő. Az anya kese­redet­ten szidta, szemrehányásokat tett neki, aki konokul hallgatott. Végtére azonban a leány felugrott, odavágta az anyjának, hogy őt bizony nem szidja tovább, nem hallgatja. Elrohant otthon­ról. Ki az éjszakába. Mire a szülők magukra eszméltek és utánarohantak, már eltűnt a sze­mük elöl. Nem is látták többet élve , mert beleugrott a Dunába. Halva húzták ki a tizen­hatéves gimnazista leányt. Mindennap odalesz egynéhány. Húsz éven aluliak. Még anyányiak, alig hogy kinőtt a szárnyacskájuk. Az öngy­ilkosok. Egyik azért, mert megszidta az anyja, a másik amerikai párbajt emleget, valami holdkóros szerelem... Tudom is én „nem bírja a szegénységet” — értsd, nem tud élni selyemcafrang és valódi francia parfüm nélkül, ki tudná elsorolni. Csak ugrálnak lefelé a hídról, a második-har­madik emelet vaskorlátján át — az ismeretlen, szörnyű mélységbe ... A mai fiatalság. A mi istenített reménységünk, a­ bálványozott ifjú­ság. Az apáknak-anyáknak féltett egykét­­avagy kettőeskéi. Akiknek a kedvéért nem születhetnek­ meg a többiek, hogy azt az egyet­­kettőt neveltetni lehessen, megadni neki min­­dent. Mindent, amit szemük-szájuk kíván. A Jézuska karácsonyi alvó babájától és millió­kat érő játékvasutjától, hintalovacskájától kezdve — a külön sétáikig. Zene, idegen nyelv, tánciskola, hatéves kortól kezdve, gyermek asa­­rok, gyermekszínház, egészen a vasajt nadrágig és a tízesztendős leány selyemruhájáig. Úgy élnek, úgy nevelődnek a szülők halálos verej­tékéből, eleven vérelhullásából, mintha csupa édes tejszín volna az élet. A szülők egész egy­szerűen vágóhídra viszik magukat, kipréselik magukból életerejüket, de a gyermek ne tud­jon a gondról, a gyermeké minden. Vannak ki­vételek, igen — de általánosan ez a kép. „Ko­runk a gyermekek százada.” Amerikából indult el ez a szállóige. Azóta közbeesett a világ­háború, ez elterelte kissé a világ figyelmét az istenített gyermekről. De kezdünk magunkhoz térni. Egyik nemzetközi gyermekvédelmi szö­vetség a másik után alakul és működik. Csak pár hete az utolsó, a Népszövetségi Ligának a gyermekvédelmi osztálya. Minden a gyer­meké és minden a gyermeké! Ez a jelszó. Az iskolában a megk­önnyített tanítástól kezdve az otthoni kényelemig és kényeztetésig. Ne gondolja senki, hogy a gyermek ellen in­dítunk támadó hadjáratot. Hiszen jól tudjuk mi, hogy a világon a legszentebb dolog az ár­tatlan gyermeki lélek, de látva az eredményt, föltesszük a kérdést: jól van-e egészen úgy, ak­­ ugyan most van? Nincs-e valami, hiba, bal­­ság ebben a mi modern nevelési rendszerünk­ben? Vájjon nem ad-e többet a mai szülő egy paraszthajszállal? És nem éppen ez a paraszt­­hajszál Vastagszik-e azután az öngyilkosok akasztókötelévé? Nem ezen bukik-e keresztül a korai megsemmisülésbe? Tudja Isten, be­szélni kellene erről. A mai nevelés abból indul ki, a gyermekkor legyen gondtalan, vidám, makulátlan, hogy a későbbi súlyos küzdelem­ben a lélek visszatérhessen felüdülni a boldog gyermekkorba . . . E sorok írója látott egyet és mást az élet harcaiban. Tízesztendős korban óraadás, ingyen kenyér és a többi. A verejté­­kes harc a létért, a valóságos életgondok a nagy világban. Harc a világ ellen tizenhat esz­tendős fejjel és amellett az iskolapad. Ám nem gondolt az öngyilkosságra. A harc ezerszeresen kötözött, odatapasztotta az élethez, külön-külön minden idegszálat. Szép volt, gyönyörű volt, hősi volt. Jól esik visszanézni arra a harcos gyermekre, ahogyan állta, bírta, megharcolta. Nem ártott meg az élet irgalmatlan ökle._ Ke­ménnyé és kitartóvá kalapálta a matériát. Ellentállóvá faragta, nem hagyta dib-dált já­tékszerré puhulni, amelyiknek úgy megárt az intő anyai szó, hogy mindjárt a Dunába ugrál fölé. Néha olybá tűnik föl, hogy ebbe a mai ifjúságba, nagyon nehéz visszasportolni, bele­­edzeni, cserkészni azt az egészséges élete­ner­­giát, amit az elkényvsítő modern nevelés kiöl belőle. Néha olybá tűnik föl, hogy mégis hiány­zik valami ebből a mai ifjúságból, amelyik tele van bölcsességgel már a pólyában és tízeszten­dős korában jobban nyelves és jobban tud min­dent, mint a tanítója. Arról nem is beszélve, hogy megismerte a gyönyörű mondást: „A szülőnek kötelessége, hogy gondoskodjék gyer­mekéről, ha életet adott neki . . Ismételjük, hogy tiszteljük az életet mindenek fölött, külö­nösen ez életet, amelyik még nem felelős ön­magáért. De meg kell mondanunk, hogy ez a mai ifjúság oly rettenetesen tele van elbizako­dott okossággal, elpuhult és határt nem ismerő követeléssel, annyira telítve van a saját szent személyének fontosságával, hogy attól nem tér el benne az a szemernyi alázatos hit, amely nélkül — hiába minden — félrebillen az élet mérlege. Az egyensúlyozó hit és a kiengesztelő szeretet: hol van ez? A valóságos és jóságos szeretet és nem a majomkodó nyafogás, a finomkodás, illegés-billegés, külsőség, cafrang. A bensőség a formák mögött. Kristályos, tiszta életvize: a hit­ és szeretet... Várjon ez süti azt a játékvasutacskát és ez izzik a villanylámpák­­kal felszerelt Jézuska karácsonyfájában? Ott volt-e ez a batikolt bőrretikülben a vasárnap délutáni kiránduláson és az átlátszó ingruha alatt? Ott volt-e várjon az igazi szeretet, ame­lyik az igazi otthon levegőjében fejlődik ki: a megértés a szülő és gyermek között? Ha ott volt, akkor hogyan lehetséges mégis? Hogy csak a halállal lehetett felelni a feddő szóra . . . Miféle túlérzékeny lelkek esek, hogy mindjárt kettőbe törnek? Nem lehet érinteni őket, mint a­ milánói üveggyárnak furcsa ü­veg­­csöppjeit, amelyeket a munkások tréfából ter­melnek. Kívülről kemény, kristályos üveg­­csöppek, de a legkisebb nyomásra szétmorzso­lódnak ... így morzsolja szét a valóság érin­tése a mi elkényeztetett gyermekeinket. Kinyújtjuk feléjük kezeinket és már nincse­nek ott. Halálra váltak a szemünk láttára. Ezért voltak az átvirrasztott éjszakák, ezért a rongyoskodás, nélkülözés, ezé­rt volt a végső erőfeszítés, ezért volt minden . . . Annyit be­szélünk a gyermekről. Csupa ankét, kongresz­­szus. Az égig nőnek az okos könyvek, a gyer­meknevelésről írottak. Belefulladunk már a betűtengerbe. Mindent tudunk róluk —­ hála a kísérleti lélektannak. Van már annyi nevelési problémánk, hogy akár beleb­olon­dulhattunk. Közben pedig a gyermekeink öngyilkosok lesz­nek szépen idő­nap előtt. Talán kevesebb bölcsesség és több józan ész kellene. Kevesebb technika és több kultúra.­­ Több emberség és kevesebb modernség és hit mindenek fölött, erős hit az életben és az igaz­ságos Istenben. Akkor el bírjuk viselni az életet és még szeretni is fogjuk. Szederkényi Anna A MANSz. Nyíregyházán Z­or­may Cecil nagy beszéde „az Önérzet Városá“-ban A százados jubileumát ünneplő város az ünnepi hét ötödik napját a magyar asszonynak szentelte. Csütörtökön, e hó 18-án tartotta a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének nyíregyházai szervezete első közgyűlését A budapesti központból és a testvér­­egyesületek közül számosan képviseltették magukat, hogy az ünnepség tényét emeljék. Ott voltak Buda­pestről Tormay Cecil országos elnök és vele érkeztek Bertha Ilona, Pálmai­ Lenke, Gregersen Lujza, Tor­may Gézáné, Geöcze Sarolta, Csapó Rózsi, Somló Emma, Szederkényi Anna, Pataky Mária és Kiss Ká­roly, a MANSz főtitkára. Klebelsberg Kunó gróf és neje, Rakovszky Ivánné, a belügyminiszter neje, gróf Zichy Rafaelné, Ravasz Lászlóné püspökné táv­iratilag üdvözölték a közgyűlést Az érkezőket a hely­beli szervezet védnökének, Lipthay Jenőné úrnőnek és az elnöknő Csiky Istvánné vezetése alatt küldött­ség fogadta. Ott volt a város elöljáróságának kép­viseletében Szobor Pál főjegyző. Végig az útvonalon ünneplőruhás közönség, ragyogó arcok, fogatok, díszruhás rendőrség, cserkészek, a Levente-Egylet. A házak ormán zászlók, az erkélye­ken szőnyegek. Sürgés-forgás, a lakosság még nem fáradt bele az ünnep szokatlan izgalmaiba. Ez a vil­­logószemű, szívós nép, amelyiknek becsületes és szor­galmas keze a szabolcsi homokból gyönyörű várost épített, tud ünnepelni is. Bírja, mint az életet. A MANSz ünnepét fél 12 órakor a megyeháza dísz­termében matiné vezette be. A műsort Vietórisz Jó­zsef prológusa nyitotta meg. A lelkes és gondolatban gazdag alkalmi verset Vajda Emilné mondta el. Utána következett az ünnepi szám, Tormay Cecil felolvasása. A dereglye a címe annak a mélységesen szép és kristályosan tiszta novellának, amelyet Tor­may Cecil felolvasott. Írásművészetének minden kész­­ségével ékeskedik ez a mű. Sorai közül fájdalmasan sír föl a magyarság tragikuma. A felolvasást Szétha Jolán zongorajátéka követte. Somló Emma, a Nem­zeti Színház művésznőjének kiforrott szépségű sza­valata zárta be a műsort. Az ebéden az első pohá­rköszöntőt Benes Kálmán dr. polgáry­mester,, kormányfő tanácsos mondotta Horthy Mik­lós kormányzóra. Énekes János dr. esperes Bertha Arnát, Kleckner Károly dr. főorvos Tormay Cecilt, Bodor dr., a Faluszövetség főtitkára a MANSzot, Sze­derkényi Anna az ünneplő várost köszöntötte. Az asszonyok napját a Levente-Egylet szép ünnepe és a Benkő bokori-­ tanyai lakodalom bemutatása tette színessé. Az ünnepi közgyűlés 5 órakor volt a városházán. A város képviseletében jelen volt Benes dr. polgármester, Ozonyi rendőr­­kapitány, Énekes dr. prépost és sok városi előkelő­ség. A nemzeti hadsereg részéről Zalán ezredes jelent meg. A féléve megalakult nyíregyházai szervezet mű­ködését Plank dr. titkár olvasta föl. Az ünnepi beszédet Tormay Cecil mondotta el. — A nyíregyházai magyar asszonyok — kezdte —* csorbát köszörültek és befejeztek egy munkát, amely 1918-ban kezdődött. Ekkor kezdték a magyar asszo­nyok a szervezkedést és befejeződött a nyíregyházai szervezet megalakulásával. Ma már nem hiányzik­ szövetségünkből egyetlen magyar város sem és so­k falu csatlakozott. — Mintha két gondolat lelkét érezném itt — mondta tovább —, a századik évét és első évét. A századik év a városé, az első év az asszonyoké. A százéves város ... Vájjon mi volt ez a bűvös erő, ez a ki­apadhatatlan forrás, amely a csodát létrehozta. Egy falu ezelőtt száz esztendővel tündérit álmodott. A deszkapalánkok között alvó faun. — Nagyot akart, egetverőt. Mi ösztökélte, mi hajtotta előre törhetetlen a megvalósulás utján: az önérzet. Jobbágya őrsből szabad akart lenni. És mi az, ami a magyar asszonyokat elhívta és hívja a tűzhely mel­lől, munkára ösztökéli és viszi, viszi előre a cél meg­valósítása felé? Az önérzet. A háborúból reménye­­vesztetten hazatért, fáradt férfi kiejtette a kezéből az önérzetet, az aszony két tenyerére vette és oda­­nyújtotta neki: én hiszek benned. A beszéd további során a forradalmi időkre térve ki, így folytatta: Olaszországban jártam. Egy gyö­nyörű szőlőskert mellett elhaladva kísérőm megje­gyezte, hogy azért terem ott oly kitűnő bor, mert a talajt valamikor elöntötte a láva. Néhány nap múlva kitört a vulkán. És én láttam a hömpölygő tűzfo­­lyamot, amint az eleven életet elhamvasztotta és ir­galmatlanul égette föl. Tűz, tűz a virágzás helyén. Tűz és pusztulás. Azután majd lehűl, elhamvad, las­san keményedni fog és valamikor, egyszer, évszáza­dok, ezredek múlva szőlőskert nő a láva fölött De ha nincs kitörés, ha nincs forradalom, hanem békés, folytonos, céltudatos munka annyi századon át a szikla fölött, vájjon nem lehetett volna termővé termi a láva nélkül is?... A hibátlan szépségű és kérlelhetetlen logikájú be­szédet az asszonyokhoz intézett ama felhívással fejezi be, hogy ne szűnjenek meg hinni, dolgozni, hanem kitartó szeretettel és minden akadályon keresztül vezető türelemmel haladjanak a Magyar Asszonyok­ Szövetségének céljai felé ... A megyeházat zsúfolásig megtöltő hallgatóság per­ceken keresztül tapsolt A beszéd után a testvéregyesületek üdvözletét tolmácsolták Nádudvar, Miskolc, Szo­­boszló, Diósgyőr, Téglás, Debrecen, a MANSz ifjú­sági csoportjának kiküldöttei A diósgyőriek szószó­lójának szavai mélyen hatottak a hallgatósá­gra. A haldokló gyár nagy panasza sóhajtott a szomorú szavakban. Az egykor büszke, virágzó gyártelep pusztul. Nincs vas, szén, gép, sünes munka. De nem hagyják el egymást a szenvedésekben a tisztviselők és munkások. Hogy az elbocsátottak nyomorát eny­hítsék, a dolgozó munkások kevesebbet dolgoznak hetenként 1—2 nappal, hogy ezeken a napokon a munkanélküliek jussanak keresethez. Bertha Ilona irredenta verset szavalt. Csiky Ist­vánné elnöknő az újonnan alakult iparos-, postás- és vasutas szakosztályok elnökeit eskette föl, majd bejelentette, hogy a közgyűlés Zalán Lajos ezredes nejét, az egri szervezet volt kiváló elnökét védnök­nővé választotta. A közgyűlést a Himnusz éneklé­sével fejezték be. A Magyar Asszonyok ünnepe a hivő és szakadatlan munkáról történt beszámoló volt Nyíregyházán is. Méltóképpen sorakozik tehát a százados munkát dicsőítő fényes napok közé. 15 Kombinált előfizetési áraink­­ Nemzeti Ú­jság és Uj Nemzedék 1 hónapra 64.000 K­­ negyedévre 190.000 K Nemzeti Újság vagy Uj Nemzedék és Krónika 1 hónapra 58.000 K negyedévre 172.000 K

Next