Nemzeti Ujság, 1925. március (7. évfolyam, 49-73. szám)
1925-03-22 / 67. szám
Vasárnapi?25 március 22. NEMZETI ÚJSÁG Régi magyar élet Az Árkádia-per Kazinczy és Debrecen város csatája Buda várában, az ősi királyi könyvtárterein szivárványosra homályosodott ablaküvegén áttöri sugarait a nyers tavaszdéli nap és ráragyog az antik művek polcán egy Corvin-kódex érckapujára. Igen, érckapujára, mert láncra járó várkapu, a reneszánsz ravasz elméjű ötvösmestere által kifundált csapóhíd és védőbástya az a bronzból kalapált hatalmas kapocs, mely a kódex vadkanbőrrel bevont két diófafedele közé börtönzi fl azt a századot, amelyben a nagy rex Mathias ujjai forgatták e pergamenteket, amikor a visegrádi palota könyvtartó házának boltívei alatt Janus Pannonius csodálkozott Dante szellemén s Galeotta Marzió figyelte éjszakánként a vártorony ablakából a magyar égbolt csillagkertjét. A napsugár megcsúszik a bronzcsatt csoror tükrén és átvillan egy nagytestű könyv bársonyfedelének cirógató bíborán, a Csokonai Vitéz Mihály öreg bibliáján, melyet 1803-ban a debreceni tógárusok ajándékoztak „az üldöztetett deákpoétának“. Fent a polc felett, Mária Terézia egykorú arcképén halványodik az asszonyi mosoly, egy súlyos tékán Virág Benedek torogbeszedett verseinek“ első kiadványai mellett a prédikátor és teol. pastoralis prof. Kis Ari Tóth urnak „Minden prédikációi“ s a régi egyházi kiadványok sorsán Kalatai Ferentz váradi püspök tojóra emlékeztető Szólattyai“ szerénykednek az arannyá sárgult papírlapokon. Szemben a vastag fal szögletüregében I"Ráday Gedeon gróf kemény tekintete ..villan elő egy olajkép rubensi hátterének félvilágosságából. Az ablakon át ide világit a Ferenc császár-korabeli Majláth-palota barokk ornamentikája, lent a Vérmező történelmi síkján már gyújtogatja színeit a tavasz, s a távol hegyoldalban az ős Tabán om Sadékai, egy letűnt világ, a rokokó-város süpped át a múltba s a komoran felnestedő falromok pereméről a kizöldülő pa- Téjszárak jelzik a teljes, örök enyészetet. Odaát, a pesti oldalon, dörömböl a harc, főz élet, a villamossínekkel átszántott csatatéren. Rikkancsok harsantják át az utcalármán a nap szenzációit s itt, a vastag, fehér falak között a kódexekből egyreiúsabban árad a csend, a középkorvéres, szörnyű csendje s a XIX. századelő újságjaiból, a meggémberedett, hegyesre metszett betűk lelkéből, a Magyar Kurír és Hazai Tudósítások elfakult hasábjairól elővillan a régi magyar élet, egy darab örökre elsuhogott magyar élet a XIX. század első évtizedéből, felvillan a nagy irodalmi harc, melyet Kazinczy Ferenc vívott a debreceni „Pipa-céhhel“. Történt pedig, hogy az 1805. esztendő január havának 29. éjszakáján egy debreceni kis ház nádfedele felett megsuhogtak a fekete szárnyak. A hideg szárnyak, a halál szárnyai... A csillagok közt pengett a fekete gitár... Költő halt meg... Csokonai Vitéz Mihály. Kazinczy Ferenc mindjárt megírta nekrológját s közzétette a Magyar Kur iikán. Történt aztán, aminthogy a dolgok folyamatának rendszeres életében mindig történni kell vagy jónak vagy rossznak, hiszen így és ezért történt annak idején az a história is, hogy ama lantpengető vándorlegény, a magyar végek hárfáskedvű, izgága lovagja, Balassa Bálint, beleszeretvén a világszép Dobó Krisztinába, mikor végre hosszú, keserves vergődés és simánkodás után megérhette, hogy Dobó István már kézfogói torra invitálta Eger várába, az ebéd kezdetén köszönteni akarván rímes sorok gyöngyével és nemes egri aszúval menyasszonyát, izgalmában kiejtette kezéből a hatalmas és súlyos alabástromkelyhet s a vérezmü bor végigloccsant a fehér selyemmel hímzett drága asztalabroszon. Balassa Bálint sírva fakadt szégyenében ... A kárt még elviselte volna a gazda is, a költő is — a költők minden kárt könnyen viselnek, mióta Tinódi citerájával tüzet gyújtott egy gonosz janicsár és a költő mégis tovább dalolt, — de megtudván jó Balassa esetét a galgóci varázslók, azt з0лгеп05Иек, hogy szerencsétlen vége lesz házasságának. A jóslat nem csalt. Csakugyan szerencsétlen vége lett a házasságnak, olyan, amilyen egy középkori lírai költő házasságának csak lehetett. Kazinczy Ferenc is jószándékot táplálgatott szivében, mikor arra gondolt, hogy Csokonai sírja fölé sírkövet kellene állítani s mindjárt e kegyelete® gondolata után meg is kongipiálta a kőbe vésendő feliratot. De Kazinczy, a költő, nyelvész és filozófelméjü kritikus nem jósolta meg önmagának, hogy milyen tragikomikus harcok felidézője lesz az általa készített sírfelirat. Úgy esett a dolog, hogy összetalálkozott Pesten, a Hatvani vám mellett levő rondellán méltóságos Cserei Farkas úrral, aki fia volt Cserei Lászlónak, a Mária Terézia alatt szolgált tudós referendáriusnak. Római lelkű, bőkezű, finom magyar úr volt Cserei Farkas, aki találkozásuk első percében — mintha csak elleste volna a Kazinczy gondolatát — azt ajánlotta, hogy illő és méltó lenne egy dicséretes obéli sebet állítani Csokonai sírja fölé. Rögtön fel is ajánlotta a teljes összeget — aranytallérokban. Kazinczy azonban úgy gondolta, hogy méltóbb lenne, ha a „magyar múzsa barátai“ is hozzá járulnának az obeliszk felállításának költségeihez. „A kő (úgy végeztük el egymás között) — irja Kazinczy a Magyar Kurír 1805. évi 4-ik számában — nem a medencés piedesztálok igen is közönségessé vált formájára leszen állítva, hanem a régiek szép egyszerűségében (simplocitás, Einfachheit). A márványba metszett írást e kevés, de sokat jelentő szók teszik: Csokonai Villa Mihálynak hamvai. Szül. 1773 nov. 17.én Megh. 1805 jan. 28.án Árkádiában éltem én is! A monumentum felső részében pedig Lepe (rut és közönségesebb neve: Pillangó) fog lepdelni.“ De nem ment simán a kegyeletes munka. Megtörtént az eset,, amit nem tudtak volna a galgóci varázslók sem megjövendölni. A sátán ökle belecsapott, mert gyakran belecsap az írók asztalán gubbaszkodó tintatartóba ésvégigfröccsentette fekete mérgét — nem az asztalabroszon —, hanem a Kazinczy homlokán. Harc kezdődött a sirkőfelirat miatt. Dühös, kemény harc Kazinczy és a Csokonai által Pipa-céhnek nevezett Debreczen városi Tanács között... Mert boszszantó dolog történt. Bosszantó és megbocsáthatatlan. Kazinczy — a tanács véleménye szerint —■ súlyos és megalázó gúnnyal bántotta meg a nemes cívisvárost. Azt merte ajánlani ez a „személyét minden idegen ügyekbe beleártó, tudományát mindig a fórum elé kétségtető poétáskodó úr“ — támadták a debreceniek Kazinczyt —, hogy Csokonai sírkövére ama szatirikus jelmondat vésessék: „Árkádiában éltem én is!“ Már pedig, ha Kazinczy ott is élt, de Csokonai Vitéz Mihály nem élt Árkádiában. Csokonai Vitéz Mihály Debrecenben, egy tisztes és niknes лтгов falai közt élt, de nem a marhalegelőn. Ugyanis furcsa dolog történt. A tanács jó és érzékenylelkű polgár urai Kazinczynak a Magyar Kurírban megjelent cikke után, melyben az inkriminált jelmondatot ajánlotta Csokonai sírkövére, sebtiben tanácskozásra gyűltek össze és Kis Imre, valamint Fazekas Mihály litteratus tanácsbéli tagok felvilágosító szónoklata és irodalmi magyarázata után arra eszméltek, hogy Árkádia — ioarhalegelőt jelent... „Debrecen pedig se marhák, se szamarak legelője, — jelentette ki Kis Imre. — Tehát, úgy látszik, hogy Kazinczy Ferenc urnak „ennek az ördögi elmével szatirizáló litterátus szegénylegénynek“ az volt a nyilvánvaló célja, hogy Debrecent, — amely bizony megfeddezte egynémely alkalomkor a „makrancos és kutyálkodó természetű“ Vitéz Mihályt — kigúnyolja, nevetség tárgyává tegye, befeketítse ország-világ előtt... Debrecen jó hírét! Mert bizony, Debrecen ráeszmélt a Vitéz Mihály jelentőségére, ráeszmélt most, hogy meghalt ... Megsodoriatotta hát bajuszát Kis Imre nemesurunk, friss ludtollat tépetett számára a tanács, keményet, mérgeshegyüt és ezzel írta meg támadó és védekező cikkét a Hazai Tudósítások-ba. Goromba, nehéz mondatokat gyúrt bele a cikkelybe, dörgölt és villámlott a hangja és minden passzus végén Árkádiába küldte Kurítházyt — legelni. Forrongó, erőrekapó irodalmi élet pezssgett végig ezidőben a magyar földeken. Természetes, hogy az Irodalmi berkekben, szerte az országban, kúriákban és kasté- lyokban, a pesti szknpozionokon, min- denütt az ,Árkádia-pert“ tárgyalták. Cikkeket váltott egymással Pest és Debrecen, beleszólt a vitába Szemere Pál, Dessewffy József gróf, Kultsár István, az újságszerkesztő, beleszóltak politikusok írók, notabilitások. A feleletet Debrecennek először természetesen Kazinczy adta meg: „Debreczen nem tudja — irja a Hazai Tudósítások 1806. évi II. számában mit keres a Csokonai márványán az az Árkádia. — Az még tűrhető, hogy Debreczen azt nem tudja, de az az a baj, hogy tudja, amit ott tudni ezen nem kellene; azt, hogy én ott Debreczennek sicáriusi döfést akartam adni, mert — úgymond — azt leli lexikonjaiban, hogy Árkádia derék marhalegelő volt, kivált szamarakra! Igaz, hory Cisokovai igen kedvezőtlen próféta volt a maga hazájában és ez okból a márvány utolsó sora arra való célzásnak létezhetnék.------------És illő , az, félállai Debreczennek, hogy midőn egy olyannak szavaiban, akit nem találtunk mindig méltatlannak becsülésünkre, ha valamit nem értünk, akkor mondásának a legrutább értelmet adjuk? Oh, Debreczen, Debreczen! Árkádia, igen is, marhalegelő tartomány volt és éppen azért, minthogy az volt (a pásztornépek közt) ottan virágzottak a múzsáik mesterségei leginkább. Innen nevezi Virgil is a maga két kedves énekeseit Arkásoknak.----Ezen értelemben veszi a szót Schiller is ritka szépségű dalában: Auch ich war in Arkadien gehören stb. Árkádiában élni tehát, a "márvány szavai szerint az: Egyike voltam hazám kedvelt énekeseinek én is s boldog éltet éltem a mesterség szép régióiban“. Aztán lassan elült a harc az újságba sábokon. Csak egy-egy jóízű kacaj, felrebbenő mosoly emlékezett már a nagy irodalmi vitára, amely — ó, boldog régi magyar világ — hónapokon át foglalkoztatta az ország ilyenféle dolgok iránt mindig hevesen érdeklődő közvéleményét A városi tanács belenyugodott a Kazinczy által adott magyarázatba, legalább is a jelek arra vallanak, hogy belenyugodott, bár ezt nem jelzi írás az egykorú újságokban. De annyira mégsem nyugodott bele, hogy Árkádia szót beleengedte volna vésni a Csokonai sírkövébe. . • Mados György: MiimatMHMdBHHHMag' «агавами A vágyak balladája 'Mi volna szép ma s mondjátok, mi jó? Testvéreim. Ó, mondjátok ma nékem, mert lei lássátok: zengő és síró hegedűk vagyunk vágyaink kezében s a bánatunk rezegve száll az ében, bús éjszakán át s elzárt bremzkapuk — súlyosra zárt, mind rajtuk átlépjen — vert arany küszöbénél sírva búg. Zárt bronzkapuk előtt kell sírni. 6 — hét lila mécses áll mögöttük égen — és koldus fejünk felett millió csillag tündöklik hidegen az égen. Testvéreim, mind sírjatok ma térden s a fejetekre szórjatok hamut, vigasságért szem sönnyellen ne légyen, mert minden vágy örvénylő és hazug! Ajánlás Ódon falukról kongott viasza régen. most a szivünkben háborogva zúg. ..Lássátok feleim, hogy mik vagyunk!” mint orgonák vén templomokba meisten Ifjas-Jankovits Antal Rövidlátók Irta: Árkid / Avercsenkó * Noha a rövidlátóság testi hiba s testi hibákon mulatni nem illik, mégis beszélni akarok róla, annál is inkább, mert sokszor észrevettem, hogy a jól látók gyakran mulatnak rajtunk rövidlátókon. Egy ízben egy ismerősöm meghívott színházba • Arkatij Avercsenko, a nagy orosz humorista a múlt hét szombatján meghalt. A hires iró 1881-ben született s a regény-, novella- és sziumi iirodialom terén tűnt ki. Hunt humorista első helyen áll az orosz írók közt s ott sorozatosan bolonddá tartott anélkül, hogy észrevettem volna. Véletlenül megtudta volt ugyanis, hogy rövidlátó vagyok és nyomban elhatározta, hogy megtréfál. Az első felvonás utáni szünetben ott álltunk egy földszinti páholyban s ismerősöm a közönséget nézte. Mellette álltam s csupán elmosódott arcokat láttam. — Látja, —. szólt és megragadta kezemet, — ott van az új francia nagykövet. — Hol? — Ott, a páholy mellett, melyben az a dekollerált, bubuifejes hölgy ül. Hát nem látja azt a szép és pikáns nőt? Eleinte be akartam vallani, hogy nem látok sem páholyt, sem hölgyet, de a félelem visszatartott ettől. Kihajoltam a páholyból, egy tekintetet vetettem a leeresztett függönyre s hangosan igy szóltam: — Ahán! most már látom. Ott van... — Oh, dehogy ... nem ott... Hova néz ön? Ott a második páholy mellett. Balra fordítottam fejemet s úgy igyekeztem nézni, hogy ne vegye észre rövidlátó voltomat. — Ahán, most látom. Nyomban felismertem. — Különös. Hisz már nincs ott a páholyban. Hogyan ismerhette fel? — Bocsánat, — szóltam zavartan. — Kit gondol ön. Én arról az úrról beszélek, aki fehér nadrágban ott áll a zenekar előtt. — Fehér nadrágban? — kérdezte csodálkozva barátom. — Uram, hát nyissa ki a szemét. Ott áll ugyan egy úr, de nadrágja nem látszik, mert egy fehérruhás hölgy áll előtte. Hallja, ön átkozottul rövidlátó. Erélyesen tiltakoztam ez állítás ellen. Egy pillanatig rám tekintett, aztán megint a közönséget nézte s miközben vállamra ütött, hirtelen így szólt: — Ott megy az ön Perousin barátja. Ideköszönt. Miért nem viszonozza köszöntését? Kihajoltam a páholyból, barátságos arcot vágtam és bólintottam a fejemmel. — Hallja, — folytatta barátom — a szomszéd páholyban ül leányával Muraskina, a fess özvegy, ránk mutat, integet, nyilván kacérkodik önnel. Persze — gondoltam — elmulasztottam köszönni. S mivel Muraskina sokat adott az udvariasságra, köszöntöttem a szomszéd páholyban ülő hölgyet. Ezen az estén a barátom megható figyelemmel volt irántam. Minduntalan felfedezett embereket, akik engem köszöntöttek s én mosolyogva viszonoztam a köszöntéseket Mikor elhagyták a színházat, barátom hangosan felkacagott s kijelentette, hogy ismerőseim közül senki sem volt a színházban s hogy én ismeretleneket és gipszszobrokat köszöntöttem. Felháborodva ezt a szót vágtam arcába: Csirkefogó! — aztán elfutottam. A színház különben is a hegyemben van. Egy ízben elkésve érkeztem az előadásra. Odafutottam a ruhatárba, kabátomat odadobtam egy ott álló egyenruhás embernek s be akartam sietni a nézőtérre. Az egyenruhás úr felorditott, földre dobta kabátomat, utánam rohant és galléron csipett: — Uram, hogy merészel... Ránéztem. Előttem egy testőrezredes állt. Én a libertás ruhatárosnak néztem. Civakodni kezdtünk. Az ezredes „ripők“-nek nevezett. Én a nevét követeltem s mikor nem akarta megmondani, az inspekciós rendőrtiszt után kezdtem kiabálni. Fel-alá szaladgáltam a folyosón s végre megláttam egy egyenruhás urat. — Kapitány úr, — szóltam idegesen. — Engem megsértettek. Jöjjön és vegyél fel a jegyzőkönyvet. — Bolond ön? — kérdezte az egyenruhás ur. Menjen a pokolba. Én nem var györi rendőrkapitány. Én testőrezredes vagyok, most láttam kővé meredve, hogy ugyanaz a tiszt áll előttem, akivel öszszezördültem. Káromkodva tovamentem, majd végre megtaláltam a rendőrtisztet, visszamentem vele a folyosóra, megláttam egy katonatisztet s felkiáltottam: — Itt van. Tartóztassa le. Megbántott engem! Megint botrány támadt. A tiszt kijelentette rólam, hogy hülye vagyok. Kis tűnt, hogy más katonatiszt volt Azóta nem járok színházba. Egy ízben hűtlen lettem elveimhez. Az az álláspontom, hogy cselédekhez szigos runk és udvariasak legyünk, de serumte kép se barátkozzunk velük. Egy_ esős napon hivatalos voltam egy, ismerős családhoz. _ Mikor becsengettem, аз egész család elém jött az előszobába s kezet kellett szorítanom mindenkivel. A hetedik kézszoritás után egy hölgy előtt álltam, aki fehér kötényt, viselt. Odanyujtottam kezemet, de ő visszarántotta az övét, majd elbújt a sarokba s villágért sem akart előjönni. Mikor a keze után kaptam, a háziaszszony nevetve igy szólt: — De hisz ez Dasa, a cselédünk! Kínos csend támadt. Végre igy szóltam: — Nagyságos asszonyom, ez mit sem tesz. Köszönteni akartam a kisasszonyt is, aki ép olyan ember, mint mi vagyunk. Dasa vonakodva odanyújtotta kezét, azután pirulva elszaladt Azóta ismerőseim között az a hírem, hogy különc vagyok. " 19