Nemzeti Ujság, 1925. március (7. évfolyam, 49-73. szám)

1925-03-22 / 67. szám

Vasárnap­­i?25 március 22. NEMZETI ÚJSÁG Régi magyar élet Az Árkádia-per Kazinczy és Debrecen város csatája Buda várában, az ősi királyi könyvtár­­terein szivárványosra hom­ályosodott ab­laküvegén áttöri sugarait a nyers tavasz­­déli nap és ráragyog az antik művek pol­cán egy Corvin-kódex érckapujára. Igen, érckapujára, mert láncra járó várkapu, a reneszánsz ravasz elméjű ötvösmestere által kifundált csapóhíd és védőbástya az a bronzból kalapált hatalmas kapocs, mely a kódex vadkanbőrrel bevont két diófafedele közé börtönzi f­l azt a száza­dot, amelyben a nagy rex Mathias ujjai forgatták e pergamenteket, amikor a vi­segrádi palota könyvtartó házának bolt­ívei alatt Janus Pannonius csodálkozott Dante szellemén s Galeotta Marzió figyelte éjszakánként a vártorony abla­kából a magyar ég­bolt csillag­kertjét. A napsugár megcsúszik a bronzcsatt csor­or tükrén és átvillan egy nagytestű könyv bársonyfedelének cirógató bíbo­rán, a Csokonai Vitéz Mihály öreg bibliá­ján, melyet 1803-ban a debreceni tógáru­­sok ajándékoztak „az üldöztetett deák­­poétának“. Fent a polc felett, Mária Terézia egy­korú arcképén halványodik az asszonyi mosoly, egy súlyos tékán Virág Benedek torogbeszedett verseinek“ első kiadvá­nyai mellett a prédikátor és teol. pasto­ralis prof. Kis Ari Tóth urnak „Minden prédikációi“ s a régi egyházi kiadványok sorsán Kalatai Ferentz váradi püspök tojóra emlékeztető Szólattyai“ szerény­kednek az arannyá sárgult papírlapokon. Szemben a vastag fal szögletüregében I"Ráday Gedeon gróf kemény tekintete ..villan elő egy olajkép rubensi hátteré­nek félvilágosságából. Az ablakon át ide világit a Ferenc csá­szár-korabeli Majláth-palota barokk or­namentikája, lent a Vérmező történelmi síkján már gyújtogatja színeit a tavasz, s a távol hegyoldalban az ős Tabán om­ Sadékai, egy letűnt világ, a rokokó-város süpped át a múltba s a komoran felne­­stedő falromok pereméről a kizöldülő pa- Téjszárak jelzik a teljes, örök enyészetet. Odaát, a pesti oldalon, dörömböl a harc, főz élet, a villamossínekkel átszántott csatatéren. Rikkancsok harsantják át az utcalármán a nap szenzációit s itt, a vas­tag, fehér falak között a kódexekből egyre­­iúsabban árad a csend, a középkor­­véres, szörnyű csendje s a XIX. század­elő újságjaiból, a meggémberedett, he­gyesre metszett betűk lelkéből, a Magyar Kurír és Hazai Tudósítások elfakult ha­sábjairól elővillan a régi magyar élet, egy darab örökre­ elsuhogott magyar élet a XIX. század első évtizedéből, felvillan a nagy irodalmi harc, melyet Kazinczy Ferenc vívott a debreceni „Pipa-céhhel“. Történt pedig, hogy az 1805. esztendő január havának 29. éjszakáján egy debre­ceni kis ház nádfedele felett megsuhog­tak a fekete szárnyak. A hideg szárnyak, a halál szárnyai... A csillagok közt pen­gett a fekete gitár... Költő halt meg... Csokonai Vitéz Mihály. Kazinczy Ferenc mindjárt megírta nek­rológját s közzétette a Magyar Kur ii­kán. Történt aztán, aminthogy a dolgok folyamatának rendszeres életében min­dig történni kell vagy jónak vagy rossz­nak, hiszen így és ezért történt annak idején az a história is, hogy ama lant­pengető vándorlegény, a magyar végek hárfáskedvű, izgága lovagja, Balassa Bálint, beleszeretvén a világszép Dobó Krisztinába, mikor végre hosszú, keser­ves vergődés és simánkodás után megér­hette, hogy Dobó István már kézfogói torra invitálta Eger v­árába, az ebéd kez­detén köszönteni akarván rímes sorok gyöngyével és nemes egri aszúval meny­asszonyát, izgalmában kiejtette kezéből a hatalmas és súlyos alabástromkelyhet s a vérezm­ü bor végigloccsant a fehér se­lyemmel hímzett drága asztalabroszon. Balassa Bálint sírva fakadt szégyené­ben ... A kárt még elviselte volna a gazda is, a költő is — a költők minden kárt könnyen viselnek, mióta Tinódi ci­­terájával tüzet gyújtott egy gonosz jani­csár és a költő mégis tovább dalolt, — de megtudván jó Balassa esetét a gal­­góci varázslók, azt з0лгеп05Иек, hogy szerencsétlen vége lesz házasságának. A jóslat nem csalt. Csakugyan szerencsét­len vége lett a házasságnak, olyan, ami­lyen egy középkori lírai költő házassá­gának csak lehetett. Kazinczy Ferenc is jószándékot táplál­­gatott szivében, mikor arra gondolt, hogy Csokonai sírja fölé sírkövet kellene állí­­tani s mindjárt e kegyelete® gondolata után meg is kongipiálta a kőbe vésendő feliratot. De Kazinczy, a költő, nyelvész és filozófelméjü kritikus nem jósolta meg önmagának, hogy milyen tragikomikus harcok felidézője lesz az általa készített sírfelirat. Úgy esett a dolog, hogy összetalálko­zott Pesten, a Hatvani vám mellett levő rondellán méltóságos Cserei Farkas úr­ral, aki fia volt Cserei Lászlónak, a Má­ria Terézia alatt szolgált tudós referen­­dáriusnak. Római lelkű, bőkezű, finom magyar úr volt Cserei Farkas, aki talál­kozásuk első percében — mintha csak elleste v­olna a Kazinczy gondolatát — azt ajánlotta, hogy illő és méltó lenne egy dicséretes ob­éli sebet állítani Csokonai sírja fölé. Rög­tön fel is ajánlotta a tel­jes összeget — aranytallérokban. Ka­zinczy azonban úgy gondolta, hogy mél­tóbb lenne, ha a „magyar múzsa barátai“ is hozzá járulnának az obeliszk felállítá­sának költségeihez. „A kő (úgy végeztük el egymás kö­zött) — irja Kazinczy a Magyar Kurír 1805. évi 4-ik számában — nem a me­dencés piedesztálok igen is közönsé­gessé vált formájára le­szen állítva, ha­nem a régiek szép egyszerűségében (simplocitás, Einfachheit). A márvány­ba metszett írást e kevés, de sokat jelentő szók teszik: Csokonai Villa Mihálynak hamvai. Szül. 1773 nov. 17.én Megh. 1805 jan. 28.án Árkádiában éltem én is! A monumentum felső részében pedig Lepe (rut és közönségesebb neve: Pil­langó)­­ fog lepdelni.“ De nem ment simán a kegyeletes munka. Megtörtént az eset,, amit nem tudtak volna a galgóci varázslók sem megjövendölni. A sátán ökle belecsa­pott, mert gyakran belecsap az írók asz­talán gubbaszkodó tintatartóba és­­v­égig­­fröccsentette fekete mérgét — nem az asztalabroszon —, hanem a Kazinczy homlokán. Harc kezdődött a sirkőfelirat miatt. Dühös, kemény harc Kazinczy és a Cso­konai által Pipa-céhnek nevezett Debre­­czen városi Tanács között... Mert bosz­­szantó dolog történt. Bosszantó és meg­bocsáthatatlan. Kazinczy — a tanács vé­leménye szerint —■ súlyos és megalázó gúnnyal bántotta meg a nemes cívis­várost. Azt merte ajánlani ez a „szemé­lyét minden idegen ügyekbe beleártó, tu­dományát mindig a fórum elé kétség­tető poétáskodó úr“ — támadták a debrece­niek Kazinczyt —, hogy Csokonai sírkö­vére ama szatirikus jelmondat vésessék: „Árkádiában éltem én is!“ Már pedig, ha Kazinczy ott is élt, de Csokonai Vitéz Mihály nem élt Árkádiá­ban. Csokonai Vitéz Mihály Debrecen­ben, egy tisztes és niknes лтгов falai közt élt, de nem a marhalegelőn. Ugyanis furcsa dolog történt. A ta­nács jó és érzékenylelkű polgár urai Ka­­zinczynak a Magyar Kurírban megjelent cikke után, melyben az inkriminált jel­mondatot ajánlotta Csokonai sírkövére, sebtiben tanácskozásra gyűltek össze és Kis Imre, valamint Fazekas Mihály lit­teratus tanácsbéli tagok felvilágosító szónoklata és irodalmi magyarázata után arra eszméltek, hogy Árkádia — ioarha­­legelőt jelent... „Debrecen pedig se marhák, se szamarak legelője, — jelen­tette ki Kis Imre. — Tehát, úgy lá­tszik, hogy Kazinczy Ferenc urnak „ennek az ördögi elmével szatirizáló litterátus sze­génylegénynek“ az volt a nyilvánvaló célja, hogy Debrecent, — amely bizony megfeddezte egynémely alkalomkor a „makrancos és kutyálkodó természetű“ Vitéz Mihályt — kigúnyolja, nevetség tárgyává tegye, befeketítse ország-világ előtt... Debrecen jó hírét! Mert bizony, Debrecen ráeszmélt a Vitéz Mihály je­lentőségére, ráeszmélt most, hogy­­ meg­halt ... Megsodoriatotta hát bajuszát Kis Imre nemesurunk, friss ludtollat tépetett szá­mára a tanács, keményet, mérgeshegyüt és ezzel írta meg támadó és védekező cik­két a Hazai Tudósítások-ba. Goromba, nehéz mondatokat gyúrt bele a cikkelybe, dörgölt és villámlott a hangja és minden passzus végén Árkádiába küldte Kuríth­ázyt — legelni. Forrongó, erőrekapó irodalmi élet pezss­gett végig ezidőben a magyar földeken. Természetes, hogy az Irodalmi berkekben, szerte az országban, kúriákban és kasté-­ lyokban, a pesti szknpozionokon, min-­ denütt az ,Árkádia-pert“ tárgyalták. Cik­­keket váltott egymással Pest és Debre­cen, beleszólt a vitába Szemere Pál, Des­­sewffy József gróf, Kultsár István, az újságszerkesztő, beleszóltak politikusok írók, notabilitások. A feleletet Debrecennek először termé­szetesen Kazinczy adta meg: „Debreczen nem tudja — irja a Hazai Tudósítások 1806. évi II. számá­ban mit keres a Csokonai márványán az az Árkádia. — Az még tűrhető, hogy Debrecz­en azt nem tudja, de az az a baj, hogy tudja, amit ott tudni ezen nem kellene; azt, hogy én ott Debreczennek sicáriusi döfést akartam adni, mert — úgymond — azt leli lexi­konjaiban, hogy Árkádia derék marhalegelő volt, kivált szamarakra!­­ Igaz, ho­ry Cisokovai igen kedvezőt­­len próféta volt a maga hazájában és ez okból a már­vány utolsó sora arra való célzásnak létezhetnék.------------­És illő , az, félállai Debreczennek, hogy midőn egy olyannak szavaiban, akit nem találtunk mindig méltatlannak becsülésünkre, ha valamit nem értünk, akkor mondásának a legrutább értel­met adjuk? Oh, Debreczen, Debreczen! Árkádia, igen is, marhalegelő tarto­mány volt és éppen azért, minthogy az volt (a pásztornépek közt) ottan virág­zottak a múzsáik mesterségei legin­kább. Innen nevezi Virgil is a maga két kedves énekeseit Arkásoknak.----­Ezen értelemben veszi­­ a szót Schiller is ritka szépségű­ dalában: Auch ich­ war in Arkadien gehören stb. Árká­diában élni tehát, a "márvány szavai szerint az: Egyike voltam hazám ked­velt énekeseinek én is s boldog éltet éltem a mesterség szép régióiban“. Aztán lassan elü­lt a harc az újság­ba sábokon. Csak egy-egy jóízű kacaj, felrebbenő mosoly emlékezett már a nagy irodalmi vitára, amely — ó, bol­dog régi magyar világ — hónapokon át foglalkoztatta az ország ilyenféle dolgok iránt mindig hevesen érdeklődő közvéle­ményét A városi tanács belenyugodott a Ka­zinczy által adott magyarázatba, leg­alább is a jelek arra vallanak, hogy be­lenyugodott, bár ezt nem jelzi írás az egykorú újságokban. De annyira még­sem nyugodott bele, hogy Árkádia szót bele­engedte volna vésni a Csokonai sír­kövébe. . • Mados György: MiimatMHMdBHHHMag' «агавами A vágyak balladája 'Mi volna szép ma s mondjátok, mi jó? Testvéreim. Ó, mondjátok ma nékem, mert lei lássátok: zengő és síró hegedűk vagyunk vágyaink kezében s a bánatunk rezegve száll az ében, bús éjszakán át s elzárt bremzkapuk — súlyosra zárt, mind­ rajtuk át­lépjen — vert arany küszöbénél sírva búg. Zárt bronzkapuk előtt kell sírni. 6 — hét lila mécses áll mögöttük ég­­en — és koldus fejünk felett millió csillag tündöklik hidegen az égen. Testvéreim, mind sírjatok ma térden s a fejetekre szórjatok hamut, vigasságért szem s­önnyellen ne légyen, mert minden vágy örvénylő és hazug! Ajánlás Ódon falukról kongott viasza régen.­­ most a szivünkben háborogva­ zúg. ..Lássátok feleim, hogy mik vagyunk!” mint orgonák vén templomokba meisten Ifjas-Jankovits Antal Rövidlátók Irta: Árki­d / Avercsenkó * Noha a rövidlátóság testi hiba s testi hibákon mulatni nem illik, mégis beszélni akarok róla, annál is inkább, mert sok­­­szor észrevettem, hogy a jól látók gyakran mulatnak rajtunk rövidlátókon. Egy íz­ben egy ismerősöm meghívott színházba • Arkat­ij Avercsenko, a nagy orosz humo­rista a múlt hét szombatján meghalt. A hires iró 1881-ben született­ s a regény-, novella- és sziu­mi iirodialom terén tű­nt ki. Hunt humo­rista első helyen áll az orosz írók közt s ott sorozatosan bolonddá tartott anél­kül, hogy észrevettem volna. Véletlenül megtudta volt ugyanis, hogy rövidlátó vagyok és nyomban elhatározta, hogy megtréfál. Az első felvonás utáni szünetben ott álltunk egy földszinti páholyban s isme­rősöm a közönséget nézte. Mellette áll­tam s csupán elmosódott arcokat láttam. — Látja, —. szólt és megragadta keze­met, — ott van az új francia nagykövet. — Hol? — Ott, a páholy mellett, melyben az a dekollerált, bubuifejes hölgy ül. Hát nem látja azt a szép és pikáns nőt? Eleinte be akartam vallani, hogy nem látok sem páholyt, sem hölgyet, de a féle­lem visszatartott ettől. Kihajoltam a páholyból, egy tekintetet vetettem a leeresztett függönyre s han­gosan igy szóltam: — Ahán! most már látom. Ott van... — Oh, dehogy ... nem ott... Hova néz ön? Ott a második páholy mellett. Balra fordítottam fejemet s úgy igye­keztem nézni, hogy ne vegye észre rövid­látó voltomat. — Ahán, most látom. Nyomban felis­mertem. — Különös. Hisz már nincs ott a pá­holyban. Hogyan ismerhette fel? — Bocsánat, — szóltam zavartan. — Kit gondol ön. Én arról az úrról beszélek, aki fehér nadrágban ott áll a zenekar előtt. — Fehér nadrágban? — kérdezte cso­dálkozva barátom. — Uram, hát nyissa ki a szemét. Ott áll ugyan egy úr, de nadrágja nem látszik, mert egy fehér­ruhás hölgy áll előtte. Hallja, ön átko­zottul rövidlátó. Erélyesen tiltakoztam ez állítás ellen. Egy pillanatig rám tekintett, aztán me­gint a közönséget nézte s miközben vál­­lamra ütött, hirtelen így szólt: — Ott megy az ön Perousin barátja. Ideköszönt. Miért nem viszonozza kö­szöntését? Kihajoltam a páholyból, barátságos arcot vágtam és bólintottam a fejemmel. — Hallja, — folytatta barátom — a szomszéd páholyban ül leányával Muras­­kina, a fess özvegy, ránk mutat, integet, nyilván kacérkodik önnel. Persze — gondoltam — elmulasztottam köszönni. S mivel Muraskina sokat adott az udvariasságra, köszöntöttem a szomszéd páholyban ülő hölgyet. Ezen az estén a barátom megható figye­lemmel volt irántam. Minduntalan fel­fedezett embereket, akik engem köszön­töttek s én mosolyogva viszonoztam a köszöntéseket Mikor elhagyták a színházat, barátom hangosan felkacagott s kijelentette, hogy ismerőseim közül senki sem volt a szín­házban s hogy én ismeretleneket és gipsz­szobrokat köszöntöttem. Felháborodva ezt a szót vágtam ar­cába: Csirkefogó! — aztán elfutottam. A színház különben is a hegyemben van. Egy ízben elkésve érkeztem az elő­adásra. Odafutottam a ruhatárba, kabá­tomat odadobtam egy ott álló egyenruhás embernek s be akartam sietni a néző­térre. Az egyenruhás úr felorditott, földre dobta kabátomat, utánam rohant és gal­léron csipett: — Uram, hogy merészel... Ránéztem. Előttem egy testőrezredes állt. Én a libertás ruhatárosnak néztem. Civakodni kezdtünk. Az ezredes „ri­­pők“-nek nevezett. Én a nevét követel­tem s mikor nem akarta megmondani, az inspekciós rendőrtiszt után kezdtem kia­bálni. Fel-alá szaladgáltam a folyosón s végre megláttam egy egyenruhás urat. — Kapitány úr, — szóltam idegesen. — Engem megsértettek. Jöjjön és vegyél fel a jegyzőkönyvet. — Bolond ön? — kérdezte az egyenru­­­hás ur. Menjen a pokolba. Én nem var györi rendőrkapitány. Én testőrezredes vagyok,­­ most láttam kővé meredve, hogy ugyanaz a tiszt áll előttem, akivel ösz­­szezördültem. Káromkodva tovamentem, majd végre megtaláltam a rendőrtisztet, visszamen­­­tem ve­le a folyosóra, megláttam egy ka­tonatisztet s felkiáltottam: — Itt van. Tartóztassa le. Megbántott engem! Megint botrány támadt. A tiszt kije­lentette rólam, hogy hülye vagyok. Kis tűnt, hogy más katonatiszt volt Azóta nem járok színházba. Egy ízben hűtlen lettem elveimhez. Az az álláspontom, hogy cselédekhez szigos runk és udvariasak legyünk, de serumte kép se barátkozzunk velük. Egy_ esős napon hivatalos voltam egy, ismerős családhoz. _ Mikor becsengettem, аз egész család elém jött az előszobába s kezet kellett szorítanom mindenkivel. A hetedik kézszoritás után egy hölgy előtt álltam, aki fehér kötényt, viselt. Odanyujtottam kezemet, de ő visszarán­­­totta az övét, majd elbújt a sarokba s vil­lágért sem akart előjönni. Mikor a keze után kaptam, a háziasz­­szony nevetve igy szólt: — De hisz ez Dasa, a cselédünk! Kínos csend támadt. Végre igy szól­tam: — Nagyságos asszonyom, ez mit sem tesz. Köszönteni akartam a kisasszonyt is, aki ép olyan ember, mint mi vagyunk. Dasa vonakodva odanyújtotta­­ kezét, azután pirulva elszaladt Azóta ismerőseim között az a hírem, hogy különc vagyok. " 19

Next