Nemzeti Ujság, 1925. augusztus (7. évfolyam, 171-194. szám)
1925-08-01 / 171. szám
2_____________ ., ■ NEMZETI UJSÁG Szomszat, 1925 aggoisztus I. dasági életbe is erőt és ellenállásit, bizalmat és kitartást öntenének a bankok. Ha a rendelkezésükre álló óriási pénztömegekért kidobnák a piacra, úgy egyszeribe olcsóbb lenne a pénz. Megindulna az egészséges verseny az egészvonalon és esetleg további leépítések szükségtelenek volnának, mert a növekedő forgalom dacára nem csökkenne a kamathozadék, még ha le is menne a kamatláb. Az egész gazdasági élet az eleső kamatláb után áhítozik és akkor, amidőn ilyen a Helyzet a bankokban, amidőn az államnak ilyen horribilis feleslegei vannak, joggal várhatnak olyan intézkedéseket a Hitelkeresők, amelyek a mai helyzettel hozzák összhangba a hitelviszonyokat. Ausztriában éppen most szállították le a kamatlábat és emiatt megint több külföldi pénz jön hozzánk. A termés révén rengeteg külföldi valuta özönlik be az országba, úgy hogy nemcsak a magánkamatlábbal, hanem esetleg a hivatalos bankkamatlábbal is le kell majd menni. Az alacsony kamatláb majd megérleli a hosszúlejáratú kölcsönök folyósítását, amelyekre égető szükség volna. Az igazi nagy befektetések, beruházások ügye mind a hosszúlejáratú hitel problémájával van kapcsolatban. Óriási fellendülés várható az egész vonalon, ha nemcsak olcsó lesz a pénz, hanem lesz hosszúlejáratú hitelünk is és a háziúr, mezőgazda hasznos befektetéseket eszközölhet és a tisztviselő, mint békében, megint részletfizetésre építhet családiházat. Mindez már kibontakozik a horizonton, ha elég erősek, fegyelmezettek és belátók lennének a pénzpiac vezetői és maguk belátnák azt, hogy az ő helyzetüket javítja és erősíti elsősorban, ha a kamatterheket elviselhetőbbé teszik. Hiszen nemcsak a gyenge cégek, hanem az erősebbek is felélik magukat a drága kamat miatt és nincs produktív munkára kilátás kamatvűsora mellett. Szociális szempontból sem javulhat meg a helyzet, — hiszen ilyen körülmények között a termelés nem emelkedhetik, — másfelől exportunkat is erős veszély fenyegeti, mert nem tudunk konkurrálni a külfölddel, akkor, ha drága kamat terheli a termelést. Az államnak és a bankoknak kell előljárni a jó példával és a trezorokba elzárt pénzt forgalomba kell hozni, mégpedig minél olcsóbban. Persze ez csak úgy lehetséges, ha a rezsicsökkentés az egész vonalon megtörténik. A bankoknak áldozatot kell hozni, személyi és tárgyi áldozatokat, de az ország és a saját érdekükben szakítani kell az eddigi politikáival. Le kell menni a kamatlábbal és nem szabad elzárkózni a jogos hiteligények elől. A rezsit is így könnyebb és célszerűbb megkeresni. Mit csináljanak a magánosok, ha a bankok pesszimisták és tartózkodók és lebeszélik az üzletekről az embereket. Mindenkinek áldozatot kell hoznia új Magyarországért, de meg vagyunk róla győződve, hogy az az áldozatkészség, amely a kamatláb leszállítását eredményezné, — egyszersmind a legjobb üzletet jelenti az egész gazdasági világ számára. . . .. .. K. J. ■ Hogy tudja megmondani II otthon, hogy mi újság, I ha nem vesz 1 111 Hemiedéket!? ! Megszökött a tömeggyilkos Heinitz Jakab a szatmári fogházból A satóságok szerint a Balkán, vagy Oroszország felé vette útját Kassa, Julius 81. Az egész Felvidéken óriási izgalmat kelt a tömeggyilkos Reinitz Jakabnak a fogházból való szökése. A felvidéki kereskedő három évvel ezelőtt, mint ismeretes, a gyilkosságok egész sorozatát követte el. Lengyel zsidó kereskedőkkel állott összeköttetésben, akiket magához hivatott, majd különböző kifogásokkal lakatlan vidékekre csalta őket, ahol mindnyájukat meggyilkolta. A hatóságoknak akkoriban hosszú időn keresztül tudomásuk volt arról, hogy Boinitz Jakab községének vidékén részben magyar, részben megszállott cseh és román területen számos galíciai eredetű kereskedő nyomtalanul eltűnt. Egy véletlen folytán a vizsgálattal megbízott hatóságok gyanúja Boinitzre terelődött, akit hamarosan le is tartóztattak. Letartóztatása folyamárn konokul tagadta a terhére rótt cselekedeteket, azonban egyre több bizonyíték merült fel ellene. A megindított nyomozás csaknem három évig tartott, Beinitzet elszállították mindazokba a helységekbe, amelyek környékén általa megfojtott áldozatok hulláit megtalálták. Izgalmas szembesítésekre került a sor és a tanuk állhatatosan megmaradtak ama állításuk mellett, hogy az eltűnt és holtan föltalált embereket Beinitz Jakab társaságában látták. Néhány hónappal ezelőtt végre megtartották a borzalmas bűnügy főtárgyalását, amelynek során Beinitz még mindig nem vesztette el telf kiegyensúlyát s nem tört össze az egyre jobban gyarapodó bizonyítékok súlya alatt sem. Konokul tagadott és kijelentette, hogy az áldozatokat sosem látta, sosem ismerte és megmaradt állításai mellett akkor is, amikor a tanúk bizonyították bűnösségét. A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján Beinitz Jakabot mégis kötél általi halálra ítélták, ami ellen nyomban fellebbezett. A felsőbíróságok ítéletéig mindeddig a börtönben várta sorsa beteljesülését. Tegnap azonban Reinitz Jakab eddig még ki nem derített módon eltűnt zárkájából. A börtönőrök azonnal értesítették a rendőrséget, ahol a legmesszebbmenő vizsgálatot indították meg, de eddig még nem sikerült kideríteni, hogy a furfangos gonosztevőnek hogyan sikerült a fogházat észrevétlenül elhagyni. Reinitz szökésének hírére a mármarosszigeti felsőbíróság vizsgáló bizottsága kiszállt Szatmáriba, s a fogház egész személyzetét a legrészletesebben kihallgatta. A megszökött fegyenc fölkutatására mindent elkövet a hatóság. Értesítették valamennyi európai rendőrhatóságot a gyikos szökéseiről, azzal a kérelemmel, hogy tüzetes vizsgálatot indítsanak, vájjon Reinitz átlépte-e az illető országok határát. A hatóságok véleménye szerint Reinitz vagy a Balkánra, vagy Oroszország felé vette útját. Új rangjelzést és több megbecsülést kér a rendőrtiszti kar az államtól Rendőrtiszti sérelmek és kívánságok • Az egyéb fegyvernemek tisztikarával parallel minősítést már régen sürgetik El kell törölni a „felügyelő“ gyűjtőjellegű rangfokozatot (A Nemzeti Újság tudósítójától.) A m. kir. állami rendőrség egy önruházott tisztviselői kara, mely a Haza szent eszméihez tántoríthatatlan hű és legmegbízhatóbb őre a köznek, s amely éjjel és nappal testi épségét, sőt életét is szüntelenül kockáztatva a legnagyobb önfeláldozással és állandó tettrekészséggel harcol az állam, a társadalom és annak minden tagja jóvoltáért a bűnöző emberiség ellen, rendkívül súlyos anyagi, gondok között él, amihez még hozzájárul, hogy megfelelő erkölcsi elismerés hiányában úgy társadalmi helyzetéről, mint hivatali állásának értékéről gyakran bántóan téves nézetek uralkodnak. A rendőrtisztikar ugyanis a reá rótt karhatalmi feladatkör, vagyis veszélyes ■ hivatása és fegyveres szolgálata dacára a csendőrség, vámőrség, folyamőrség stb. egyéneivel, — sőt a fegyelem rovására még a rendőrség őrszemélyzetével is ,— a polgári alkalmazottiak fizetésrendszerében tengődik, s olyan rendfokozati jeleket, illetve rangjelzéseket (rozetta, csukott kardbojt), a rendőrtisztikar pedig oly rendfokozati elnevezéseket (felügyelők) visel, melyek miatt részint a régmúltból származó téves közvélemény folytán tiszti állására és egyéni önérzetére egyaránt sértő, szüntelen megaláztatást szenved. Fontos államérdek, hogy a törvényhozás és a kormány ezen ferde és súlyos helyzeten sürgősen és gyökeresen segítsen, s egyenlő elbánásban részesítse a m. kir. rendőrség egy benruházott tisztviselői karát a csendőrség stb. tisztjeivel. Félreértések elkerülése végett kiemeljük, hogy a rendőrtisztikar nem abban látja sérelmét, hogy a honvédség, valamint a közbiztonsági és közrendészeti testületek tisztikarai az anyagi és erkölcsi elismerés terén megkülönböztetett elbánásban részesülnek, hanem azt tartja méltánytalannak, hogy őt ezen a fegyveres testületeket kitüntető egyenlő elbánásból állandóan kizárják, mert Mezen a rendőrség is elsőrendű karhatalmi tényező, szolgálatabékében is veszélyes, tisztviselői ezenkívül nemcsak a jelenben bírnak a legmagasabb fokú kvalifikációval, hanem már a múltban is ilyennel rendelkeztek. A rendőrtisztobar anyagi sérelmeinek orvoslásánál a következő alapelveket kell figyelembe venni: A rendőrtisztek fizetése állapíttassék meg oly mértékben, hogy a rendőrlegénység fizetésével legyen arányban. A kezdő rendőrtiszt fizetése kerüljön egyezmvonalra a kezdő katonatiszt járandóságaival. Honoráltassék a rendőrtisztikar hivatása, veszélyes és permanens szolgálata, a többi tisztviselőkkel szemben kielégítő és nyugdíjba is betudandó módon, mint az a háború előtt volt szabályozva. Ezen kívánalmak szerint igazságos és egyszeri volna, ha az állami rendőrség egyenruha- és fegyverviselésre kötelezett tisztviselőinek rendszeres illetményeit egyenlően állapíttatnák meg a csendőrség tisztjeinek rendszeres illetményeivel, hasonlóképen mint ahogy a rendőri őrszemélyzet már 1920 óta egyenlően élvezi a katonai, illetve csendőraltisztek illetményeit, amint külföldön is ezt a rendszert találjuk. Az illetmények rendezésén kívül pedig a rendőrtisztikar kívánsága még az, hogy a rendőrség egyenruházott tisztviselői részére rendszeresítsenek oly rangjelzéseket, amelyek az idők változott viszonyait figyelembe véve, külsőleg is biztosítanák a testület tekintélyét, emelnék a rendőrtisztikar önérzetét, de egyúttal kétségtelen bizonyítékai képeznek az állam elismerésének is. Erre legalkalmasabbnak látszik az egész fegyveres erő tisztjei, valamint a tisztán pénzügyi érdekeket biztosító pénzügyőri tisztviselők által viselt aranycsillag, a nyitott kardbojt rendszeresítése, valamint a fehér gomboknak sárga sima gombokkal való felcserélése, továbbá a rendőrcsapattisztikar rendfokozati elnevezéseinek megváltoztatása. Az államrendőrség egyenruházott tisztviselői kara ezzel csak azt akarja elérni, hogy állásainak rangjelzéseit és elnevezéseit oly módon alkottassák meg, hogy a rendőri mivolt azonali szembetűnése ne megszégyenítést, hanem megbecsülést jelentsen. Rendszeresítsenek tehát esetleg oly rangjelvényeket, amilyeneket még eddig Magyarországon sem fegyveres, sem formaruhás polgári szervezet nem viselt. Ezen utóbbi esetben a legalkalmasabbnak látszik a nagy nyugati államrendőrségek rangjelzéseinek figyelembe vétele, mellyel a rendőrségek kialakulóban levő nemzetközi kapcsolatának ügyét is lehetne előmozdítani és mivel azon rangjelvényekhez a magyar közvéleményben semmi előítélet nem fűződik, kizárólag a rendőrtisztviselői kar magatartásától függene, hogy azok a rangjelvények a katonai szervezetek tiszti rangjelvényeihezhasonló közmegbecsülésben és tiszteletben részesüljenek. Az egyenruházott rendőr tisztviselői karnak számban és értékben tekintélyes részét teszi ki a csapattiszt, az úgynevezett „felügyelői“ kar, mely rendfokozatokba sorolt tagok a „felügyelők” alapelnevezést viselik. Ezen elnevezés, a „felügyelő” szó, a magyar köztudatban, elenyészően csekély kivétellel — az idők folyamán szinte gyűjtőfogalma lett azon alacsony, sőt legalacsonyabbrendű foglalkozásoknak és állásoknak, amelyekhez egyéni hajlandóságon, egészségen és becsületességen kívül ritka esetben szükséges még csak alsófokú iskolai képzettség is, és így sokszor ilyen alacsony foglalkozású ember viseli még e csonka országban is a rendőrtisztikar csapattisztjeire megállapított felügyelői elnevezést. Ezt betetőzte méjg a belügyminisztérium azon szerencsétlen intézkedése, amely 1922. év óta a rendőrség altisztjeit felügyelőhelyetteseknek nevezte el. Ezen idő óta a nagyközönség és a sajtó is az altiszteket egyszerűen „felügyelőknek" nevezi. Mindez lehúzza a rendőrcsapattiszti és ettől elválaszthatatlan, az ezen állásokat betöltő egyének tekintélyét azon mélységbe, amelynek útjain való járáshoz igazán felesleges középiskolai érettségik és egyetemi diplomák megszerzése, katonai iskolák és akadé miák végzése, katonatiszti szakképzett-ség, rendőrtiszti tanfolyamok hallgatása, szakvizsgák letétele, éves gyakorlati szolgálatok, szóval olyan sok irányú képesítés, amilyennek összessége, párosulva kiváló egyéni tulajdonokkal és rátermettséggel is, igen gyakran nem elegendő ahhoz, hogy valaki az állami rendőrség végleges minőségű csapati tisztjévé kineveztessék. Töröljék el tehát a rendőr csapattiszti- kar felügyelői elnevezését és rendszeresítsék helyette a közbiztonsági társszervezetet, azaz a m. kir. csendőrség tiszti állásainak elnevezését, azon megkülönböztetéssel, hogy a csendőr" jelző szó helyett a „rendőr” jelző szó alkalmaztassák, vagyis rendőrhadnagy, rendőrfőhadnagy, stb.... rendőrezredesig, míg a még személyhez fűzött V- rangosztályban a honvédségnél már nem használatos „vezérőrnagy“, tehát ,,rendőr vezérőrnagy” elnevezés volna helyénvaló. Ilyenek a rendőrtisztikar állásainak elnevezései a külföldön, a győző és legyőzött országokban is, így Németországban, Svájcban, Belgiumban, az Egyesült Államokban. Az államhatalomnak egy kézmozdulattal és minden nehézség nélkül módjában áll teljesíteni a rendőrtisztikar erkölcsi és anyagi kívánságait, s megadni az erkölcsi elismerést azon tisztikar előtt, amely minden áldozatra készen, tántoríthatatlanul fog haladni a rendőri szolgálat rögös útjain, egyetlen célja felé: biztosítani az ország közrendjének, közbiztonságának, a személy- és vagyonbiztonságnak minden körülmények közötti fenntartását. Gerőffy Béla filmrendező a Dunába ugrott Holttestét ma kifogták — Egy nagyívelésű karrier összeomlása (A Nemzeti Újság tudósítójától.) Faj®, község csendőrsége ma arról értesítette a budapesti főkapitányságot, hogy egy 35 év körüli férfi hulláját fogták ki a halászok a Dunából, akiben az eltűnés miatt körözött Gerőffy Béla filmrendezőt vélik felismerni. A hullát agnoszkálták és valóban felismerték benne a szerencsétlen sorsú fiatal, nagy karriert befutott filmrendezőt. A tragikus sorsú Gerőffy Béla alig huszonnégy éves korában, tanulmányainak elvégzése után, egy nagy budapesti filmgyár kötelékébe lépett, ahol előbb filmdramaturg, majd rendező lett és egyre-mlásra produkálta a nagysikerű margyiar filmnevezetességeket. Sikerei nyomán elhatározta, hogy külföldre szerződik, különösen, hogy megnősült és felesége lett az ő általa felfedezett kis fiknszínésznő, Lacy von Blondel, kinek karrierjét akarta megépíteni. A szerencse kedvezett a boldog, szerelmes művet párnak, szerződési ajánlatot kaptak mindketten egy nagy berlini filmgyártól. A szerződés igen előnyös volt és kitűnő kilátást biztosított úgy a férjnek, akit rendezői minőségben hívtak meg, mint az asszonykának, akire a legközelebbi film főszerepét bízták. A bemutatkozás várakozásoin felül sikerült Lucy von Blondel egy csapásra filmstar lett, Gerőffy meg nagy filmrendező. Művük világsikert aratott. És ez anyagi helyzetüket is nagyszabásúra építette ki. Aztán tovább dolgoztak, tovább boldogultak — egészen a legutóbbi időkig, amikor Gerőffytől eljártákt a szerencse, filmjei közül megbukott néhány és ez a bukás megingatta állását a vállalatnál. Elvették a rendezést tőle, majd felbontották szerződését ugyanakkor, midőn felesége legnagyobb diadalait aratta mindenfelé. Gerőffy hazajött Budapestre és f elhozta, ide az asszonykát is. De a magyar filmgyártás két év óta úgyszólván teljesen szünetel, elhelyezkedésre semmi kilátás nem nyílott Magyarországon. A fiatal házaspár tehát ismét külföldre utazott, ahol az asszonyt azonnal szerződtették is, a férj azonban — balsikerei miatt — sehol se tudott megfelelő állásba elhelyezkedni. Ismét haza utazott Budapestre. Súlyos gondok kezdték gyötörni, így éltek teljes másfól esztendeig: a férj gondok közt Budapesten, a feleség diadalmasan Berlinben. Egy szép napon pedig válókeresetet indított Lucy von Blondel az ura ellen és nemsokára el is vált tőle. Gerőffy azonban nem tudta elviselni, hogy a felesége is elhangyja. Berlinbe utazott hozzá, kérlelni, hívni kezdte. Az asszony hajthatatlan maradt, házasságuk szerencsétlenségére hivatkozott. Gerőffy egymagában tért vissza Budapestre, ahol három nappal ezelőtt, szerdán este az alsó összekötő vasúti hídról a Dunába vetette magát. Kifogott holttestét Budapestre hozzák Fajszról, hogy a gyászoló család eltemettesse a boldogtalan sorsú fiatalembert. Temetésén képviseltetik magukat az összes magyar mű-