Nemzeti Ujság, 1926. január (8. évfolyam, 1-25. szám)

1926-01-03 / 2. szám

Vaastraap, 1526 JanuáR 3. NEMZETI ÚJSÁG TUDOMÁNY A Magyar Nemzeti Múzeum őslénytára Dr. Noszki Jenő nemzeti múzeumi őr A küszöbön álló Természettudományi Kongresszussal kapcsolatban Fej­érváry Géza Gyula báró a Pester Lloyd 1925 december 5.-i számában figyelmet érdemlő, bátor te sok­­oldalú cikket irt a magyar természettudo­mányi kutatás és haladás érdekében. A cikk alapgondolatát és tendenciáját csak helyesel­hetjük, de az őslénytan muzeális vonatkozá­saira vonatkozó fejtegetésekre tudományos és gyakorlati szempontból a mi speciális magyar viszonyaink figyelembevételével, kötelessé­günk néhány észrevételt tenni A Magyar Nemzeti Múzeum ásvány- és őslénytára három különböző, szerfelett terje­delmes tudományág a geológia, a petro­­graphia és mineralógia, végül a paleontológia gyűjteményeit öleli fel Az első kettő tárgya az anorganikus, a harmadiké pedig organikus természeti tárgyak lévén. Fej­érváry szerint csoportosításuk természetellenes és kor­szerűtlen. A paleontológiát kezdetben bota­nikusok és zoológusok művelték. Csak később került a geológia kormeghatározás címén egyes organikus formákat kereső geológusok kezébe. Ezek nem a múltak életnyilvánulásait keresték a foss­iliákban, hanem csak a vezér­­kövületeket, sőt gyakran pusztán csak külön­böző „alakított köveket“ láttak bennök. En­nek az áldatlan konfúziónak az az erős és egészséges reakció vetett véget, mely a paleon­tológia művelését az arra egyedül illetékes, biológiai technikát és methodikát követő zoológusok és botanikusok kezébe juttatta vissza. Ezért szükségesnek véli, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum őslénytára, miként aa Zürichben és Newyorkban is történt, a zoológiai és botanikai gyűjteményekhez csatol­ta,se élt. E fejtegetésekben több félreértés van, azait a tények objektív megvilágításával igyek­szünk eloszlatni. A Magyar Nemzeti Múzeum ásvány- és őslénytárában valóban három, sőt szorosan véve négy tudományszak anyaga van össze­gyűjtve. Ezek azonban a legszorosabb köte­lékekkel kapcsolódnak egymásba. Gyűjtési körük is lényegében véve elég közeli és egy­mást kiegészítő. Petrographiát alapos mine­ral­óg­iai jártasság nélkül el sem lehet kép­zelni , ezek egyike sem élhet meg geológia nélkül, hiszen kutatási terrénumuk a föld, nem pedig annak egy-két kikapott, elszigetelt, kié szilánkja. A geológusnak viszont úgy a mineralógiai, mint a petrographiai jártasságra minden pillanatban szüksége van odakünn a természetben. Ezenkívül ugyancsak alapos biológiai ismeretekre is szüksége van. Cotta alapvető működése óta Cuvier kataklismás elmélete csődöt mondott s a geológiának vérévé vált, hogy a jelen egyenes folytatása, zökkenés nélküli leszármazása a múltnak. A múlt folyamatait tehát csak akkor érthe­t­­jük meg igazán, ha ismerjük a jelen működő erőit, köztük az életet is és ennek hatásaiból, eredményeiből, összevetve a múltéival, követ­keztetünk arra. Vagyis a geológia mint olyan, lényegében talán jóval inkább biológiai és históriai mintsem anorganikus tudomány. A modern geológiának legfontosabb társ­­tudománya a paleontológia, amely nélkül mozdulni sem tud. De a paleontológia s ennek u. n. uj hajtása, a paleobiológiai sem geológiai nélkül. Az utóbbi lényegileg nem is uj tudo­mány, csak régebben nem adtak neki külön nevet. A paleobiológiának a tér egymásmelle­tő­ségében (facies) és az idő egymásutánjában (korviszony) végzett geológiai részletes meg­figyelések adják meg nemcsak a keretet, amelybe bele tudja illeszteni megállapításait hanem az ellenőrző szabályozót, az Ariadne fonalát is, amely nélkül a paleobiológus har'­­osan eltéved a labyrintusokban. Az őslénytan és geológia viszonya Az őslénytan kétségtelenül élettani alappil­léreken nyugvó tudomány. Ezt egy geopaleon­­tológus sem tagadja, de van abban anorgani­kus elem is jó bőven. Ez magyarázza, hogy legkiválóbb művelői a geológusok közül kerül­tek ki nálunk például Koch, Petkő, Halaváts, Era­tzen ál, Lörenthey, Pálffy, Nopcsa, Vitális, nem is szólva a fiatalabbikról. És a külföldi szaktudósok zöme is kétségen kívül geopaleon­­tológus. Azt a beállítást, mintha a paleonto­lógiát csak biológus művelhetné, az élet, a té­nyek cáfolják meg. Az az állítás, hogy geopaleontológusok Cu­vier után csak vezérkövületeket kerestek volna, vagy pláne a kövületeket csak afféle furcsán alakult köveknek tekintették volna, tévéé beállítás. A Lusus Naturae­ k kora jóval Cuvier, illetőleg Lamarck óta lejárt. A mo­dern geológia azonban jóval utánuk Lyellel indul meg (1880), aki nagyon is behatóan foglalkozik az életnyitvánulásokkal, hiszen kormeghatározásának bázisa az élet fejlődte­, az evolúció. Az anorganikus anyagból, mely ma is éppen úgy alakulhat, mint ail urban, mit se tudna arra nézve kihozni Igaz, hogy sok­szor még a fossiliák se elegendők ily megha­tározáshoz, mert van dynamometamorphoeis is, meg eltérő facies is stb., úgy, hogy más té­nyezőket, a helyzetet, a morphológiai eleme­ket is kénytelen számításba venni — s ezek Labyrintusaiban téved el a paleobiológus az „aiorganikus geológia“ nélkül. A geológia nemcsak anorganikus A geológia nem csak anorganikus tudomány, mint ahogy a paleontológia sem tisztán orga­nikus, még kevésbbé csak zoológiai és bota­nikai és talán legkevésbbé biológiai techni­kán és módszeren alapuló tudomány, mert hiszen a fossziák meghatározása mégis csak a morphológián múlik. Sőt pld. a csigák és kagylók s még inkább az alsóbbrendűek mil­­liárdjainál, amelyek pedig már számuk miatt is sokkal jelentősebbek az aránylag ritka ge­rinceseknél, amelyeket csak antropomorph szemanértékkel szoktunk oly nagyra venni, a legtöbb fotopaleoitológus megáll, vizsgála­tukra nem vállalkozik, mert ehhez igazán erős geológiai jártasságra és érdeklődésre van szük­ség. A fajbélyegeket, amelyek alapján az élő­ket megkülönböztetik, a legtöbb fossilis ma­radványon kívül sem találni“. Természetes, hogy a paleontológiában is jár­­taszoológus és botanikus, akinek az élő ala­kokon végzett vizsgálatok eredménye és meg­felelő összehasonlító anyag áll rendelkezésére, s meg­van a kellő geológiai áttekintése is, alaposabb revíziós vagy részletmunkát végez­het, mint az elsősorban felvételi munkával fog­lalkzó geopaleontológus, akinek az uj alak, uj faj a kormeghatározáshoz nem fontos s ha esetleg le is írja, az eltérést kivánja vele jel­lemezni, vagyis lényegileg nem specializáló, hanem generalizáló munkát végez. Adatait, uj fajait azután a biológus revízió alá veheti a rendelkezésére álló nagyobb összehasonlító anyag alapján. A biológus azonban nem jár­hatja be részletesen és összefüggően az egyes vidékeket, mint a stratigraphus. Nem tartí­­rozhatja száz és száz rétegét, nem figyelheti meg és jegyezheti fel ezek változásait és át­meneteit, nem gyűjtheti be életmaradványait, amelyek a paleontológiának azután a lénye­ges anyagát adják. Mert csak egy-két helyről összegyűjtött kövületből — ha még annyira „locus classicusok“ is azok, különösen ha csak egyes speciális fajokat gyűjtenénk össze — nagyon is primitív képet sikerülne szerezni az illető kor életéről is. S így bizony a paleontológiában éppen olyan szükség van, ha nem nagyobb, a tárgy és adat összegyűjtő geopaleontológusokra, mint a re­­vizionáló, magyarázó biopaleontológusra, kü­lönösen pedig muzeológiai szempontból és ki­vált a mi mai viszonyaink közt, mikor a mú­zeumba jóformán csak a mamutdcsontokat hordanak be eladni patikaáron. S ez ta­lán még­se elég a paleontológiához! A paleontológiai anyag háromféle osztása nem vinné a kérdést előre, sőt ellenkezőleg. Egy-két hézagot talán betömne, de tizannyi újat nyitna. A ásványtárat formálisan teher­mentesítené ugyan némi anyagtól,­­ de magát az összetartozó anyagot háromfelé szakítaná; nem is szólva az irodalomról, amelynek oroszlánrésze mégis csak ugyanazokban a folyóiratokban jelent meg, mint a geológiaiak és minerológiaiak, hogy szednék szét ezeket? Vagy hogy szereznék be most ezeket két új he­lyen is, mikor az óriási paleontóligai termelés­sel anyagiak hijján az egy helyen sem tudunk lépést tartani. És mi lenne a gyűjtési körök­kel, hogy lehetne a geológusnak vagy a geo­­paleontológusnak megtiltani hogy ne gyűjtse be azt az anyagot, amelyre a biopaleontoló­gusnak is szüksége van? S ha külön-külön mennének ki az egyes specialisták gyűjtő­­utakra, nem húszszoros energiapazarlás volna­­? A hazai paleontológiai anyagból, saj­nos, igen sok hiányzik nemzeti múzeumunkból. A 70-es évekig múzeumunk is megkapta az akkori jóval lelkesebb és buzgóbb gyűjtők révén az előkerült anyagot, már amit a jóval kedvezőbb helyzetben levő Bécs le nem fog­lalt. A kiegyezés óta azonban vidéki és más központi intézmények is sorompóba lépnek. A Földtani Intézet, melynek gyakorlati célja mellett a föld- és őslénytan tudományos mű­velése is feladata, ifjús, intenzív, egyre gyara­podó erejével, az összeomlás előtt már 25—30 tudományos szakemberével, megfelelő segéd­emélyzetével, hatalmas anyagi erejével fel­szerelésével és tágas helyével, az ország jó­részének paleontológiai anyagát saját múzeu­mába gyűjti be. Ugyanezt teszi kisebb mérték­ben az Erdélyi Múzeum és a­­többi vidéki mú­zeumok felpezsdülő erővel. A megcsonkítással ezek jórésze elszakittatván tőlünk s mivel leg­alább is a feleslegüket, a duplumokat annak idején elfelejtették beszolgáltatni a Nemzeti Múzeumnak, most ezzel tudományosságunkra szinte pótolhatatlan veszteségek hárultak. Múzeumunknál a helyszűke már akkor erő­sen érezhető volt a szűk térre szorított termé­szeti gyűjteményeknél, különöse­n pedig a ha­talmas tömegekkel dolgozó paleontológiánál. Meglévő anyagunk jórésze pincékbe, ládákba szorult. „A régi, öreg, elavult múzeumnál“, ahogy akkoriban beszéltek róla az új privile­gizált intézményekkel szemben, nem tartott lépést a szakszemélyzeti létszám emelkedése sem s igy a megfelelő extenziv fejlődés is el­maradt Legfeljebb a nevezetesebb lelőhelyek anyagát tudta összegyűjteni az egyetlen pa­leontológus, úgy, hogy hivatalos szabadságát is erre használta fel, nem szólva nagy Sem­­seynek adományairól, aki páratlan áldozat­­készségével nemcsak szép és nagyértékű kül­földi „díszpéldányokkal“ gyarapította ásvány­tárunkat, hanem hatalmas tudományos értékű összehasonlító faunákkal is. Ehhez számítva a jórészben külföldi, de ma már kincseket érő régi anyagot, ha helyünk volna, még így is öt-hatszor annyit tudnánk kiállítani, mint már van. S váljon az állat- és növénytárnak volna-e ma erre helye? . . . És szakembereiknek a szó szorosabb értel­mében vett zoológia! te botanikai elfoglaltsá­guk mellett volna-e a paleontológiai anyag feldolgozására, különösen pedig begyűjtésére megfelelő idejök. Holott, mint látható, a leg­­fontosabb ágazat — a conditio sine qua non — a hazai alapvető gyűjtésnek oroszlánrésze még hátra van. És ennek a révéi meg volna a lehe­tőség (cseretárgyak révén is) a szisztematikai phylogeniai oldal megoldására, sőt a szüksé­ges biológiaira is, valamint egyéb fontos tudo­mányos múzeumi feladataink elvégezhetésére, melyet főigazgatónk oly pregnánsul körvona­lazott emlékezetes székfoglaló programbeszé­dében e pár mondatban: „A Magyar Nemzeti Múzeum, illetve a decentralizáció által kiala­kult osztályainak feladata a gyűjtési körébe tartozó magyar vonatkozású anyagnak a lehe­tőség határáig teljes felkutatása, (és ezen van a hangsúly) műszerezése és előkészítő fel­dolgozása a­­ munkálatok eredményének pub­likálása, továbbá az intézeti tisztviselők és minden tudománnyal foglalkozó kutató és szaktudós munkájának az anyag és a megfe­lelő kutatóhelyisé­g stb. rendelkezésére bocsáj­­tása által való támogatása, végül a fiatalság tudományos továbbképzésének lehetővé tétele. E mellett másodsorban a népművelő és oktató hivatás.“ Ezeket a feladatokat osztályunk is teljes erejével iparkodik megoldani a személyzeti hiány miatt ugyancsak erős megterheléssel és a szorosabban vett tudományos foglalkozás lehetőségében is erősen gátolva, nem is szólva a már szinte katasztrofálissá váló felszerelés, hely-, anyag­ stb. hiányáról, így a kutató zoo­lógusoknak, akik paleontológiai irányban is tevékenykedtek, rendelkezésére bocsáj­totta a keresett és meglévő anyagot, könyveket, esz­közöket, felvilágosításokat. De anyagi, tárgyi hiányokon pusztán csak újabb kombinációkkal és variációkkal nem lehet segíteni, hiszen energiákról van szó, amelyeket a fizika tör­vényei szerint csak energiákból lehet előállítani, transzformálni, s ilyesféle szértdarabolásokkal foglalkozni, mikor inkább az erők, energiák tömörítését, célszerűbb felhasználását kell propagálni, céljatévesztett dolog volna, még akkor is, ha ezt két külföldi mauzeum úgy látta volna jó­nak, de hisz 398 az ellenkezőjeképen teszi Együttműködésre kell törekedni Vagyis még a természettudományi kutatás fejlődése szempontjából is sokkal célszerűbb, ha szem előtt tartva a nagy érintkező körűiket és egymásra utaltságot, inkább együttműkö­désre törekszünk, mint erőszakolt differenciá­lódásokra ilyen kisebb részletekben, még egymással szemben is, holott a vállvetett együttműködés nem csupán a reális tárgyú tudományszakokon belül szükséges, hanem a kutató emberi elme tevékenységének más el­nevezése alatt szereplő nyilvánulásaival, a humanisztikus tudományokkal szemben is. Hiszem egy-egy kérdésre, annak igazán helyes megértésére a legnagyobb világosságot sokszor éppen a kérdés történeti fejlődése és a hozzáfűződő kapcsolatok derítenek. Azon kell igyekezni hogy a fő problémát: nemzeti tudományosságunknak, Nemzeti Múzeumunknak és ebben is a természeti tájainak legégetőbb kérdését, a tiszta tudo­mányos kutatás lehetőségeit, a helyet, a teret, megfelelő segédeszközöket, szóval tettel, fel­­világosítással, agriációval megoldhassuk. É3 21 lőtt államgépezettől varra, hamv­a tárcedálo­­mat is fölrázva rak, önző, halálba vivő leibor­­giájából. Mert az tény, hogy saját legorcas­­eabb érdeke fűződik hozzá, hogy az anyagi előhaladáshoz szükséges előfeltételek meg­teremtődjenek itt. Amíg a természettudományi kutatások a megfelelő eszközök te ketmtősé­­gek nélkül legyőzhetetlen akadályokba ütköz­nek, addig várhat-e itt valaki eredményeket ée jobb jövés a mi szegény rotl­aiSUA, szép hazánkban ! Uj alapok, uj nestyéa, uj lehetőségek te energiak csak ezen a réven keletkezhetnek. 8 ezeket nem előzheti meg a praktikus felhasználásuk — apró­pénz­re vál­tások — a „films ante patrera!“ A szombathelyi káptalani levéltár Sokan megfordultak már a szombathelyi ó templomban, de annak rejtett kincseiről csak kevwkul tudnak. Ezeknek a ki nemeknek a leg­­becsesebbjei közé tartozik a levéltár, ahol dicső mattunk mozaikjai pihennek vakos kötetek­ben és eteárgust pecsétes kutyabőrőtön. A káptalani levéltár a sekrestye felett az emeleten van elhelyezve két tagú helyiségben, ahová szűk csigalépcső vezet. A termek külső ablakain vastáblák vannak, a belső ablakok pedig a szentélyre nyílnak. A könyvek és ok­mányok plafonig érő 5—1 méter magas szekré­nyekben vannak, előttük nehéz létrük, hogy a legfelső polcokhoz is hozzáférhessen az ember. A terem közepén hosszú asztal fakult söld posztóval Xsterl­on, rajta trag­énta tartó, porzó, toll te -vendégkönyv. Amint a szép vilá­gos helyiségbe beléptem, a levéltáros először is a vendégkönyvet tette elém, ahová nevemet és jövetelem célját kellett beírnom, aztán sorra vettük az egyes szekrényeket 1850 előtt ugyanis a káptalanok voltak a hi­tes helyek, amelyek körülbelül a mai kir. köz­jegyzői intézménynek feleltek meg. Mindjárt az első teremben hatalmas, bőrbe kötött név­mutatók vannak, az úgynevezett protokolláriu­­mok, amelyekben a XIII. századtól kezdve egész 1850-ig a vasvári, illetve a szombathelyi székeskáptalan mint hites hely előtt megkö­tött jogügyletekben szereplő nevek vannak fel­tüntetve a jogügylet tárgyának rövid megje­lölésével A protokollárium mutatja azonkívül az évet és a protokollum, azaz jegyzőkönyv számát. A névmutatókönyvekkel szemben van­nak a protokollumok, ugyancsak csattos, bőr­táblás féliánskába kötve. Végiglapoztam min­den egyes kötetet. Az összes Jegyzőkönyvek így kezdődnek: „Noé capitul­um“, azaz: „mi, a káp­talan, mint hites hely tanusítjuk a alábbia­kat“. Ezután következik a Jegyzőkönyv tulaj­­donképeni tartalma. A mutatók és Jegyzőköny­vek persze mind latinul vannak írva, ha 1800 után csak a kezdő sorok, azaz csak az előírt forma latin, míg a tulajdonkénen­ tárgy eleinte elvétve, később pedig mind gyakrabban zama­tos régies magyarsággal van b­írva. Itt őriztet­nek egy és más hites helyek jegyzőkönyvei is, például a kapornaki apátságé A régi kötetekben leggyakrabban már ki­halt családok nevei szerepelnek, az újabbak­ban azonban a ma is élő, leginkább nemesi csa­ládok neveivel találkozunk. A nevek mellől az előnév, praedikátum echo­lsem hiányzik és aki nemes volt, annak a nevéhez a nobilis szó is odah­atott. A régebbi kötetekben is pompásan olvashatók a szépen megkangrafált betűk, az újak olvasása pedig alig okoz nehézséget. Mozaikszerűleg felsorakozik a csendes tel fóliánsokban valamennyi vasi család története. Valami fontosabb ügye mindegyiknek akadt, elment a káptalanhoz és ekkor már megörökít­­tetett egy „Nos capitulum“ kezdetű jegyző­könyvben. A második szobában a protokollumokhoz való akták vannak. Ez képezi a levéltár mag­­vát, de nehéz megmondani nem-e képvisel na­gyobb értéket a többi anyag. Itt őrzik a káptalan és a püspökség ősi leve­­leit, vannak birtokbejárási jegyzőkönyvek, sok donációs levél és egy külön záros szekrényben függő pecsétű királyi levelek. Itt őrzik a Po­gány családnak Róbert Károly idejéből való oklevelét, igen szép iniciáléval, Mátyás király­nak a Botka családnak adott diplomáját, ame­lyen hatalmas viaszpecsét csüng sárga, fehér és kék színü selyem zsinóron. Sok adat van a Béryekről, akiknek eredete a honfoglalásig nyúlik vissza. Van ezeken kívül sok gyönyörű régi diploma és okirat, amelyek bármely levél­tárnak díszére válnának. Egyelőre annyit, mert a részletesebb közlés minden darabra nézve hosszas tanulmányt igényelne. Századokra visszaemlékezve betsizgetem az elfakult írásokat és hogy teljes legyen az illú­zióm, közben hát a főtemplomban erős tenorral felzendült a „káptalan“ reeperás éneke. Szed­ertik Jenő dr. ■Syőrífy sez­onáev, l4 jobb ZUvUe!­ben! IV. Irányi­ utca 25

Next