Nemzeti Ujság, 1926. november (8. évfolyam, 249-272. szám)

1926-11-09 / 254. szám

Kedd, 1926 november 9. NEMZETI ÚJSÁG SZÍNHÁZ, művészet A szerző ma csak szövegszállítója a színháznak A színpad a rendező diktatúrája alatt nyög . Tristan Bernhard nyilatkozik a színházról, a színdarabk­ákról és a mai rendezőkről Berlin, november 3. (A Nemzeti Újság tudósítójától.) Ma már rö­­videbb az út Páristól Berlinig, mint még né­hány évvel ezelőtt volt. Persze, abban az idő­ben még nem volt aktuális a sokat emlegetett Lovarno­s Briand és Stresemann között a kis Thoiryban folytatott tárgyalások sem fakasz­tották vérmes reményeiket a két birodalom békülésre kész pártjainak lelkében. Ma Paris csak egy jó éjszakányira van Berlintől. A­s ember Párisban kényelmesen elhelyezkedik a keleti expressz kelle­m­esen fűtött hálókocsijá­ban és ha idegeit nem rémítgeti fölöslegesen az Európában ma oly gyakori vasúti szeren­csétlenségek gondolata, észre sem veszi az utazás fáradalmait, egy jót alszik és uzsonná­ját már a német főváros legfényesebb etablis­­cementjában, a napokban megnyílt Palais de Parisban keltheti el Talán a német főváros­nak ez az időben való közelsége az oka annak, hogy Párisban ismét népszerűvé vált a tradi­cionális francia jelszó: a Berlin! Csakhogy ma más értelemben használják, mint annakelőtte. Ezt bizonyítja a statisztikai kimutatás is. Ber­lin idegenforgalmi statisztikája a múlt évi adatokkal szemben minden külföldi államra vonatkozóan kivétel nélkül erős csökkenést mutat. Csak a francia látogatók száma emel­kedett közel nyolcvan százalékkal. • Tegnap előkelő francia vendég érkezett Ber­linibe. Szívesen fogadták, hisz azok közé a francia írók közé tartozik, akik a kitűnő Ro­main Rolandnal, Jules Romainsnel és Paul Valeryvel együtt oly fenkölt ihlettel tudnak beszélni a pacifizmusról — a német hallgató­ság előtt. S azonkívül, hogy a Rajnán innen meggyőződéses békeangyal, még kiváló dráma­író is, akinek szellemességén szívesen mulat a német fővárosnak Brecht és Bremen jäger­­inges költészetéhez szoktatott közönsége. Tristan Bernhard ez alkalommal nem politi­zálni jött Berlinbe. Még Európa szellemi arisztokráciájának szükséges egyesülését is csak mellékesen érintette. Csak a fehér asztal­nál, a harmadik fogás után. Kizáróan csak azért jött, hogy jelen legyen Reinhardt hu­szonötéves rendezői jubileumán, amelyet Reinhardt barátai síppal, dobbal és a reklám egyéb hangos eszközeivel olyan ügyesen ren­deztek meg, mintha a színpadi rendezés művé­szetét egyenesen­ magától Reinhardttól tanul­ták volna. Tristan Bernhard végigszenvedte a tisztele­tére rendezett bankettek hosszú sorát és köz­ben ellátogatott Reinhardt kamaraszínházába, ahol „Der gefaellige Thierry“ cím alatt éppen most játsszák egyik nagysikerű darabját. A premier alkalmával Alfred Kerr, Berlin leg­­rosszabb májú kritikusa azt írta a rendezésről, hogy nagyon ügyes volt és ha Tristan Bern­­hard végignézné az előadást, talán még maga is ráismerne darabjára. Előadás­ után Tristan Bernhard a berlini PEN-club vendége volt. A vacsora végével hamarosan tisztelőinek vastag gyűrűje vette körül. Természetesen a színházról, a színpadi irodalomról és a mai modern színpadi rende­zésről esett a legtöbb szó. • A szellemes francia szemmel láthatóan ele­mében volt. Egyszerű, mesterkéletlen modor­ban konferált, de szavai hol szellemesen szi­porkáztak, hol maró gúnyba voltak mártva. Maró gúnyba a mai előtérbe tolakodó rendezői teóriák ellen. — A ma színházában — mondotta — minden a közönség jóakarata érdekében történik. Talán még a színpad d­eszkáit is ezért építették a rivalda felé lejtősen, hogy ezzel is jelképezzék: íme, még a színpad is hajbókol a mindenható közön­ség előtt. — A ma színházában az író csak má­­sodrangu szerepet játszik. Ő szállítja az előadáshoz a szükséges szöveget s ezzel ki is merítette a reá háruló feladatokat. Éppen ezért talán túlzott is, ha az elő­adott színdarab íróját nagyképűen „köl­tőnek" nevezik. Ennek semmi jogosult­sága sincs. Leghelyesebb volna röviden „szövegszállító”-nak nevezni. Hisz az előadáshoz szükséges egyéb kellékek szál­lítói sem költőik, hanem egyszerű szállí­tók, bár a mai színházi előadás sikeré­hez legalább annyival járulnak hozzá, mint az elmondott szöveg szállítója. Gon­doljunk csak a sok pompás ruhára, az illúziót keltő díszletekre, az eredeti vilá­gításra.­­— A régi időben az írót „mesternek" nevezték. Ma­jd a megkülönböztető titu­lus már csak a­­ színésznek jár ki. A színházban az utolsó kulisszatologató is tudja, hogy a színdarab írója csak ötö­dik kerék a kocsiban. És érdemének meg­felelően kezelik is. — Igaz, hogy az előadás sikerében némi szerepet a darab szövege is játszik, de semmiesetre sem olyan fontos szere­pet, mint a darab írója gondolja. Egy csomó autoszuggesztió kell ahhoz, hogy az író önmagát lássa az előadás közép­pontjaiban.­­— Napjainkban az alkotó költő helyébe a színpadon az alkotó rendező lépett. Egy színdarab, dráma vagy komédia csak akkor válik élővé, ha a rendező már át­­gyúrta, átformálta s rányomta egyéni al­kotó művészetének bélyegét. A dráma alakjai addig csak holt betűk voltak, akikről csak az író képzelődése gondolta, hogy élnek és mozognak, éreznek és cse­­lekesznek. A rendező ihlető lehelete alatt kezdenek csak igazán élni és igazi embe­rekké lenni. Hogy ezután néha gyakran egészen más emberek elevenednek meg a színpadon, mint amilyeneket a szövegíró írás közben maga előtt látott, arról iga­zán nem tehet a rendező. Az író rosszul látta meg darabjainak alakjait s nem ott­honos a kulisszák világának ezer rejtel­meiben. Röviden, nem ért a darabíráshoz. — A mai rendező még a régi klasz­­szikusokat sem hagyja békében. S néha valóban sikerül is a régen beporosodott darabokból olyan hatásokat kicsiholni, amelyekre a klasszikussá patinásodott író nem is gondolt. Ennek oka az, hogy a modern rendező a színpadon nem is­meri a tekintély elvét. Előtte mindenki egyforma, aki az előadás sikeréhez va­lami módon hozzájárul. Ezért kezeli a modern rendező a patinás klasszikust „ta­lus” módjára, aki esetleg neki köszönheti dicsőségének újkori renaissanceát. — De ezek a rendezők még nem a leg­rosszabbak. Vannak olyanok is, akik a már kész drámát a saját ízlésük szerint dolgoztatják át a színdarabk­ával. Akik elhitetik a szerzővel, hogy drámája csak akkor lesz hatásos, ha az ő akaratuk és el­képzelésük szerint gyúrja át a dráma anyagát. A kétségbeesett szerző beugrik a mindenható rendezőnek s észre sem veszi, hogy drámája egészen máshová lyukad ki, mint ahogy eredetileg elképzelte. Ezek a rendezők a legveszedelmesebbek, mert rendszerint rossz útra vezetik a még haj­lékony tehetségeket. Az egyre szaporodó hallgatóság figyelmes érdeklődéssel hallgatta Trisztán Bernhard fesztelen beszélgetését. Volta­k köztük jó nevű írók, akik nem egy alkalommal a saját bőrü­kön tapasztalhatták a szellemes francia meg­jegyzéseinek találó voltát. Voltak köztük jó­­nevű rendezőik is, akik azonban együtt nevet­tek a nevetőkkel, mert a gúnyos megjegyzé­sek élét­­ egyikük sem vette magára . A Belvárosi Színház sorsát Bárdos Arim igazgató és a részvénytársaság meg­egyezése dönti el Ha a megegyezés nem jön létre, kényszeregyezséget kérnek A Belvárosi Színház­ válságának meg­oldását színházi körökben mára várták. Vasárnap hosszas tárgyalás folyt Hal­mos Géza dr. miniszteri tanác­ossal, aki hajlandó a Belvárosi Színházat átvenni, de csak akkor, ha a részvénytársaság meg tud egyezni Bárdos Artur igazgató­val, mert neki más igazgatójelöltje van. Ehhez képest még vasárnap délután tárgyalás indult meg a Belvárosi Szín­ház részvénytársaság ás Bárdos Artur kö­zött. A részvénytársaság arra szólította fel Bárdos Artúrt, hogy mondjon le arról a körülbelül 500 milliót kitevő követelé­séről, amelyet a részvénytársasággal szemben támasztott. Bárdos Artúr azonban, aki követelését már így is 2 évi fizetésre szállította le, ki­jelentette, hogy erről a követeléséről sem­mi körülmények közt nem hajlandó le­mondani. Erre ma délel­őt­t Halmos Géza dr. és a Belvárosi Színház társulatának tagjai fel­keresték a Színészszövetséget, ah­ol Hal­mos Géza dr. kijelentette, hogy hajlandó átvenni a színházat megfelelő tőkével és összes kötelezet­tségei­vel, de csak abban az esetben, ha Bárdos Artúr igazgatóval a színház mai tulajdonosai megegyeznek. . Ma tehát az a helyzet, hogy­­ tisztán Bárdos Artúr igazgató és a színház mai tulajdonosainak megegyezésén múlik az, hogy fen­tartható-e tovább a Belvárosi Színház vagy nem. A tulajdonosok az­zal érvelnek és azzal akarják Bárdost a követeléséről való lemondásra rábírni, hogy a színház költségei eddig közel négy miliárdot emésztettek fel s a színhá­zat egy csomó s­zerződéses kötelezettség és körülbelül 100 milliós adósság terhe is nyomja. Viszont Bárdos Artur azon az állásponton van, hogy mint a színház ala­pítója és igazgatója legkevesebb kétévi végkielé­gítés­t követelhet akkor, mikor szerződése sokkal magasabb végkielégítés követelésére jogosítaná fel. Holnapután délelőtt különben valószí­nűleg társulati ülés tesz a Belvárosi Szín­házban, amelyen, ha addig a megegyezés létre nem jön, Molnár Dezső dr., a Színész Szövetség igazgatója bejelenti, hogy a szimilán a jelenlegi formában fenn nem tartható, a részvénytársaság ennélfogva kényszeregyezséget kér, így alighanem újabb konzorciumra van kilátás a Belvá­rosi Színházban. A késő esti órákban egyébként iibról értesülünk, hogy minden remény meg van a kívánatos megoldásra s a kényszeregyezségre nem fog sor ke­rülni. ~ imm wmb ?t­t. m A MALÁJ­I SZŰZ Fift­­­kas tőrt. 6 felv. OLIVE BORDEN Az uj direktor. Vigjátéfeattrakció 6 felv Pufi Holywoodban. Burleszk 2 felv. A kisdadi tolvaj örömet lop sildedbe, mosolyt csal arcodra ! Filharmónia A filharmonikusok hangszereik és kottaállványai­k egész erdejével második koncertjükre áttelepedtek a Vigadóba. Az úgynevezett B-sorozatú hangverse­nyek, amelyeknek a mai est megnyitója volt, mind itt lesznek, ebben a mesehan­gulatot árasztó teremben, ahol a gyö­nyörű falakat ha megkopogtatja valaki, azok az öreg Erkel Sándor és a mainál jóval fiatalabb Berner nevét verik visz­­sza, tehát azt az időt, amikor a magyar dirigens-kérdésen senkinek sem kellett töprengeni. Egykor állandó tanyája volt ez a gáláns pompájú hajlék a filharmo­nikusoknak. Nem is pártoltak volna el tőle, ha kényes fülek nem fedeznek fel bizonyos bajt az akusztika körül, amit újabban sikerült szerencsésen megjaví­tani, ha nem is annyira, hogy teljesen ideális lenne, egy minden szempontot ki­elégítő nagy koncertterem szükségessége pedig tárgytalan. A zeneakadémiai te­rem olykor ugyanis kicsi ahhoz, hogy helyet adjon az érdeklődésnek s ha pél­dául Strauss Richárd- vagy Mahler-fél© zenekar kezd benne háborogni, ezt az apparátust nehéz elrendezni s a falakat és az első sorokban ülők dobhártyáit ugyan­csak megremegteti a roppant hangtöme­gek ostroma. A második filharmóniai est meghozta az első magyar újdonságot, amelyet még követni fog, persze hazai újdonság, de mint múltkor már említettük, fölötte vé­konyan. Kazacsay Tibor kéziratban levő szvitjét mutatta be a zenekar, amely három rövid zenei képet foglal össze Keleti képek címmel. Az első: Vonuló karaván a sivatagban, a második: Tuniszi vásár (ritmikai változatosságában, szín­­keresésével ezt véljük a legsikerültebb­nek), a harmadik: Fegyvertánc. Karacsay rokonszenves tehetségű s nem először szereplő ember a filharmonikusok műso­rán. Mostani szvitje is érdemes munka, a hangszerek „jól szólnak“, egészben a három kép „keletisége" azonban inkább csak kinsőséges, költői helyett globetrot­­teri beszámoló. Lhevinne volt az est vendég virtuóza, a zongora ezúttal az ő keze alatt koncertált a zenekarral, révisekig b­irtok­ba véve, le­nyűgözve e rendkívüli mű­vészkéz szuve­rén erejétől. Csajkovszki zongoraverse­nyét játszotta Lhevinne, tökéletesen pre­zentálva annak minden tartalmi és for­mai csillogását, igazán nagy stílusban. Lhevinnet, aki vagy nyolc évvel ezelőtt, még a háború alatt járt utoljára Buda­pesten, a­ közönség tombolva tapsolta. A műsor második részét az Alpesi szimfónia töltötte ki. Strauss Richárdn­ak ez a ha­talmas méretű zenei freskója. A filhar­­monikusok ma szerepeltették harmadszor ezt a minden színében, dallamában, h­ang­­képletében germán szavú szimfóniás költe­ményt, amelyben a zenekari technika, a vele való bánás boszorkányos tudásán kívül annyi lírai mondanivaló, költői képzelet is van, hogy nem lehet igazuk azoknak, akik Strausst szeretik hideg észmuzsikusnak nevezni, „spomgyával a szíve helyén". A zenekar a feladatot, a­mellyel itt szembekerült, bravúrosan ol­dotta meg. A hangversenyt Tütel Bernát vezényelte. (Döbr.) — Városi Színház. Az a fiatal operai gárda, amelyet a színház az idén meg­szervezett, kétségkívül szorgalmasan dol­gozik. Ma este két kisebb, de korántsem könnyű dalműben jelentkezett ambiciójá­val s ennek az ambíciónak eredményé­vel. Uj betanulásban adták a Parasztbe­csületet s a Sevillai borbélyt. Mascagni egy fel­vonás­os­át zeneileg Márkus Dezső készítette elő és vezényelte, Rossini víg­­operáját pedig Weingartner F nix. A Parasztbecsület szereplői közül elsősor­ban Bodó Erzsit említjük, Santuzzát éne­kelte. Amit nyújtott, az hangs­zéps­ég dol­gában teljes elismerést érdemel, csak a temperamentum volt az, amit ebben a Santuzzában keveseltünk. Santuzza és Turridu nagy kettősének a szenvedély magas lobogású duettjeként kell hang­­zannia: ma ehelyett puh­avonalú, szenti­mentális duettet kaptunk. Általában nem egyszer jobb lett volna kevesebb elnyúj­­tottság a tempókban. A Turridut emeklő Halmos János ezt a drámai tenorszere­­pet hanggal még nem bírja, Alfio szere­pében jó volt Kovács Dezső. A Sevillai borbély annyi énekesszínészi kultúrát ki­ván, előadása oly stílusnehézséget jelent, hogy itt egyelőre csak azt a buzgó igye­kezetet konstatálhatjuk, amely a szerep­lők: Csóka Béla (Figaró), Szedő Miklós (Almaviva), Makai Mata (Resina), Ver­mes Jenő (Basilio), Med­veczky Bella (Marcellina), Pajor Ödön (Bartolo) részé­ről meg­volt. Weingartner vezénylőpál­yája alatt a zenekar Rossini gyöngyöző dallamait kitűnően szólaltatta meg, ma is kitűnt a vonások tömör, tiszta tónusa, A rendezőének, főleg a Part-értbecsület­­nél több mozgalmasságért, előbb színpadot kellene nyújtani, a kórus, a nép úgy állt a színpadon, mintha a fotográfust várná. — A Forgács Rózsi Kamaraszínház szezon­nyitása. Forgács Rózsi kamaraszínháza va­sárnap kezdte mag­us szezonját a Kis Komédia színpadán. Az új szezon premierje is a fiatal­ság jegyében folyt le. Miként a tavalyi szezon­­ban, a kis színház törekvő együttese főleg fiatal szorzóik műveinek bemutatásával ért el szép sikereket, az új szezonban is, úgy látszik, ezt a komoly és mindenesetre dicsérendő iro­dalmi célt akarja szolgálni Forgács Rózsi kamaraszínháza, amelynek együttese tavaly óta jelentős változáson ment keresztül. A szinprimbn eddig jóformán még nem is szerepelt fiatal és teljesen kezdő színészek alkotják az ensemble­t, akiknek még sok iskolára van szükségük, hogy elismerésre méltó színészi munkát tudjanak produkálni. Előadásukban nem volt egység, széteső, kapkodó a játékstílusuk, bár elvi­tat­­­hatatlan némelyik tehetsége. Az előadás ki­forratlansága miatt nem is érvényesültek a­ bemutatott egyfelvonásosok értékei sem. A két szerző közül Gróf Lajosnak két kis szín­műve került előadásra, amelyek közül talán a „Trubacsenko“ az értékesebb. Ez a kis darab színes orosz életkép a fő­nemesség életében, amelyben inkább az ügyes rajzú epizódokon van a hangsúly. Másik egyfelvo­násosa: Szivei­, feldolgozása túlságosan lírikus, bár itt is van érték, ez pedig a párbeszédek gördülék­enysége, alevemsége. G. Miklósy Ilona, a pesti lapok tárcarovataiból eléggé ismert írónő volt a másik debütáns, aki Napóleon csatát nyer e­ kis darabjában, amely inkább novella, mint színpadi alkotás, egy kedves epizódot dolgoz fel a világhódító császár életéből. Az együttes tagjai közül igen jó volt Forgács Rózsi, bár alakításának néhány részében erősen túloz, ezenkívül ügyesen játszottak Kiss László, Sár­­mássy Miklós és a szintén jó erőnek mutatkozó Horváth Évitké. Az előadást, amelyet nagy­számú közönség nézett végig, Vándor Kálmán író beszéde vezette be. (kegy.) — Az Akadémia harmadik osztályának fel­­olvasó ülése. Hétfőn délután a Magyar Tudo­mányos Akadémia III. osztálya Horváth Géza elnöklésével előadóülést tartott. Kürschák­ Jó­zsef rendes tag ,,Az utolsó száz év a matema­tika történetéből Magyarországon" civiű cen­­tenáris előadásában Bólyai Farkasnak és fiá­nak, Jánosinak munkáiról és na­gyértékű ma­tematikai eredményeiről beszélt. Az érdekes előadás nagy tetszést váltott ki a hallgatóság köréből. Utána Mauthner Nándor vendég mun­káját „Egy új gall-acetopheen szintézise" címéit Ilosvay Lajos rendes tag terjesztette elő. Utána ugyancsak Ilosvay Lajos ismertette Zech­­meister László és Cholnoky László vendégek részéről „Vizsgálatok a paprik­a festéséről" címen beterjesztett munkát. Fröhlich Izidor rendes tag ezután Széll Kálmán vendég mun­káját: „A nem merev molekulákból álló két­­atomú gázok entrópiája" címen mutatta be. Végül Tokody László vendég részéről: „A ma­gyarországi stephanitok" című munkát Zi­­­mányi Károly rendes tag ismertette. Az elő­adóülés után zárt ülés következett, melyben folyó ügyeket tárgyaltak. 11

Next