Nemzeti Ujság, 1927. február (9. évfolyam, 25-47. szám)

1927-02-27 / 47. szám

Vasárnap, 1927 február 27. NEMZETI ÚJSÁG Paletta d­etűsor vagy művész. Nagynevű vagy szívünkhöz közelálló emberek em­léke ápolásának mindig egyik legneme­sebb megnyilatkozási módja volt az, ha a kortársak hivatott művészecsetjére vagy vésőjére bízták az illető vonásai­nak az utókor számára való megörökí­tését. A művészet az a terület, amelyen a gép nem versenyezhet az emberrel. A fénykép rideg tárgyilagosságából hiány­zik a teremtő eszme, amely pillanatnyi részlethűségek helyett örökérvényű mű­vészi igazságokat keres az emberben. Ezért helytelen az az utóbbi időkben gyakorivá vált szokás, hogy az állam és egyéb nagy köz- és magánintézmények már életükben is nagy vezetőegyénisé­geiknek képmását akkor készíttetik csak el a művésszel, mikor az ábrázolandó már elköltözött az élők sorából. A mű­vész ilyenkor az ábrázolandó külső-belső tulajdonságai ismeretének hiányában kénytelen fénykép után dolgozni, amit maga is tökéletlennek tart és kedvetle­nül végzi. Hogy e munkát egy igazi nagy művész milyen lealázónak és mél­tatlannak tekinti, azt csak az tudja meg­érteni, aki a portrénak, mint műfajnak természetével tisztában van. A portrét sajátos természete a legne­hezebb képzőművészeti műfajok egyikévé avatja. Itt t. i. két rendkívüli szempont szerepel. Az egyik az, hogy míg más területeken a művész az érthetőség hatá­rain belül szabadon idealizálhat (a kon­struktivisták, futuristák, kubisták eze­ken kívül is idealizálnak), csoportosig hat, színezhet, addig itt csak karakteri­­zálni szabad, mert különben az igazság ellen vét, ami annyit jelent, hogy a portré nem hasonlít. A művész a soroza­tos ülések alatt kianalizálja és felszínre hozza modelljének mindazon külső-belső jellemző vonásait, melyek szintéziséből kialakul a karakter. Erre a fényképező­gép nem képes. A második szempont, hogy a jó portré nemcsak az ábrázoltra, hanem az ábrázolóra is­­hasonlít s így voltaképen két temperamentum ötvözete, tükörképe: a modellé és a­­ művészé. Gyakran e kettő nem kongeniális. Ilyen­kor a mű nagy, belső küzdelem eredmé­nye, melynek heve ott reszket a festő ecsetkezelése és a szobrász vésője nyo­mán. A gép lencséje ilyen belső válsá­got nem ismer. Mint a visszhang, szol­­gailag visszaadja, amit belekiáltottak. Se többet, se kevsebbet! Mindezzel nem akarjuk azt állítani, hogy a fényképezéssel bizonyos művészi hatásokat nem lehet előidézni. Csupán azt az esztétikai fogalomzavart kívánjuk tisztázni, amit az utóbbi időben a művé­szet, integritása kárára, de saját üzleti céljaik érdekében sokan kihasználnak. Itt eredeti trendet művészi arca­­felvételek: négy vet as líkhr/n hapíjatás ! Nem tudom, méltózt­attak-e látni Budapest utcáin ezt a csábító szö­vegű feliratot, amely egye­s trafikok­­ és par­i­keresk­edők kirakataiban az utóbbi időkben elég gyakori jelenség? S nehogy valaki egy pillanatig is kétségben­­ le­gyen aziránt, hogy itt valóban művé­szi alkotásokról van szó, az érdemes mű­pártoló kereskedő mindjárt több soroza­tot függesztett ki ablakába a fenti mó­don kínált portékából, mely valamikor „pornografikus képek“ cím alatt a rendőr­ség által üldözött erkölcsi dugárok kö­zött szerepelt. A fényképes levelelőlapo­­kat — melyek magukat bizonyára nem ingyen lefotografálni engedett ruhátlan hölgyeket ábrázolnak — középen feltűnő fehér papírszalaggal övezte körül a ke­reskedő, a művészetek eme önzetlen ba­rátja, céljának megfelelően. „Céljának megfelelően“ — ezt úgy kell érteni, hogy a papírszalag nem elég keskeny,­­ hogy mindent megmutasson és nem elég szé­les, hogy mindent eltakarjon. Tetszik érteni a tendenciát? Aki mindent akar látni, az fizesse le a­ műpártolás adóját a kereskedőnek, a kulturlénynek a zsebébe. Hogy honnan fizessen az a kisdiák, akit talán hittanóráról, vagy éppen hazafias előadásról hazafelé menet állított meg a fenti reklám és órahosszat bámulja e színtiszta művészetet? Hát abból a pénz­ből, amit anyja tízóraira, írószerekre adott neki, vagy amit apja zsebéből ki­­kunyerált, vagy elcsent! Ez hiányzott még moziplakát-„művé­szetünk“ mellé, amely erkölcstelensége mellett, hazug is, mert sokszor a reklám kedvéért frivolabb, mint a film, melyet hirdet. Művészek, a fent említett papír­szalagban (melyre Michelangelo, Gior­gione, Ingres alakjai soha rá nem szo­rultak) keressétek annak az igazságta­lan, általánosító véleménynek a gyöke­rét, amely minden leplezetlenséget sze­mérmetlenségnek tart! Hatóságok, míg a kokaincsempészeket hajszoljátok, ve­gyétek észre azokat a lelketlen kucsébe­­reket, kik a művészet hitelét rontva, an­nak szent nevében leplezetlenül árulják az erkölcsi kokaint! Belügyminiszter úr, ha erkölcsi regenerációt kíván, ide sújt­son!* M­­agyar táj, magyar étet. Nagy­magyarország tájainak pezsgő magyar élete tárult az elé a háromezer magyar diák elé, akik eddig megtekintették a Műcsarnok jelenlegi tanulságos Magyar táj- és életképkiállítását. Ezek a diákok, akik eddig csak derék tanáraik ajkáról, iskolai ünnepélyekről és könyveikből ta­nulták megismerni a magyar irredenta szent eszméjét, most őt tágranyitt szem­mel és szívvel szívták magukba azt a művészi tettekre ihlető őséről, amit Nagymagyarország százféle képet öltött tájai és az ott élő munkás és pihenő, te­mető és keresztelő, vigadó és busuló drága magyar nép élete áraszt magából. Megtanulták ezek a fiuk és leányok akiknek legnagyobb része a­ háború szo­morú éveiben született, hogy pmlik a természet által is egy eg­észne­k­ite­re­mtett hazának határait, az önkény iddigi-óráig megrajzolhatja, a maga gyűlölete, kap­zsisága, szerint, de az a föld, ahol Mzed­­nyánszky László és társai országutja kanyarog, a lankás Alduna és büszke Dévény, hol Ligeti Antal magyar lelke borong és Tinán Mór bérces Erdélyének sziklás szorosa: magyar! Magyar is lesz, olyan, amilyennek a művész festette, aki egykor boldog Nagymagyarországon nem is rejtette, hogy művei évtizedek múlva hazája egységének, csorbíthatat­­lanságának dokumentumai lesznek. P. z. Színészek mint publikum írta: Gergely István Az igazi színész a leghálásabb közön­ség a nézőtéren. Úgy vélné a laikus, hogy a színpad illúziója alig ejtheti rabul a benfenteseket, akik naponta látják a ku­lisszák be nem festett oldalát, azonfelül pedig tisztában vannak a mesterség min­den titkával, annyira, hogy megoldottam áll előttük az egész rejtély. Ezzel szem­ben úgy tapasztaltam, hogy a nagy ko­médiás ugyanazzal a naiv ösztönnel tud közönség lenni, mint amilyennel legha­talmasabb szerepeit megalkotja. Ujházy Ede például a János vitéz fő­próbáján összekulcsolt kézzel ült a zsú­folt nézőtéren és helyenként úgy sírt, mint valami meghatott gyermek. Jászai Mari visszafojtott lélekzettel leste olyan színműveknek cselekményét, amiket már számtalanszor látott, olykor-olykor ösz­­szerezzent és féltő aggodalommal kísérte a hős útját, akárcsak valami kis­­ pesz­­tonka az utolsó kakasülőn. Vízvári, a próbák félemzetes kritikusa, odaadó hit­tel csüngött a tragédiák fejleményein, csupán a vígjátékok élőéivel és humoros helyzeteivel szemben maradt érzéketlen. Mikor Mitterwurzer egészen újszerű, vagyis emberi felfogásban megalkotta II. Fülöp­jét, Girardi remegő ajkkal és sápadt arccal roskadt vissza a Burgszín­­ház zsölyeszékében, halkan odasúgva Gelbernek, a jeles Shakespeare-kutató­­nak: — Ez borzasztóan szép, — föltámadt halottaiból ez a spanyol király... A legfinomabb befogadóképesség gyö­nyörű talentuma megadatott Varsányi Irén asszonynak is, aki szinte önkívületi állapotban érzi át az idegen művészetet. Mikor Bergner Elisabeth, a németeknek ez idő­ szerint legeredetibb színésznője nálunk vendégszerepelt, Varsányi min­den előadáson megjelent és a Júlia kis­asszony előadása után minden izében reszketve hagyta el a színházat. Minden telivér színésznek visszhangos a lelke, ha igazi művészettel találkozik. Megeshetik, hogy nagy komédiás is ki­­csinyli, piszkálja avagy akár ócsárolja is nagy versenytársát, mint például an­nak idején Jászai bizonyos mértékben Dúsét, de csak utólag! A művészi alko­tás pillanatában elnémul a becsvágy avagy féltékenység. Bezzeg nincsen az a színtiszta mester­munka, amelyet le ne kritizálna a közép­szerű, pláne rossz színész, akinek egyéni­sége annyira távol áll a hivatástól, hogy még a hivatottakat se respektálja. Sem­mise szent a ripacs sivársága előtt, ami­kor csalódva pályájának reménységei­ben, hajótörten hever a roncsok partján, míg másoknak életgályája büszkén daga­dozó vitorlákkal szeli a dicsőség tengerét. Érdekes megfigyelni főpróbák alkalmá­val a színészeket a nézőtéren. Új műről és a kollégáknak új alakításairól van szó. Ritkán nyilatkoznak hangosan, in­kább csak tekinteteket váltanak és ami­kor felvonásközökben megindul a dis­kurzus, különösen kritikusok jelenlété­ben, szinte kompromittáló módon dicsér­nek mindent, darabot és színészeket egy­aránt. Igen kedvesen hat a ravaszságuk, amikor már eleve túlzott kollegialitással menteni avagy magyarázni akarnak olyasmit, ami ellen még nem hangzott el a gáncs, ilyen kellő módon keltvén föl a figyelmet esetleges hibákra. Ebben a kü­lönös világban, ahol a mesterség az „én“-ben éleződik ki,­ a legelfogulatlanab­­bul dúl a személyes hiúság és innét van, hogy minden darab jó, amiben szerepem van, ellenben bajok vannak olyan darab körül, ahonnan kimaradtam. De akár nagy, akár kicsi színészről van szó, blazil-t néző nem akad soraikban. Az­ egyik a művészetnek, a másik a többé-kevésbbé szelíd maficiának adja oda magát. Amíg a laikusok parkettjén nem egyszer unottság felhői gomolyog­nak végig, a szín­észpál­ oly bőr éber sze­mek csillognak a színpad felé. De nemcsak mesterségük műhelyében, a színházban a legfigyelmesebb nézők a színészek, hanem mindenütt, ahol móka, produkció, bravúr, látványosság avagy sportesemény akad. A legjelesebb komi­kusok és a legfölségesebb tragikák haho­­tázva hálásak a cirkusz Dummer Au­gusztának groteszkségeiért avagy a zenebohócok hangszervicceiért, az orfeu­mok akrobatáinak vakmerőségét és ke­csességét senki sem tudja jobban méltá­nyolni, mint a színész, boxmeccseken ujongva tapsol a pikáns operettprima­donna és futballszenzációknál még a leg­­zimankósabb időben is ott szoronganak a tenoristák, akik máskülönben a májusi szellőtől is óvják hangszálaikat, most pedig torkuk szakadtak és üdvözlik a sike­rült gólt. A legszenvedélyesebb moziláto­gatók a színházi, világból kerülnek ki, urak és hölgyek, akik leggyermekibb lé­lekkel tudják végignézni a legbadarabb kalandok fejleményeit. Paradoxonnak hangzik, de mégis úgy van, hogy a leg­eszményibb közönség­­ a színész. Van egy bizonyos ripacskeserűség, af­­fektált malabu, színlelt közöny, forrása a fel-feltörő sóhajnak, bár ne látnék már sohase színházat! Következik aztán a lí­rai merengés csöndes visszavonultságról, falusi idillről könyvtárral és kerttel, esztendőnként egy-egy külföldi kirándu­lás a színházak elkerülésével, vagyis: élet színház nélkül! Mindez önámítás és lelki játék az elégületlenséggel, kacérko­dás azzal, amit nem akarnak. Mert, aki egyszer belekóstolt a szín­házba, nem igen tud elszakadni attól. Játszani akar, amíg csak lehet és ha már nem lehet, legalább nézni, ahol mások el­hagyták. Ismeritek-e Heizinger mama történetét? Szemefénye volt a régi Burgszínháznak, magas agg­­koráig, játszotta az öreg ko­miké­jat, amíg csak mozogni tudott. És amikor már annyira megöregedett, hogy alig tudott járni, a kollégák az első ku­lissza mögött páholyt építettek számára, ahová minden­ este beemelték. Tizenöt esztendeig ül­t ebben a rejtett páholyban estéről-estére végignézett minden elő­adást, miközben örökké harisnyát foldoz­­gatta, elmés dicsérettel és szigorú kriti­kával kísérvén az egykori kollégák játé­kát. Néző maradt mind haláláig. Persze, vannak más természetek is. Kassai Vidor, a lángelméjű komikus, ma nyolcvanhat esztendős remetéje egy kis házikónak Vácott, korai visszavonu­lása óta csak kétszer volt színházban; három év előtt, amikor egykori feleségét, Jászai Marit jubileuma alkalmából feje­­delmileg ünnepelték, másodszor pedig né­hány hónap előtt, amikor a nagy mű­vésznőt temették. A filozófus és csak a legnagyobb komédiát nézi: az életet. ZSOLDOS magántanfolyam VII., Dohány-utca 84. Telefon ? József 124-47. Előkészít polszári és középiskolai magán vizsgákra, érettségire 21 Kristóffy könyve írtat Túri Béla X. Szerencsétlenebb emlékművet nem ál­líthatott volna Kristóffy József önmagá­nak, mint mikor jelen alakjában kiadta emlékiratát,a­melyet pedig önnönmaga történelmi igazolásának szánt. Még­sem lehet Kristóffy munkája felett csak úgy napirendre térni, mint azt néhányan a politikai kritikusok vagy ellenfelek meg­­kisérlették. Még a mű tendenciózus volta mellett is annyira rávilágít és a ka­tasztrófa útvonalát oly pragmatikusan nyomozza az 1890-től 1926-ig terjedő kor­szakban, hogy ilyen munka túl Kristóffy személyes aktivitásán, figyelmet érdemel. Sok lapja van e különben eléggé sötét könyvnek, melyről világító betűk hirdet­nek tanulságokat az utódoknak. Sőt talán már azoknak is, akik ma csinálják a po­litikát a holnap, a jövő számára. Csak le kell tenni a politikai elfogultság szem­üvegét nemcsak Kristóffyval, de mind­azokkal a szerepet vivő politikusokkal szemben, kikhez rokonszenv fűzött, kiket talán vezérünknek vallottunk vagy meg­fordítva, akiknek politikai működésével mindig szemben állottunk. Részünkről Kristóffy József mindig is azok közé tar­tozott, mégis igyekszünk oly objektive vizsgálni megállapításainak, megjegyzé­seinek, a kort és embereket jellemző írá­sainak s végül történeti kritikájának igazságait vagy tévedéseit, amennyire a magjunk konkrét politikai állásfoglalásá­tól mentesen csak lehet, hiszen a szubjek­tív felfogás alól már úgy sem vonhatja ki magát az emberi elme, sőt nem is ad­hat mást, mint a benne kialakult felfo­gását. Hogy ez kongruens-e a történet ítéletével, azt ma úgy sem tudjuk. Kris­tóffy József pedig egész művében úgy ír és úgy szem­terác­ázi­k,­ mintha már ő azt is tudná. Mintha politikai működésére és ítéleteire Klió már reá nyomta volna a maga hitelesítő pecsétjét. Innen a munkának az a kellemetlen ön­magasztaló illata, mely sokszor a törté­nelmi események között is fojtogat. Sok­kal nagyobb emberek és államférfiak is írtak már emlékiratokat anélkül, hogy ezt az önigazolást ilyen tűrhetetlen for­mában kísérelték volna meg. Igaz, hogy azoknak tettei és működése objektíve ál­lották meg jobban a történelem előtt a kritikát. Kristóffy ezt szubjektív kiára­­dások­kal akarja pótolni, aminek áradata azután még azt is elmossa, ami talán tör­ténelmi elem volna írásaiban és emléke­zéseiben. Legbántóbb pedig az, hogy egyenesen Széchenyi István maszkjában akarja ma­gát a magyar történelem arcképcsarno­kába becsempészni. Jól hangzó Szé­­chenyi-idézetekkel indítja útra könyvé­nek minden fejezetét is, hogy az olvasó a végem felsóhajtson, ime, Széchenyinek és Kristóffynak igaza volt. Ez a Széchenyi­­imitáció nemcsak történethamisítás, de kegyeletsértés is. Mert,­ a hasonlóság Kristóffy politikai hitvallása és Szé­chenyi politikai iránya közt ott is, ahol van, merőben külsőleges és felületes. Maga az, hogy Széchenyi azt vallotta, hogy a magyar faj és a magyar nemzet jövője a monarchia létével kapcsolatos, még egyáltalán nem igazolja azt a me­rényletet, melyet Kristóffy — mint ő vallja — monarchikus és dinasztikus ér­dekekből a magyar nemzet jogai ellen akart elkövetni s követett állandóan Bécs­ben a hátsó ablakokon beadott memoran­dumaiban. Kristóffy, ha jó érzéke volna, megérezhette volna, hogy Tisza István miért fordult el tőle, sőt miért fordult vele szemben olyan élesen, holott Kris­tóffy hűségnyilatkozatait nem késett sű­rűn leadni. Tisza István nemcsak más politikai hitvallása folytán, sőt nem is „személyes“ indokból fordult Kristóffy politikájával szembe. Tisza István egész jelleme tiltakozott és lázongott úgy a vá­lasztójog, mint a dualizmus megbukta­tása körül követett eljárás és taktika ellen. Elhisszük, hogy Kristóffy a választó­jogban azt­­ a pontot látta, melyen ha megveti lábát, sarkaiból kiveti az egész akkori magyar politikát. Sőt lehetett a monarchia megmentésének gondolata benne oly szilárd meggyőződés, hogy azt a magyar nemzet jövője szempontjából szükségességnek tartotta és hogy meg­mentéséért a dualizmust is feláldozni szükségesnek vélte. De ez nem igazolja azt a módszert, mellyel e célt szolgálni akarta és vélte. A hatalomra történés és annak mindenáron való megszerzése sok­kal inkább kiütközik egész eljárásából úgy a „darabont-korszakban“, mint a koa­líciós és azt követő időkben. Kristóffy bőven ontott titkos memorandumainak egészen más a hangja, szelleme és érve­lése, mint ahogy Széchenyi István szállt síkra a monarchia érdekéért, de ugyan­akkor a magyar nemzet alkotmányos jo­gaiért. Kristóffy vehetett át néhány idé­zetet, sőt átvehette monarchikus politiká­jának alapeszméjét Széchenyitől, de azért nem Széchenyi utam járt és nem is lett volna soha fiók-Széchenyije a magyar­nak, ahogy ő magát feltüntetni szeretné. Ha Kristóffy emlékirataiban nem szórja az önigazolás kellemetlen illatú tömjénét minden lencsére, úgy, hogy füstje már fojtogat és ha nem mérné a későbbi történelmi eseményeket, neveze­tesen az összeomlás okait evvel az éppen nem történelmi mértékkel: a saját sze-e * Kristóffy József: Magyarország kálvá­riája. Az összeomlás útja Politikai emlékek, 1890—1926.

Next