Nemzeti Ujság, 1927. február (9. évfolyam, 25-47. szám)
1927-02-27 / 47. szám
Vasárnap, 1927 február 27. NEMZETI ÚJSÁG Paletta detűsor vagy művész. Nagynevű vagy szívünkhöz közelálló emberek emléke ápolásának mindig egyik legnemesebb megnyilatkozási módja volt az, ha a kortársak hivatott művészecsetjére vagy vésőjére bízták az illető vonásainak az utókor számára való megörökítését. A művészet az a terület, amelyen a gép nem versenyezhet az emberrel. A fénykép rideg tárgyilagosságából hiányzik a teremtő eszme, amely pillanatnyi részlethűségek helyett örökérvényű művészi igazságokat keres az emberben. Ezért helytelen az az utóbbi időkben gyakorivá vált szokás, hogy az állam és egyéb nagy köz- és magánintézmények már életükben is nagy vezetőegyéniségeiknek képmását akkor készíttetik csak el a művésszel, mikor az ábrázolandó már elköltözött az élők sorából. A művész ilyenkor az ábrázolandó külső-belső tulajdonságai ismeretének hiányában kénytelen fénykép után dolgozni, amit maga is tökéletlennek tart és kedvetlenül végzi. Hogy e munkát egy igazi nagy művész milyen lealázónak és méltatlannak tekinti, azt csak az tudja megérteni, aki a portrénak, mint műfajnak természetével tisztában van. A portrét sajátos természete a legnehezebb képzőművészeti műfajok egyikévé avatja. Itt t. i. két rendkívüli szempont szerepel. Az egyik az, hogy míg más területeken a művész az érthetőség határain belül szabadon idealizálhat (a konstruktivisták, futuristák, kubisták ezeken kívül is idealizálnak), csoportosig hat, színezhet, addig itt csak karakterizálni szabad, mert különben az igazság ellen vét, ami annyit jelent, hogy a portré nem hasonlít. A művész a sorozatos ülések alatt kianalizálja és felszínre hozza modelljének mindazon külső-belső jellemző vonásait, melyek szintéziséből kialakul a karakter. Erre a fényképezőgép nem képes. A második szempont, hogy a jó portré nemcsak az ábrázoltra, hanem az ábrázolóra ishasonlít s így voltaképen két temperamentum ötvözete, tükörképe: a modellé és a művészé. Gyakran e kettő nem kongeniális. Ilyenkor a mű nagy, belső küzdelem eredménye, melynek heve ott reszket a festő ecsetkezelése és a szobrász vésője nyomán. A gép lencséje ilyen belső válságot nem ismer. Mint a visszhang, szolgailag visszaadja, amit belekiáltottak. Se többet, se kevsebbet! Mindezzel nem akarjuk azt állítani, hogy a fényképezéssel bizonyos művészi hatásokat nem lehet előidézni. Csupán azt az esztétikai fogalomzavart kívánjuk tisztázni, amit az utóbbi időben a művészet, integritása kárára, de saját üzleti céljaik érdekében sokan kihasználnak. Itt eredeti trendet művészi arcafelvételek: négy vet as líkhr/n hapíjatás ! Nem tudom, méltóztattak-e látni Budapest utcáin ezt a csábító szövegű feliratot, amely egyes trafikok és parikereskedők kirakataiban az utóbbi időkben elég gyakori jelenség? S nehogy valaki egy pillanatig is kétségben legyen aziránt, hogy itt valóban művészi alkotásokról van szó, az érdemes műpártoló kereskedő mindjárt több sorozatot függesztett ki ablakába a fenti módon kínált portékából, mely valamikor „pornografikus képek“ cím alatt a rendőrség által üldözött erkölcsi dugárok között szerepelt. A fényképes levelelőlapokat — melyek magukat bizonyára nem ingyen lefotografálni engedett ruhátlan hölgyeket ábrázolnak — középen feltűnő fehér papírszalaggal övezte körül a kereskedő, a művészetek eme önzetlen barátja, céljának megfelelően. „Céljának megfelelően“ — ezt úgy kell érteni, hogy a papírszalag nem elég keskeny, hogy mindent megmutasson és nem elég széles, hogy mindent eltakarjon. Tetszik érteni a tendenciát? Aki mindent akar látni, az fizesse le a műpártolás adóját a kereskedőnek, a kulturlénynek a zsebébe. Hogy honnan fizessen az a kisdiák, akit talán hittanóráról, vagy éppen hazafias előadásról hazafelé menet állított meg a fenti reklám és órahosszat bámulja e színtiszta művészetet? Hát abból a pénzből, amit anyja tízóraira, írószerekre adott neki, vagy amit apja zsebéből kikunyerált, vagy elcsent! Ez hiányzott még moziplakát-„művészetünk“ mellé, amely erkölcstelensége mellett, hazug is, mert sokszor a reklám kedvéért frivolabb, mint a film, melyet hirdet. Művészek, a fent említett papírszalagban (melyre Michelangelo, Giorgione, Ingres alakjai soha rá nem szorultak) keressétek annak az igazságtalan, általánosító véleménynek a gyökerét, amely minden leplezetlenséget szemérmetlenségnek tart! Hatóságok, míg a kokaincsempészeket hajszoljátok, vegyétek észre azokat a lelketlen kucsébereket, kik a művészet hitelét rontva, annak szent nevében leplezetlenül árulják az erkölcsi kokaint! Belügyminiszter úr, ha erkölcsi regenerációt kíván, ide sújtson!* Magyar táj, magyar étet. Nagymagyarország tájainak pezsgő magyar élete tárult az elé a háromezer magyar diák elé, akik eddig megtekintették a Műcsarnok jelenlegi tanulságos Magyar táj- és életképkiállítását. Ezek a diákok, akik eddig csak derék tanáraik ajkáról, iskolai ünnepélyekről és könyveikből tanulták megismerni a magyar irredenta szent eszméjét, most őt tágranyitt szemmel és szívvel szívták magukba azt a művészi tettekre ihlető őséről, amit Nagymagyarország százféle képet öltött tájai és az ott élő munkás és pihenő, temető és keresztelő, vigadó és busuló drága magyar nép élete áraszt magából. Megtanulták ezek a fiuk és leányok akiknek legnagyobb része a háború szomorú éveiben született, hogy pmlik a természet által is egy egésznekiteremtett hazának határait, az önkény iddigi-óráig megrajzolhatja, a maga gyűlölete, kapzsisága, szerint, de az a föld, ahol Mzednyánszky László és társai országutja kanyarog, a lankás Alduna és büszke Dévény, hol Ligeti Antal magyar lelke borong és Tinán Mór bérces Erdélyének sziklás szorosa: magyar! Magyar is lesz, olyan, amilyennek a művész festette, aki egykor boldog Nagymagyarországon nem is rejtette, hogy művei évtizedek múlva hazája egységének, csorbíthatatlanságának dokumentumai lesznek. P. z. Színészek mint publikum írta: Gergely István Az igazi színész a leghálásabb közönség a nézőtéren. Úgy vélné a laikus, hogy a színpad illúziója alig ejtheti rabul a benfenteseket, akik naponta látják a kulisszák be nem festett oldalát, azonfelül pedig tisztában vannak a mesterség minden titkával, annyira, hogy megoldottam áll előttük az egész rejtély. Ezzel szemben úgy tapasztaltam, hogy a nagy komédiás ugyanazzal a naiv ösztönnel tud közönség lenni, mint amilyennel leghatalmasabb szerepeit megalkotja. Ujházy Ede például a János vitéz főpróbáján összekulcsolt kézzel ült a zsúfolt nézőtéren és helyenként úgy sírt, mint valami meghatott gyermek. Jászai Mari visszafojtott lélekzettel leste olyan színműveknek cselekményét, amiket már számtalanszor látott, olykor-olykor öszszerezzent és féltő aggodalommal kísérte a hős útját, akárcsak valami kis pesztonka az utolsó kakasülőn. Vízvári, a próbák félemzetes kritikusa, odaadó hittel csüngött a tragédiák fejleményein, csupán a vígjátékok élőéivel és humoros helyzeteivel szemben maradt érzéketlen. Mikor Mitterwurzer egészen újszerű, vagyis emberi felfogásban megalkotta II. Fülöpjét, Girardi remegő ajkkal és sápadt arccal roskadt vissza a Burgszínház zsölyeszékében, halkan odasúgva Gelbernek, a jeles Shakespeare-kutatónak: — Ez borzasztóan szép, — föltámadt halottaiból ez a spanyol király... A legfinomabb befogadóképesség gyönyörű talentuma megadatott Varsányi Irén asszonynak is, aki szinte önkívületi állapotban érzi át az idegen művészetet. Mikor Bergner Elisabeth, a németeknek ez idő szerint legeredetibb színésznője nálunk vendégszerepelt, Varsányi minden előadáson megjelent és a Júlia kisasszony előadása után minden izében reszketve hagyta el a színházat. Minden telivér színésznek visszhangos a lelke, ha igazi művészettel találkozik. Megeshetik, hogy nagy komédiás is kicsinyli, piszkálja avagy akár ócsárolja is nagy versenytársát, mint például annak idején Jászai bizonyos mértékben Dúsét, de csak utólag! A művészi alkotás pillanatában elnémul a becsvágy avagy féltékenység. Bezzeg nincsen az a színtiszta mestermunka, amelyet le ne kritizálna a középszerű, pláne rossz színész, akinek egyénisége annyira távol áll a hivatástól, hogy még a hivatottakat se respektálja. Semmise szent a ripacs sivársága előtt, amikor csalódva pályájának reménységeiben, hajótörten hever a roncsok partján, míg másoknak életgályája büszkén dagadozó vitorlákkal szeli a dicsőség tengerét. Érdekes megfigyelni főpróbák alkalmával a színészeket a nézőtéren. Új műről és a kollégáknak új alakításairól van szó. Ritkán nyilatkoznak hangosan, inkább csak tekinteteket váltanak és amikor felvonásközökben megindul a diskurzus, különösen kritikusok jelenlétében, szinte kompromittáló módon dicsérnek mindent, darabot és színészeket egyaránt. Igen kedvesen hat a ravaszságuk, amikor már eleve túlzott kollegialitással menteni avagy magyarázni akarnak olyasmit, ami ellen még nem hangzott el a gáncs, ilyen kellő módon keltvén föl a figyelmet esetleges hibákra. Ebben a különös világban, ahol a mesterség az „én“-ben éleződik ki, a legelfogulatlanabbul dúl a személyes hiúság és innét van, hogy minden darab jó, amiben szerepem van, ellenben bajok vannak olyan darab körül, ahonnan kimaradtam. De akár nagy, akár kicsi színészről van szó, blazil-t néző nem akad soraikban. Az egyik a művészetnek, a másik a többé-kevésbbé szelíd maficiának adja oda magát. Amíg a laikusok parkettjén nem egyszer unottság felhői gomolyognak végig, a színészpál oly bőr éber szemek csillognak a színpad felé. De nemcsak mesterségük műhelyében, a színházban a legfigyelmesebb nézők a színészek, hanem mindenütt, ahol móka, produkció, bravúr, látványosság avagy sportesemény akad. A legjelesebb komikusok és a legfölségesebb tragikák hahotázva hálásak a cirkusz Dummer Augusztának groteszkségeiért avagy a zenebohócok hangszervicceiért, az orfeumok akrobatáinak vakmerőségét és kecsességét senki sem tudja jobban méltányolni, mint a színész, boxmeccseken ujongva tapsol a pikáns operettprimadonna és futballszenzációknál még a legzimankósabb időben is ott szoronganak a tenoristák, akik máskülönben a májusi szellőtől is óvják hangszálaikat, most pedig torkuk szakadtak és üdvözlik a sikerült gólt. A legszenvedélyesebb mozilátogatók a színházi, világból kerülnek ki, urak és hölgyek, akik leggyermekibb lélekkel tudják végignézni a legbadarabb kalandok fejleményeit. Paradoxonnak hangzik, de mégis úgy van, hogy a legeszményibb közönség a színész. Van egy bizonyos ripacskeserűség, affektált malabu, színlelt közöny, forrása a fel-feltörő sóhajnak, bár ne látnék már sohase színházat! Következik aztán a lírai merengés csöndes visszavonultságról, falusi idillről könyvtárral és kerttel, esztendőnként egy-egy külföldi kirándulás a színházak elkerülésével, vagyis: élet színház nélkül! Mindez önámítás és lelki játék az elégületlenséggel, kacérkodás azzal, amit nem akarnak. Mert, aki egyszer belekóstolt a színházba, nem igen tud elszakadni attól. Játszani akar, amíg csak lehet és ha már nem lehet, legalább nézni, ahol mások elhagyták. Ismeritek-e Heizinger mama történetét? Szemefénye volt a régi Burgszínháznak, magas aggkoráig, játszotta az öreg komikéjat, amíg csak mozogni tudott. És amikor már annyira megöregedett, hogy alig tudott járni, a kollégák az első kulissza mögött páholyt építettek számára, ahová minden este beemelték. Tizenöt esztendeig ült ebben a rejtett páholyban estéről-estére végignézett minden előadást, miközben örökké harisnyát foldozgatta, elmés dicsérettel és szigorú kritikával kísérvén az egykori kollégák játékát. Néző maradt mind haláláig. Persze, vannak más természetek is. Kassai Vidor, a lángelméjű komikus, ma nyolcvanhat esztendős remetéje egy kis házikónak Vácott, korai visszavonulása óta csak kétszer volt színházban; három év előtt, amikor egykori feleségét, Jászai Marit jubileuma alkalmából fejedelmileg ünnepelték, másodszor pedig néhány hónap előtt, amikor a nagy művésznőt temették. A filozófus és csak a legnagyobb komédiát nézi: az életet. ZSOLDOS magántanfolyam VII., Dohány-utca 84. Telefon ? József 124-47. Előkészít polszári és középiskolai magán vizsgákra, érettségire 21 Kristóffy könyve írtat Túri Béla X. Szerencsétlenebb emlékművet nem állíthatott volna Kristóffy József önmagának, mint mikor jelen alakjában kiadta emlékiratát,amelyet pedig önnönmaga történelmi igazolásának szánt. Mégsem lehet Kristóffy munkája felett csak úgy napirendre térni, mint azt néhányan a politikai kritikusok vagy ellenfelek megkisérlették. Még a mű tendenciózus volta mellett is annyira rávilágít és a katasztrófa útvonalát oly pragmatikusan nyomozza az 1890-től 1926-ig terjedő korszakban, hogy ilyen munka túl Kristóffy személyes aktivitásán, figyelmet érdemel. Sok lapja van e különben eléggé sötét könyvnek, melyről világító betűk hirdetnek tanulságokat az utódoknak. Sőt talán már azoknak is, akik ma csinálják a politikát a holnap, a jövő számára. Csak le kell tenni a politikai elfogultság szemüvegét nemcsak Kristóffyval, de mindazokkal a szerepet vivő politikusokkal szemben, kikhez rokonszenv fűzött, kiket talán vezérünknek vallottunk vagy megfordítva, akiknek politikai működésével mindig szemben állottunk. Részünkről Kristóffy József mindig is azok közé tartozott, mégis igyekszünk oly objektive vizsgálni megállapításainak, megjegyzéseinek, a kort és embereket jellemző írásainak s végül történeti kritikájának igazságait vagy tévedéseit, amennyire a magjunk konkrét politikai állásfoglalásától mentesen csak lehet, hiszen a szubjektív felfogás alól már úgy sem vonhatja ki magát az emberi elme, sőt nem is adhat mást, mint a benne kialakult felfogását. Hogy ez kongruens-e a történet ítéletével, azt ma úgy sem tudjuk. Kristóffy József pedig egész művében úgy ír és úgy szemterácázik, mintha már ő azt is tudná. Mintha politikai működésére és ítéleteire Klió már reá nyomta volna a maga hitelesítő pecsétjét. Innen a munkának az a kellemetlen önmagasztaló illata, mely sokszor a történelmi események között is fojtogat. Sokkal nagyobb emberek és államférfiak is írtak már emlékiratokat anélkül, hogy ezt az önigazolást ilyen tűrhetetlen formában kísérelték volna meg. Igaz, hogy azoknak tettei és működése objektíve állották meg jobban a történelem előtt a kritikát. Kristóffy ezt szubjektív kiáradásokkal akarja pótolni, aminek áradata azután még azt is elmossa, ami talán történelmi elem volna írásaiban és emlékezéseiben. Legbántóbb pedig az, hogy egyenesen Széchenyi István maszkjában akarja magát a magyar történelem arcképcsarnokába becsempészni. Jól hangzó Széchenyi-idézetekkel indítja útra könyvének minden fejezetét is, hogy az olvasó a végem felsóhajtson, ime, Széchenyinek és Kristóffynak igaza volt. Ez a Széchenyiimitáció nemcsak történethamisítás, de kegyeletsértés is. Mert, a hasonlóság Kristóffy politikai hitvallása és Széchenyi politikai iránya közt ott is, ahol van, merőben külsőleges és felületes. Maga az, hogy Széchenyi azt vallotta, hogy a magyar faj és a magyar nemzet jövője a monarchia létével kapcsolatos, még egyáltalán nem igazolja azt a merényletet, melyet Kristóffy — mint ő vallja — monarchikus és dinasztikus érdekekből a magyar nemzet jogai ellen akart elkövetni s követett állandóan Bécsben a hátsó ablakokon beadott memorandumaiban. Kristóffy, ha jó érzéke volna, megérezhette volna, hogy Tisza István miért fordult el tőle, sőt miért fordult vele szemben olyan élesen, holott Kristóffy hűségnyilatkozatait nem késett sűrűn leadni. Tisza István nemcsak más politikai hitvallása folytán, sőt nem is „személyes“ indokból fordult Kristóffy politikájával szembe. Tisza István egész jelleme tiltakozott és lázongott úgy a választójog, mint a dualizmus megbuktatása körül követett eljárás és taktika ellen. Elhisszük, hogy Kristóffy a választójogban azt a pontot látta, melyen ha megveti lábát, sarkaiból kiveti az egész akkori magyar politikát. Sőt lehetett a monarchia megmentésének gondolata benne oly szilárd meggyőződés, hogy azt a magyar nemzet jövője szempontjából szükségességnek tartotta és hogy megmentéséért a dualizmust is feláldozni szükségesnek vélte. De ez nem igazolja azt a módszert, mellyel e célt szolgálni akarta és vélte. A hatalomra történés és annak mindenáron való megszerzése sokkal inkább kiütközik egész eljárásából úgy a „darabont-korszakban“, mint a koalíciós és azt követő időkben. Kristóffy bőven ontott titkos memorandumainak egészen más a hangja, szelleme és érvelése, mint ahogy Széchenyi István szállt síkra a monarchia érdekéért, de ugyanakkor a magyar nemzet alkotmányos jogaiért. Kristóffy vehetett át néhány idézetet, sőt átvehette monarchikus politikájának alapeszméjét Széchenyitől, de azért nem Széchenyi utam járt és nem is lett volna soha fiók-Széchenyije a magyarnak, ahogy ő magát feltüntetni szeretné. Ha Kristóffy emlékirataiban nem szórja az önigazolás kellemetlen illatú tömjénét minden lencsére, úgy, hogy füstje már fojtogat és ha nem mérné a későbbi történelmi eseményeket, nevezetesen az összeomlás okait evvel az éppen nem történelmi mértékkel: a saját sze-e * Kristóffy József: Magyarország kálváriája. Az összeomlás útja Politikai emlékek, 1890—1926.