Nemzeti Ujság, 1927. április (9. évfolyam, 74-97. szám)
1927-04-24 / 92. szám
Irodalom * Könyv * Tudomány Henri Massis • Alig néhány napja egy könyv jelent meg Parisban. Címe a Nyugat védelme (Defense de l‘Occident) s arról a válságról szól, amelyben Európa már régóta sínylődik s amely a háború óta a legteljesebb demoralizációban nyilvánul meg. Európának, illetve Nyugatnak két halálos ellensége van a könyv szerint, az egyik a szlavizmus, a másik Ázsia. Ez a könyv, amelyet szerzője tiszteln eszmei megfigyelések alapján írt, véres és fenyegető aktualitást kapott a Kínában lejátszódó események révén. A könyvnek, melynél aktuálisabb, izgalmasabb és megszívlelendőbb olvasmány nincs ma Európában, szerzője Henri Massis, az ifjú katolikus irodalom legkultiváltabb szelleme. Massis annak a csoportnak a tagja, amely Jacques Maritaine aktív katolicizmusa körül csoportosul s az aquinoi Szent Tamás alapjain álló keresztény filozófia renaissance-át készíti elő. Massis inkább irodalmi essaysta, de ezen a téren is spirituális katolikus. A legélesebben szemben áll azzal az irodalmi Intellektualizmussal, amelynek vezére André Gide Franciaországban. Massis két kötetben Jugements cím alatt gyűjtötte össze nagyobb lélegzetű irodalmi tanulmányait, melyek közül a legérdekesebb éppen a Gide-del és Gide egyik legelterjedtebb könyvével, a híres Dosztojevszkij-tanulmánnyal polemizál. Massis a legnagyobb mértékben veszedelmesnek tartja Európára Dosztojevszkij pánszláv szellemét. Ezért támadta részben Gidet s ezért vitatkozott a fiatalon elhunyt Jacques Riviére-rel, aki mint halála után kiadott levelezése bizonyítja, erősen közeledett már később Massis felfogásához. Massis szerint, amint ezt első nagy kultúrpolitikai tanulmányában kifejti, Dosztojevszkij szelleme veszedelmes arányokat öltött a bolsevizmusban, amely az antihumanitással súlyosbította a pánszláv eszmét. Ez a pánszláv eszme most össze akar fogni a panaziatizmussal s ezzel egy hatalmas egységet kovácsol öszsze, mely megmozdítja, Keletet Nyugat ellen. Massis szerint Európa bomlásának oka, hogy a kereszténység egysége megbomlott s a keresztény filozófia szellemét a legkülönbözőbb filozófia-tanítások kezdték ki. De legszögesebb ellentétben a hindu és kínai pantheista metafizika áll a keresztény filozófiával s a nyugati kultúra megbontására legalkalmasabbak az ázsiai eredetű teozofikus eszmék. Massis könyve végén attól várja Európa regenerálódását, amit vele együtt olyan kiváló szellemek is vallanak, mint Maurras, Keyserling, Berchaeff és Chesterton, ha sikerül megérni a hitnek és a kereszténységnek egy olyan, renaissance-ot, mely a középkor, a XIII. század intenzív és egységes hitét és nagy bensőséges kultúráját varázsolja vissza. Grand Cézár — Életkép 1927-ből — írta. Mados György Szélfalvy Rafael, az élete delén levő, deresedő, gazdag és finom gavallér órák óta az öblös, süppedő és selyemsuhogású bőrfotésben ült és tekintetét hol a szoba kárpitjára szegezte, hol maga elé meredve gondolkozott. Agyvelejében nyugtalan, keserű és lázadó gondolatok torlódtak össze, amelyek lassanként az elviselhetetlenségig fokozták szíve verését. — Hihetetlen, hogy mától kezdve én is olyan szegény, küzködő, filléreken rágódó ember leszek, mint azok, akik lelógó fejjel, fáradtan, gondoktól megtaposva ténferegniek az utcákon . . . hihetetlen, hihetetlen — morzsolta untalanul, egymásután, talán már századszor ezt az idegtépő gondolatot, de amint a jövő képét akarta maga elé kényszeríteni, hirtelen olyan nyugtalanság kezdett dörömbözni belsejében, hogy még a holnapot sem tudta felmérni. — Mi lesz! Apró kenyérgondok és közönséges, komisz, megalázó nélkülözések zuhannak ráírni . . . Ej, mit tudom én! — kapta fel bosszúsan a fejét, de amint most felállott, elegáns, vállas, atlétaalakja olyan meggörnyedtnek, félszegnek és ijedtnek látszott, mint aki láthatatlan rémek poklában vergődik. Az ablakhoz ment. A függöny mögül óvatoskodott lepillantása az Andrássyútra, a napfényes, illatos, gondtalan élet panorámájára, de amint tekintete visszacsúszott a villa kertjébe, látta, hogy a lompos, karvaly szemű, durván gesztikuláló árverési hiénák mára kifelé igyekeznek az üveghalásból. Fájdalmasan borzongott végig idegein minden hang, gerincén átfutott a hideg, ha az otromba cipőtalpak alól a park finom kavicsainak nyikorgását meghallotta és ijedten rázkódott össze, mikor a végrehajtó pattogó hangja a szobák felől megütötte a dobhártyáját. — Cafattá tépnek mindent ezek a kutyák, a múltamat, a szép életemet, a jövőmet — mormogta és ökle az ablak rézkilincsén dühösen összeszorult. De most a legfájdalmasabb gondolat sóhajtott fel benne, tisszemarkolta a szívét és keserű, így az irodalom bőven szerephez jut az újságírásban, de viszont az újságírás is egyre erőteljesebben és egyre nagyobb területeket hódítva furalkodik be az irodalomba. Ez talán kissé hihetetlenül hangzik, de így van. Az újságírás ma olyan általános, annyira népszerű és csábító forma, hogy még a lírai költők sem idegenkednek tőle. Azok a lírai költemények, amelyekben szinte visszhangozni halljuk a világtávlatokat behálózó távíródrótok s az óceánok mélyén hírt hordó kábelek ideges rezgését, amelyek szinte rádióhullámok láthatatlan hálózatával kapcsolják össze világemporiumok, Newyork, Veracruz, Honolulu neveit, amelyekben az érzések intenzitását véres alázatos, fölfohászkodó érzéseket pendített meg bordái között. — Csak legalább az autómat menthettem volna meg, csak legalább azt, ha már minden elveszett ... — Egy könnycsepp is kibuggyant a szeme szögletére, ahogy lehunyt pillái elé odavarázsolódott az a karcsú testű, lágyam suhanó, gyönyörű gép, a híres Grand Cezár-típusú, hatalmas kocsi, az a királyian szép, monumentális alkotmány, amely talán most megérezve a rázuhanó pillanat tragikumát, fenséges mozdulatlansággal, gőgösen néz odalent a villa garázsában a reá licitáló kopcikérekre. — Valami sokpénzű, potrohos, faragatlan lókupec fog ezután terjeszkedni benne, a hintázó, ringó, puha bőrülésén, ahol eddig Rezedának a karcsú, nyúlánk, leopárdalakja ringatózott — nyilaiért az agyán a gondolat, de egyszersmind büszkén gondolt arra, hogy Csáky Rezeda, a gazdag, szeszélyes, nagy primadonna soha nem utasította vissza, ha felajánlott neki egy-egy autótúrát, mert ez a kulturált dáma finom ösztönével megérezte, hogy talán a kontinensen sincs az övénél pompásabb autócsoda. Mikor ezeket gondolta, keze már az ajtókilincsen volt és mint a holdkóros, akinek szivét titokzatos erő varázsa vonzza, révedezve, megcsillanó szemmel, kibolyogva lefelé indult a lépcsőkön. Nem gondolt már arra, hogy a mai napon szilánkokra tépték körülötte ezt a ragyogó interieurt, széttépték annyi darabra, ahány kedves, meghitt, finom tárgyat elcipeltek reggel óta innen azok a borostáslelkű, cinikus, piaci alakok. Szinte önkéntelenül összekapta szempilláit, mikor a pálmáé habon átsietett, összekapta, hogy ne lássa a vitrineket, melyek a krákogó, kiabáló, vörösképü becsüs asztala körül már üresen tátonganak. Minden a másé itt a mai naptól, másé a sok karcsú Medici-váza, máséi lettek a bizarr, indus aranyozású vadászkések, a barokk kézi tükrük, az antik porcelánok, a ritka Dürer-metszetek, a bakbarai diványpárnák, az apáteremis, egzotikus csontfiguráik, a damaszkuszi függönyök, a nehéz bútorok, minden, minden, az autó is, a villa is. Talán már holnap befészkeli ide magát valami pöffeszkedő idegen, valami uzsoráskeny szörnyeteg, aki a falon maradt gobelinek és a zeneterem művészi faragványainak . Szélfalvy Rafael már leérkezett a villa kertjébe és szinte iramodó léptekkel fordult be a garázsba. Pillanatokig tétován nézett maga elé, tekintete rátévedt a falnak támasztott használatlan, friss, ezüstszürtes gummkerekekre, aztán mint aki ravatal elé alázatoskodik, lehorgasztott fővel állott meg a gyönyörű Grand Cézár előtt. — A boldogságomat, álmomat, az életem derűjét, agglegénységem egyetlen vigaszát, szerelmemet, büszkeségemet, édes gondjaimat, az életemet temetem veled, mert most érzem, hogy nem te voltál nekem, hanem én voltam neked rabszolgád — susogta reszkető szájjal és forró kezét szelíden rápihentette a mindig engedelmes kormánykerékre. »Tekintete lágy, bársonyos pillantásokkal kúszta körül a lilára festett karosszériát, amelynek meleg, érzéki fényében annyiszor megfürdeti a lelke. Aztán a kapcsoló gombját nézegette, azt, amely egyetlen érintésre a villám száguldó lelkét gyújtja ki a gépben, majd rálehelt a filigrán villanylámpra, piros üvegére és zsebkendőjével gyöngéden körültörölgette, pontos időre igazította az órát, tenyerével végigsimogatta az ülés égszínkék bőrpárnáit, amelyek olyan kényelembe fogadták mindig Csáky Rezedát, mint egykoron Donna Eugéniát a Sforzák fejedelmi gályái. Becézte, dédelgette, simogatta suttogó szóval, kezével, tekintete melegségével a pompás gépet. Érezte, hogy nem tud tőle elszakadni. Szive reszketni kezdett, forró érzések szorongatták a torkát, halántéka mögött lázas iramot vett a vér s egy szédült mozdulattal fölnyitotta a kocsi elülső ajtaját. Már benn ült a puha bőrpárnán, két karja előreivelődött s ujjai görcsösen ráfonódtak a kormánykerékre. Mikor a motor berregni kezdett, Szélfalvy úgy érezte, hogy mennyei kórus zendült meg fölötte s a lelkéből, a szivéből áradnak a hangok, az elragadó, fönséges harmóniák, amelyek ismeretlen távlatok kapuit nyitják meg képzelete előtt. — Előre! — settent el a szemegvillanó fogsora alatt és szeme mániákusan felcsillogott. És már suhant, úszott, nesztelenül, büszkén, előre a Grand Cézár, mint Irodalom és újságírás írók az újságírásban és zsurnalisztika az irodalomban — A nagy újságíró Góliátot leverte a kis riporter Dávid — Újságírás és stílus — A nagy riport vagy az újságírás mint irodalmi forma Irta: Kállay Miklós Az irodalom és az újságírás viszonyáról beszélni soha nem volt olyan időszerű, mint éppen ma. Az újságírás soha nem volt olyan általános és virágzó, mint ma. A zsurnalisztika valósággal elárasztotta szellemileg az egész civilizált világot. Rengeteg a nagy és virágzó lap és vannak hatalmas lapvállalatok, amelyeknek organizációja, adminisztrációja, budgetje nagyobb és szövevényesebb, mint egy-egy kisebb országé, olykor talán a hatalma is. Az újságírás abszorbeálta az írók igen nagy részét. Az íróknak egy jó háromnegyed része a lapok szerkesztőségeiben keres megélhetésit és nem egyszer az újságíró függetlenségének feláldozása árán szerzi meg az írói függetlenséget. Nemesek kezdő irók, nemcsak fiatal tehetségek keresik az érvényesülést az újságok hasábjain a napilapok nagy nyilvánossága révén, hanem nagynevű és beérkezett írók, a regényírásnak nem egy ünnepelt mestere, nagysikerű színpadi szerzők, költőik és essayisták igen szívesen szólalnak meg az újságok minden nap frissen harsogó, mindig eleven és visszhangos érdeklődés középpontjában álló szócsövén. A zsurnalisztika hatása a regényre és a lírára szenzációk sztenogram-szimbolimai lihegik, tisztára a mai amerikai stílusú zsurnalisztikától tanultak és napi aktualitástól ment, l’art pour l’art édestestvérei a kevésbé légüres térben mozgó nagy riportnak. A regényirodalomban is érezhető a zsurnalisztika hatása. A most talán legdivatosabb Dekobra, vagy művészibb színvonalon Paul Moraud, vagy még magasabbrendű vonatkozásban és már abszolút irodalmi értékkel a Heinrich Mann- és Jean Giraudoux-regények mind-mind közelebbi vagy távolabbi rokonságban vannak a mai újságírással és lényegében alig egyebek, mint roppant írói készséggel megírt színesriportok regény formájában. Zsurnalisztika a revükben A nagy irodalmi revük egyre több helyet engednek hasábjaikon az újságírásnak. Echók, krónikák, csevegések, krokik, tehát tisztán zsurnalisztikai műfajok számára egyre több és több rovatot nyitnak a legnagyobb külföldi francia, angol, német és olasz revük is. A Nouvelle revue francaise, a modern francia irodalomnak ez a legmagasabb színvonalú folyóirata Faits-Divers cím alatt nyitott rovatot, amelyben Andre Gide valóban megtörtént rendkívüli eseteket közöl, mégpedig a közlemények alatt mindig feltüntetett újságok kivágott közleményei alapján. Az irodalom és az újságírás egészen összeolvad ezen a téren. Szépirodalmi újságok és zsurnalisztikai szellemben szerkesztett revük jelennek meg. A revünek ilyen zsurnalisztikai formája az úgynevezett s ma már nem angol nyelvterületen is egyre nagyobb tért hódító „magazin”. S hogy milyen magas színvonalon sikerül szinte szervesen egybeolvasztani az irodalmat és a zsurnalisztikát, azt talán legjobban bizonyítja a németek egyik legeredetibb magazinja, a Querschnitt, amely a modern riportázs minden eszközének és minden technikai haladottságának fellelkéből csak annyit fog megérezni, mint a ló kantárja ezüst verétéből, használásával ad egészen magas színvonalú s a legválogatósabb intellektust is kielégítő irodalmat. A nagy riport és a magyar újságírás Sőt megszületett már az egészen speciális irodalmi műfaj, amelyet egészen a zsurnalisztika termelt ki s amely száz százalékig zsurnalisztika lehet, amellett, hogy száz százalékig irodalom, tehát 200 százalékig érdekes ez az új műfaj, a „nagy riportázs”. A nagy riportázs nem sorozható be az eddig ismert műfajok egyikébe sem. Nem novella és nem essay, hanem valami a kettő közt. Ezekben a nagystílű riportokban a brilliáns elbeszélő és leíró mellett a kiváló megfigyelő, a geográfus vagy természettudós, esetleg politikus és filozófus kvalitásai is csillognak. Ma már vannak ennek az új műfajinak klasszikusai is, akik kizárólag ebben a műfajban alkottak nagyot, mint Ossendowski, a kiváló lengyel író, vagy Luigi Barzini, a nagy olasz riporter, a francia Andre Germain, vagy Henri Béraud, akinek a vörös Moszkváról írt nagyszerű riportjaiban a Nemzeti Újság olvasóinak is volt alkalmuk gyönyörködni. A német nagy riportázs egyik legkiválóbb és legelevenebb tollú művésze, Egon Erwin Kisch, aki talán legtündöklőbb riportérsában magának az újságírásnak roppant birodalmát fedezte fel a laikus világ számára. Nagy írók is szívesen foglalkoznak ma már ilyen irodalmi riportázssal. H. G. Wells nagy riportjai szerzőjük legkitűnőbb írásai közé tartoznak. Thomas Mann nagyszerű irodalmi riportot írt a mai francia íróvilágról párisi látogatása alkalmával. Andre Gidenek Congoról írt hatalmas riportja a legbravurosabb és legérdekesebb műve a legfrissebb francia irodalomnak. Sajnos, a mi magyar zsurnalisztikánkból csaknem teljesen hiányzik ez a nagy riportázs s ezért hiányzik az igazán nagy riporter is, akit éppen művészi alkotó ereje és fölényes műveltsége különböztet meg a kis riportertől, aki mindenben ellentéte. A mi sajtóviszonyaink nem engedik meg, hogy a lapok olyan nagy anyagi áldozatokat hozzanak, amilyenekkel a nagy riportázs jár. Csak a világháború alatt, mikor a nagyobb nyilvánosságú lapok százezres példányszámokban jelentek meg, küldhették a magyar egy elszabadult oroszlán, egyenesen a kapu felé, ki az Andrássy-utna. A híres primadonna villája előtt állott meg. Alig percek múlva kilibbent a villa kapuján Csáky Rezeda, sugárzó arccal, nyulánkan, királyi méltósággal, mint egy második Lia Mara, aki rózsaszínű georgette-ruhájában, hátára vetett köpenyét összefogva, ebéd előtt még este negyedórás túrára indul a tavaszi verőfényben. — Már türelmetlenül vártam — csendítette meg bűvös szopránját és belépett az autóba s olyan gyönyörűséggel vetette el magát az ülés szögletén, mint egy meleg hullám. Szélfalvy pillanatra felcsodálkozott. — Én nem ígértem, hogy érte jövök, én nem is tudom, hogy miért jöttem, hogyan jöttem ide — eszmélt rá önmagára, de idegenül érintette a primadonna hangjából kirezdülő idegesség is, mert hiszen máskor legalább is „kedves Rafaelnek” szólítja, mosolyogva nyújtja csókra a kezét és mellé ül a szomszédos bőrpárnára. — Szeszélyes démon — nyugtatta meg magát és amint hirtelen begyújtotta a motort, a lázas dimiasolás, a kitóduló levegő szirénája, a neki iramló kerekek előtt megnyíló perspektívák, a friss izgalom kitáruló gyönyörűsége elfelejtetett vele mindent. Az Andrássy-út palotái már eszeveszett rohanású filmként tűntek az autó mögé, a járdán egymásnak sodródva suhantak visszafelé az emberek, a kocsi orra fölött pörgött a szélben a miniatűr zászló, a budai vár pillanatonként közeledett, elivelt a Lánchíd, eldübörgött az alagút, merész kanyarodó következett, az út zökkenőin Csáky Rezedát könnyű labdaként egyszer-egyszer feldobták a rugók, de alig fél perc múlva már a Svábhegy -ó-zónában, az Istenhegyi-utón monoton dugással, egyenletes, tiszta iramban suhant fölfelé a gép. Szélfalvy mélyen előrehajolt. Arcán vad mosoly cikázott, szive csordulásig telt a száguldás gyönyörével s szeme mámoros fénnyel itta a sebességmérő fölfelé szökő számait. — Száz . . . százhúsz . . . száznegyven... százötven — susogta és szinte érezte, hogy a robogó kerekek szemrebbenés alatt utolsó csöppig kivágják a tócsákból a vizet, oldalt a gyümölcsöskertek zöld